Nintendo Switch benyomások és történetek

Egyszer volt, hol nem volt, az óperenciás tengeren túl, ott ahol a kurtafarkú malac is túr, tele lett a tököm azzal, hogy csupa szar játékokat játszom és nem értettem, hogy én égtem ki, vagy csupán már nem érdekelnek ezek a dolgok már annyira.

Mindig is érdekeltek a játékos hírek, a technológia fejlődése - sőt, a VR-ért egyenesen meg vagyok marhulva a mai napig, de nem vásárolok még be (főképp az ár/minőség arány miatt).

A PS-t lecseréltem egy PS Pro-ra a vita + régi gép eladásából származó összeggel, de a beígért minőségi különbséget rohadjak meg, ha észrevettem valaha is.

Horizon Zero Dawn-ért epekedtem sokáig, csak hogy amikor megjelenjen, húzzam a számat. Nem kötött le annyira, mint amennyire szét lett hypeolva. Nem tetszik a gyűjtögetés, craftolgatás, valamint olyan rohadtul erőltetettnek éreztem az iszonyat érdektelen dialógusokat, amik nélkül nem lehet továbbjutni sem, hogy már az elején fel akartam adni. 4K grafika ide, fotorealizmus oda, egyszerűen nem érdekelt, hogy kinek mi a franc baja van, csak menni akartam és szórakozni, de a játék nem engedi el a kezem. (Továbbá nem tudom kinek volt hasonló élménye, nekem 4K módban a Cauldron-okban történő gyilkolászás során bizony nem egyszer előfordult, hogy elég jelentősen jelentkezett az fps-drop...)

Ott a Destiny 2, amibe nagyon sok órát öltem bele - nyilván a saját standardjaimhoz képest, hiszen felnőtt házas emberként nem tudok/fogok/akarok(!) 8 órákat játszani. Nagyon tetszik/tetszett, ugyanakkor az összes hibáját látom és az állandósult raides emberhiány/bénák miatt lejjebb hagyott a lelkesedésem. Nagyon nehéz úgy jó pofát vágni valamihez, hogy azok, akikkel játszol, semmilyen szinten nem képesek felfogni két összetett mechanikát úgy, hogy közben hatszor elmagyarázod neki és meg tudná nézni youtubeon is és miatta kell újrakezdeni sokadszor, ugyanakkor off-time-ban sem veszi a fáradtságot arra, hogy esetleg segítsen magán. Elég volt, nem vagyok senkinek az apja, tizenéves gyerekekkel meg nem fogok üvöltözni a neten keresztül.

A Switchet is inkább bohócságnak tartottam, hiszen minek veszítenék a jól megszokott minőségből azért, hogy hordozni tudjam a gépet...Aztán a karácsonyi szünetben elég sokat utaztunk és azt vettem észre, hogy milyen jó is lenne, ha mondjuk tudnék Destiny2-t játszani anyósoméknál, amikor éppen mindenki az ebéd utáni sziesztáját élvezi, vagy épp elvonul kicsit netezni, stb. Ez persze megvalósíthatatlan, hiszen a PS-hez kell:

• HDTV

• ki kell bányászni a kábeldzsungelből a tv alól

• töltő, hdmi kábel, joystickok

• internet

És a legutolsó a legkritikusabb pontja az egésznek, hiszen net nélkül nincs Destiny. És net feleségem szüleinél nemsok van...mobilnet kilőve, marad a könyvolvasás.

Erre jön mcmackó tesztje a Mario Odyssey-ről és újból '96-ban vagyok a tévé előtt kölyökként, amint leesik az arcom a Mario64-től, mert még soha életemben nem láttam ilyen csodát. Olvasom a tesztet és már dúdolgatom a Super Mario Sunshine zenéit, meg szinte érzem a naplementés tengerpartos pályának a fényeit - na ilyet soha a büdös életben nem hozott ki egy játék sem belőlem, ezt a kettőt leszámítva.

Kommenteltem is egy gyorsat, majd teljesen rápörögtem a témára és elkezdtem feleségemnek óvatosan adagolni a legújabb WANT tárgyát, meg hogy ez mennyibe is fog kerülni. Lelki szemeim előtt már láttam magam, amint a tv előtt ülök törökülésben és nyomkodom ezt az új csodát, akárcsak gyerekkoromban, majd ha megyünk bárhová, magammal tudom vinni.

