Sucker Punch

Elnézést kérek a gyengébb idegzetűektől a fenti analógiáért, de a „történelem ismétli önmagát” kitétel még soha nem volt ennyire szembetűnő filmes berkekben, mint az említett két mű esetében. Snyder egyedi látásmódú rendező. A 300 és a Watchmen című képregény-adaptációkkal bebizonyította, hogy - nesze neked, Michael Bay - hero shot-okból igenis lehet egész estés filmet forgatni. Míg az előbbi a mozilátogatók pénztárcájából, addig az utóbbi már a kritikusok tollából is ki tudott imádkozni nem kevés „elismerést”, így a Warner elérkezettnek látta az időt arra, hogy szabad kezet adjon a direktornak. Mit is kezdhetne a vágyott szabadsággal egy korábban videoklip-rendezőként tevékenykedő filmes? Snyder első gondolata valószínűleg a következő lehetett erre a kérdésre: „Fogalmam sincs, de az biztos, hogy valami veszettül látványosat.”

Aztán úgy alakult, hogy a koncepció meg is rekedt ezen a szinten, és így születhetett meg a Sucker Punch, mely olyannyira lett szerzői mű, amennyire csak egy blockbusternek szánt tavaszi mozi az lehet. Nehéz lehetett egy olyan sztorit kiötleni, melyben megfér egymás mellett a kunyhónyi szamurájokkal, élőhalott nácikkal, tűzokádó sárkánnyal, majd robotokkal vívott háború, de még ez is sikerült. Valószínűleg e tekintetben is inkább a „cél szentesíti az eszközt” felfogás dominált, mint az eredetiségre törekvés, hiszen a kerettörténet megrekedt egy általános iskolai fogalmazás szintjén. A narráció például olyan szinten infantilis, hogy a záró képsoroknál a szánkba rágott tanulság miatt feltörő nevetést érezhetően csak a film egyéb komponensei felett érzett döbbenet tartatja vissza.

Snyder a tökéletes látványfilm megalkotásának szándékával ugorhatott bele a projektbe, ám az elrugaszkodást sajnos ezúttal zuhanás követte. A jó látványfilm ismérve ugyanis nem merül ki a képek intenzitásában, a festményszerű szűrőzésben és a parádés digitális utómunkában. Ezen komponensek mellé nem árt a következő összetevők valamelyikének megléte: szórakoztató történet, feszültség, érdekes szereplők és/vagy önreflexió. Jelen kritika tárgya sajnos egyikkel sem dicsekedhet, sőt, a felsoroltak tekintetében mélyen alulteljesít. A szereplők vagy szimplán jól néznek ki, vagy hihetetlen mértékben irritálóak. Kiemelném a főgonosz alakját, akinek a vergődését egyenesen fáj nézni. Humor, önkritika, izgalom tekintetében is hasonló a helyzet. A főszereplő Baby Doll (Emily Browning) pokoljárására felfűzött, a film végéig magyarázat nélkül elénk dobált szürreális akció-mozaikok izgalom helyett frusztrációt szülnek, melyet Snyder a kikacsintások teljes mellőzésével képtelen oldani. Így az önmagukban látványosnak szánt jelenetek csak annyira lesznek szórakoztatóak, mint a sárba dobált konfetti, ami egy „látványfilm” esetében elég lesújtó eredmény.

Tyler