Éhezők viadala - a videojáték

A fantáziát szabadon engedő karaktergenerálónak hála legtöbbször igazi szörnyszülöttekbe ütközik az ember. Valakinek olyan mellkasa van, mintha egy hordó fejlődött volna ki a bordái között, másoknak földig ér a kezük és úgy húzzák maguk után, mint egy zsákot. A testi deformitások egészen széles, vicces, és rémisztő tárháza elevenedik meg előttem. Mi mind fekete bőrű túlélőket kreálunk, mert így nehezebb minket észrevenni a sötétben. Sajnálom, ez tényleg így van, praktikusság mindenek előtt! Ahogy a játék kezdetét jelentő zuhanásra várunk, valaki egy szovjet indulót játszik be a mikrofonján keresztül, az egyik lágyelméjű körbe-körbe rohangálva ordítozik, többen pedig a lefekvés-felállás animációját felgyorsítva fekvőtámaszversenyt rendeznek. Így telnek a percek az Ark: Survival of the Fittest meccsei előtt.

Az Ark: Survival Evolved cím talán ismerősen csenghet. A Rust-hoz, a DayZ-hez, vagy a The Forest-hez hasonlóan itt is az MMO műfajra jellemző „félig kész” mozgáskultúrával rendelkező karaktereket terelgetve kell túlélni, csak éppen egy prehisztorikus, dinoszauruszokkal és egyéb extravagáns őslényekkel tarkított világban. Még nagydarab majomemberek is vannak. Én az első megtekintett mozgókép után gyorsan be is soroltam a játékot agyam „Nem érdekel” feliratú, félreeső lomosába, de azért csak piszkált a dolog, mint az idegesítő kisgyerek, aki addig nem hagy békén, amíg nem játszol vele. Na, akkor én is játszok a játékkal.

Hogy mit gondolok a Survival Evolved-ről, azt nem itt fogom leírni, mert egyrészt ez a bejegyzés nem róla szól, másrészt nem játszottam olyan sokat vele, hogy kiforrott véleménnyel tudjak szolgálni. És hogy miért nem töltöttem el vele elég időt? Mert időközben elstartolt a játékot alapul vevő f2p mellékág, a hosszabb online meneteket kínáló Survival of the Fittest. A játék lényege, hogy egyedül vagy többedmagaddal túléld a vadont és a többi játékost. Ugyanazt tudod tenni, mint az alapjátékban, nyersanyagot gyűjtesz felszerelést gyártasz, házat építesz, dínókat fogsz be, és ölöd az ellent. Csak éppen itt nem lehet arra pazarolni az időd, hogy felfedezd a térképet, és dungeon-ök vagy raid boss-ok sincsenek. Miután a lobby-ból szó szerint leestek a pályára, az Éhezők viadala könyvekből, filmekből ismert macska-egér játék veszi a kezdetét. Kockáztathatsz, és a kezdeti előny reményében megcélozhatod a kiindulópont közepén heverő feleszereléseket vagy bevetheted magad a vadonba. Mi pár próbálkozás után rájöttünk, hogy sokkal inkább javallott az utóbbi, középen már az első percekben véres öldöklés veszi kezdetét, nem ritka, hogy mire elérem az első fákat, már megjelenik az égen az első áldozatok arca és neve.

Attól függően, hogy mennyien álltok csatarendbe, változik a menetek ideje is. Kezdetben hárman kalandoztunk, erre a játék 90 percet adott, de az utóbbi napokban már öt főre duzzadt a klánunk, itt már két és fél óránk van, hogy becserkésszük és levadásszuk a többieket, vagy éppenséggel fordítva. Bár az első órákban jó móka ide-oda bolyongani és valóban kiszolgáltatottnak érezni magad - ez nem vicc, először mutáns szitakötők tettek el láb alól, másodjára a folyóba lépve piranhák zabáltak föl, volt, hogy egy nagyobb gyík gázolt el -, de hamar rájön az ember, ha érvényesülni akar, akkor gyorsan meg kell tanulnia, mit kell csinálnia, és lehetőleg a minimálisra kell szorítania az elpazarolt perceket, és a maximumra tekernie a hatékonyságot. Szerencsére a játék partner ebben. Az Evolved-hez képest jóval több nyersanyagot gyűjthetsz be egységnyi idő alatt, így már negyed óra után áll a bázisként szolgáló faház. Azt nem tudom pontosan, hogy minden fejlesztési lehetőség szerepel-e a SotF-ben, de amire szükség van, az elérhető. Pár halál, és megtanultuk, hogy a kemence, a barkácsasztal, az altatónyíl majdhogynem fontosabbak, mint az étel és a víz.