Mivel az ára a gépnek elég borsos, hetekig nézegettem a hwapró-jófogás-árgép triót annak reményében, hogy hátha kifogok egy akciót, vagy egy hosszú garanciális időtartammal rendelkező használt gépet. Ez végül sikerült, méghozzá roppant kedvezményes áron jutottam hozzá (igaz, grip nélkül, de őszintén szólva nem hiányzik és kínából már jön az utánpótlás), illetve szintén aznap sikerült beszereznem a Mario-t.

Namármost nemsokára 34 éves leszek, 6 éves korom óta játszom, de az, hogy úgy viselkedek játék közben néha, mint egy hülyegyerek, még sokat látott feleségemnek is meglepő volt - minden hold felvételénél kurjongatok a mario64-ből ismert "LECCGÓ"-t, vagy csak úgy natúrban dúdolgatom a zenéjét...egyszerűen nem tudok betelni vele!

Olyan érzés újból Mariozni, mint amikor ismét végre JÁTSZOL és nem azt érzed, hogy valami rettentő izzadtságszagú akármivel erőlködsz, ami nagyon szép, nagyon egyben van, de közben olyan kibaszott mű, hogy szinte érzed az ízét a szádban és köpni akarsz egyet. Nem érzed úgy, hogy direkt azért vannak kivágott jelenetek a játékban, mert azt később ismét meg kell, hogy vedd, hanem minden benne van, a kezdetektől, méghozzá olyan sokminden, amit nagyon rég láttál utoljára.

Mario enged kísérletezni, nem köt gúzsba minden téren, elengedi a kezed. Nincs állandó versengés-hangulat, hogy csak azért játszik mindenki x játékkal, hogy meglegyen benne minden, majd ezzel rajkodjon online, nincs erőltetve az online jelenlét maga, illetve az achievement-kurvulás is kimaradt (ISTENEM DE JÓ !!!!!), vagy az, hogy mindenképp netre kell, hogy menjen az ember azért, hogy megkapja a "teljes experience"-t. Nem kötelező mindent megcsinálni, mehetsz úgy is, hogy nem minden 100%-ra megtalált, ugyanakkor AKAROD, hogy mindent felfedezz és meg tudj csinálni...

Olyan rég éreztem ezt videójátéknál, hogy azt hittem én égtem ki teljesen és változtam meg. De nem. Egész egyszerűen az összes mostani játék erőltetett, ötlettelen pöcegödör ehhez hasonlítva. Mintha kiveszett volna a "játék" a játékból és átvette volna a helyét a "game as a service".

Persze nyilván a véleményem megváltozhat később, hiszen röpke 3 hete vagyok géptulaj, de már most érzem, hogy ez teljesen más lesz, mint az eddigi konzoljaim. A hordozhatósággal olyan fokú szabadságot adott a gyártó, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni - hiszen a nyaralásunkra is magammal tudom vinni a gépet és nem kell hozzá kibontani a fél házat, elfér egy kis táskában, minden nap buszozás közben tudom használni ott, ahol abbahagytam. Ez megspékelve az ilyen minőségi játékkal (plusz ugye a személyes kedvenceimmel, az Enter The Gungeonnal és Sonic Mania-val) olyan érzés, mintha karácsony lenne minden nap.

A munkahelyemen üresjáratokban tudok szórakozni olyasmivel, amihez otthon csak akkor ülök le, ha tudom, hogy legalább van fél-1 órám zavartalanul játszani. A legszebb, hogy a másik konzolokon ez soha nem valósulhat meg, mert ugye kell mindenképp az always-online.

Azóta a PS-t már csak azért kapcsolom be, hogy a Horizont minél hamarabb végigvigyem és el tudjam adni, hogy az árából beszerezzem a Zeldát. Erős a gyanúm, hogy a Zeldával is jobban fogok szórakozni, mint a Horizonnal, de lehet ez azért van, mert Aloy eléggé unszimpatikus, nem tudom. És akkor a Bayonettáról nem is beszélek, mert az is egy abszolút kedvencem volt, így a második és harmadik részt is epekedve várom.