Like a Dragon Gaiden: The Man Who Erased His NameTeszt

Mondhatnám, hogy elkényeztet minket a Ryu Ga Gotoku stúdió, hiszen idén már a második Yakuza játékot kapjuk meg tőlük - igaz, ezúttal is mellékszálat. Noha a Gaiden (a szó jelentéséhez híven) a fő részekkel párhuzamosan, modernkori idősíkban játszódik, tényleg amolyan kiegészítése az Ichiban-t protagonistának megtévő hetedik résznek. És megágyazandó a jövő évi nyolcadiknak, elmeséli mi történt Kiryu Kazama karakterével, aki háttérbe szorult a hatodik rész lezárultával. Mivel a szokásos aduászt húzták elő az ingujjból, a szokásos játékmenettel is párosították őt: a régi, jól bevált brawler (azaz bunyózós) mechanikát áramvonalasítva abszolválhatjuk a jóval rövidebb, koncentrált történetet, mielőtt visszaváltunk majd a körökre osztott csetepatékra a januárban érkező Infinite Wealth-ben.

Szóval Kiryu meghalt, azazhogy mégsem, mert a Daidoji frakcióval történt megállapodása szerint teljesen új identitást vesz fel, és az alkalmankénti „szívességek“ kivételével semmilyen kapcsolatot nem tarthat fent régi szervezetével, barátaival és szeretteivel sem. Neve Joryu, kilétének palástolója pedig a napszemüvege, tehát persze, hogy minden útjába akadó fontosabb szereplő azonnal felismeri. De adni kell a látszatra, szóval emberünk (vagy sárkányunk) egyszer sem ismeri el, hogy valójában ki is ő. Na nem sokat számít, hiszen így is mindig páros lábbal érkezik a lecsóba, a Yokohamából induló kaland aztán Osaka városának „Sotenbori“ negyedébe, illetve a parttól nem messze állomásozó kaszinó-hajóra terelődik. A sztori persze klisés, de egész ügyesen lett végigvezetve, és ha már szokások, a végjáték természetesen rétestészta hosszúságú, rengeteg (szerintem jobbára felesleges) dumálással. Ezzel együtt is csupán tizenöt óra végigjátszani, ha nem számítom a mellékes tevékenységeket. Viszont azok nélkül meg a sorozatra jellemző varázs veszik el, szóval érdemes belekóstolni mindenbe, amit a játék kínál!

Személy szerint simán elkóricáltam még legalább ugyanennyi időt a nagyon igényesen megalkotott utcákon. Hiába volt enyhe Kamurocho utánérzésem eleinte, a minta-város miliőjét hamar belaktam; Osaka Dotonbori negyedéből átgyúrt városrész számomra kevésbé elcsépelt választás még (a második, ötödik és a zéró részek használták eddig). Lehet, hogy csak a fő sztoriszál rövidsége mondatja velem, de mintha zsúfoltabb is lenne tevékenységek szempontjából ez a helyszín a szokottnál. Vagy csak a játék minden lében kanál fél-alvilági szervező zsenije, Akame által ránk tukmált apró feladatok töltötték meg élettel a helyszíneket? Minden sarkon befordulva beleütközünk valami izgalmasba, és csak minden kb. harmadik ilyen szól gazemberek eltángálásáról.

Alapvetően igaz a Gaiden harcrendszerére, hogy amennyire csak lehet, áramvonalasították. Pusztán kétféle harcmodor között váltogathatunk: a komótosabb, de bivalyerős és a fürgébb, egyúttal kicsivel erőtlenebb ütésekkel és rúgásokkal operáló áll rendelkezésünkre. Az előbbi a klasszikus stílus, nem különösebben szorul magyarázatra, míg az utóbbi új, úgynevezett agent stílus során kiegészül repertoárunk négyféle kütyüvel. Ezek közül az alapvető eszközünk egy elektromos drót lasszó, amivel távolról lekötözhetjük, megbéníthatjuk ellenfelünket, majd meglendíthejük őt, lesöpörve a környezetében lévőket, vagy akár magunkhoz ránthatjuk. A továbbiakat a történet előrehaladtával kapjuk, apró drónokat hívhatunk, amik megzavarják az opponenst, robbanó cigarettát dobhatunk a hirig kellős közepébe, illetve rakéta-meghajtásos lábbelit gyors manőverekhez és felturbózott rúgásokhoz. Mindkét harcmodorhoz tartozik természetesen egy listába rendezett képességfa, ahol hatékonyabbá tehetjük a mozdulatokat, vagy újakat tanulhatunk. Az egész rendszer annyira fluid, annyira dinamikus, hogy talán most először egy Ryu Ga Gotoku játék során, még csak meg sem fontoltam kikerülni a random összecsapásokat, sőt, néha egyenesen kerestem őket!