Bizony, merthogy derekas túlélő játékhoz híven a karakterünk itt szomjas lesz, megéhezik, fázik. Szerencsére aludni nem kell, heh, elbújnék a susnyásban és végighorkolnám a vadászatot. Mindenesetre hamar gondoskodni kell a megfelelő készletekről, mert később más se hiányzik jobban, mint hogy a fontosabb feladatoktól az terelje el a figyelmünk, hogy lefussunk a folyóhoz kortyolni egy kis vizet. Minden cselekedetünkért tapasztalati pontot kapunk, a fejlődéssel pedig újabb legyártható tárgyak nyílnak meg. Mindenki kikísérletezheti magának, hogy mit érdemes előállítania, nekünk már van egy bevett fejlesztési metódusunk, aminek a végén már puskával a kezünkben rohangálunk.

Viszont legyen bármennyire jó felszerelésünk is, beidomított őslények nélkül semmit nem érünk. Mert a többi életképesebb játékos biztos egy kisebb csordát gyűjt maga köré a végjátékra. A játék kezdetén mindig egy meghatározott pontra rohanunk, ahol megkezdődik a bázis kiépítése. Mindenki tudja a feladatát. Ketten elmennek őslényeket befogni, én építem a házat, ketten előkészítik a fémek kibányászását, majd páncélok és fegyverek előállítására koncentrálnak. Amikor ezzel kész vagyunk, egy ütőképesebb csapattá összeállva megpróbálunk egy nagyobb ragadozót beidomítani, mert nélkülük szinte esélytelen a végjáték. Ahogy a visszaszámláló a nullához közeledik, úgy csökken egyre a bejárható terület, egy fényfoszlányokból álló búra, ami mintha Stephen King A búra alatt című regényéből ruccant volna át, egyre közelebb tereli egymáshoz a játékosokat.

Hogy ki mennyire tolerálja az ilyen hosszúságú mérkőzéseket, az egyénfüggő. Az elején az emberek úgy hullanak, mint a legyek, egy idő után csak a tapasztaltabbak maradnak életben, de ők általában kitartanak a végéig, amikor már a kiindulópontra tereli őket a búra. Sokaknak repetitív és fárasztó lehet többször hosszú ideig a kötelező tevékenységeket végezniük, de ezeket a lépéseket nem lehet kihagyni, ha a győzelemre törekszel. Szerencsére a nyitott világ és a többi játékos eltérő viselkedése számtalan felejthetetlen pillanattal ajándékozott meg eddig.

Egy alkalommal egyedük maradtam a csapatból, a többiek ilyen-olyan módon elhaláloztak, ezért a Triceratopsom hátára ugrottam, és vadászatra indultam. A füves rét egyik sziklájának tövében egy tábortűz fényeire figyeltem fel. Kiszálltam a nyeregből, és közelebb lopakodtam. Az egyik túlélő a közelben szaladgált, gyorsan mögé futottam, és szurkálni kezdtem a lándzsámmal. A szerencsétlen alaposan megijedhetett, azonnal hátrálni kezdett és megpróbáld lenyilazni. A harc hevében észre se vettem, hogy a társa megérkezett, így azonnal drasztikusan csökkentek az esélyeim. Nem volt időm a dolgon morfondírozni, ide-oda rohangáltam, hogy ne találjanak el. Egy váratlan pillanatban a hátasom, mint egy úthenger, nekirombolt rosszakaróimnak, akik élettelen rongybabákként repültek el.

Volt egy időszak, amikor már az állandó helyünkre települtünk, de ott a partra néző domb szélére építkeztünk, így lentről bárki kiszúrhatta a házunkat. Egy emlékezetes meccsen ez lett a vesztünk. Egy sokkal tapasztaltabb csapat már két T-Rex-et is befogott és az alattunk húzódó homokos parton veregették a mellüket. Sajnos az egyik társam éppen a közelükben volt - már majdnem dehidratálódott, innia kellett, ugye, megmondtam -, észrevették és megtámadták. Mi egy hirtelen ötlettől vezérelve a magasból kíséreltük meg a lényeket altató nyilakkal ártalmatlanná tenni. Azzal azonban nem számoltunk, hogy a T-Rex-ek simán felkapaszkodnak a meredek hegyoldalon. Magunkra zártuk az ajtót, de ezek a fenevadak elképesztő hatékonysággal kezdték lebontani az egész viskót. Több se kellett, leszánkóztunk a partra és futásnak eredtünk. Persze utolértek minket.

Gyakran születnek maradandó momentumok, amik fel tudják dobni az egyébként is kellemes közösségi élményt. Tudom, hogy ez a stílus nem mindenkinek a kenyere, de ez az őslényekkel színezett Battle Royal remek móka lehet azoknak, akik rendszeresen játszanak barátaikkal. Ha pedig hozzám hasonlóan te se nőttél ki teljesen gyerekkori „dínó mániádból”, akkor mindenképp érdemes egy-két szafarira jelentkezned.