És akkor térjünk rá a desszertre, mert bár a fő sztori végigviteléhez csak érintőlegesen szükséges egy-egy kóstoló belőlük, a mellékes tevékenységek, minijátékok teszik a Gaiden-t is kerek egésszé (eltekintve az arénától a Castle hajón, amit amúgy inkább a játék szerves részének tartok). Megjegyzem, elképesztően jól összeszőtték a főszállal ezeket. Csak izelítőként kapcsolódnak be, hogy aztán végül majdnem annyi, ha nem több időt töltsünk velük, mint amivel reálisan foglalkoznunk kellene. Naná, hogy megtaláljuk az összes eddigi jól ismert dolgot, mint a kártyázás, minigolf, hostess-bár (ezúttal hús-vér szereplőkkel videón!), vagy a karaoke (az elmúlt napjaim megrontója, imádom!). Az újdonság egy kötött-pályás játékautó-verseny képében jelentkezik Pocket Circuit néven. Erre eddig nem szántam rá magam belemélyedni, igaz, nem tűnik túl izgalmasnak sajnos. Viszont itt a két nagyágyú, a játékterem és a klán főhadiszállásán üzemelő Master System, amihez szó szerint egy tucat játékot gyűjthetünk össze! A játéktermi gépek, azon túl, hogy a megszokott műfajú játékokból prezentál egy csokornyit, kiemelkedő színvonalú. Saját cikket érdemelne talán mind, de különösen a Sega Racing Classic 2, ami nem más, mint a Daytona USA 2 első otthoni konzolos verziója! Dícséretre méltó, hogy és ahogy a Sega egy majdnem tökéletes model 3 árkád emulátort pakolt alá - a másik játék a Gaiden-ben, ami ezt használja a Fighting Vipers 2.

Külön bekezdést érdemel, mint ahogy külön helyszínt is kapott, a Castle, ami nem más, mint egy komplett szórakoztató negyed egy hatalmas teherhajóra építve, amit a harmadik fejezettől kezdődően látogathatunk. Megtalálható itt a kaszinótól kezdve az elit butikon át az exkluzív bárig minden, a fő attrakció azonban a (persze illegális) verekedések helyszínéül szolgáló aréna. Szinte játék a játékban a program ezen része, a bunyók igazi próbatételt jelentenek „Csóriju“ számára is. Ami különösen nagyszabású benne, hogy tudunk (sőt, kell) csoportos összecsapásokra is jelentkezni, amihez természetesen össze kell verbuválnunk egy csapatot a városban lézengő, illetve az itt lebzselő tehetségekből. Őket aztán menedzselhetjük, edzhetjük és motiválhatjuk, hogy minél magasabbra emelkedjen a „Kiryu klán“ a rangsorban. Az itt szerzett tapasztalatok után a Gaiden többi részén gyerekjáték lesz átvágni magunk, még ha olykor veszítünk is, kiváló gyakorló terep számunkra.

Noha a klasszikus formula csúcsra járatott volta és áramvonalasítása, valamint a főszál viszonylagos rövidsége (cirka 15 óra) azt sugallja, hogy a Like a Dragon Gaiden: The Man Who Erased His Name tökéletes belépési pont lehet a sorozatot nem ismerők számára, a történet szoros kapcsolódása a hatodik és hetedik nagy epizóddal pont az ellenkezőjére int. A klasszikus játékmenet hiába itt a legkiforrottabb, egyben legegyszerűbben emészthető, igazán a sorozat már meglévő rajongói a játék célcsoportja. Nekik viszont már-már kötelező, főleg, ha kevésbé jött be a legutóbbi kaland harcrendszere Ichiban-nal. Kicsit szomorú vagyok, hogy látszólag a fősodor mostantól a körökre osztott epizódokkal folytatódik, mint látjuk, van kakaó bőven a régivonalas bunyózásban. Azt is érezni, hogy a fejlesztők vonakodnak elengedni a bevált formulát, nem véletlenül. Mert veszett jól működik.