RoboCop: Rogue CityTeszt

Múltidézés ide vagy oda, Robotzsaru karaktere, valamint az őt körülvevő világ ma is érdekes. Mivel a filmes és videojátékos inkarnációk vegyes minőségűek, a közönség leginkább az első, vagy legjobb esetben az első két mozifilmre emlékszik szívesen, ettől függetlenül a cyberpunk disztópia, illetve az “ember a gépben” toposz még napjainkban is attraktív pillérek, amikor interaktív történetmesélésről van szó. A Rogue City prológusa érdekfeszítő felütést kapott, hiszen a bevezető küldetésből máris kiderül, hogy új nagykutya érkezett a városba, aki nem csak a bűnüldözés, de a rezidens drogterjesztők nyugalmát is megzavarja, erről pedig élő adásban adnak “tájékoztatást” az érintettek. Címszereplőnk természetesen azonnal felvonul a helyszínen, Robotzsaru azonban olyan szituációba kerül, ahol gyors cselekvésre lenne szükség, ehelyett viszont egy váratlan glitch bénítja meg hősünket. Egyértelmű, hogy Murphy saját múltjával és belső démonaival is intenzív viaskodásba kezd, a helyzetet viszont az is súlyosbítja, hogy a kritikus pillanat és a csúnya lefagyás széles médianyilvánosságot kap, ebből kifolyólag pedig arra is figyelmet kell fordítanunk, hogy visszaállítsuk a velünk kapcsolatos közbizalmat. A személyes sztori tehát érdekesnek tűnik, ezzel együtt a hatalmi helyzet és a világépítés is beindul, de vajon milyen játékmenet húzható fel az ígértetes alapkoncepcióra?

Akcióra például mindenképpen szükség lesz. Amire leginkább kíváncsi voltam, hogy mennyire sikerül érdekessé tenni a belső nézetű lövöldözést, illetve miben kereshetjük majd az izgalmakat, amikor főhősünk komótosan becammog a harcmezőre. A dinamikus mozgáskultúra helyett szépen rombolható környezetet, Soldier of Fortune-t idéző brutális sérüléséket, valamint változatosan fejleszthető szolgálati fegyvert kapunk. Az Auto 9 tuningolásánál különböző alaplapokat és chipeket vehetünk igénybe, ilyenkor egy labirintusos minijátékkal növelhetjük a sebzést, gyorsíthatjuk az újratöltési sebességet, vagy épp növelhetjük a tárkapacitást. A fejlesztés során viszont oda kell figyelni, hiszen nem csupán pozitív, hanem hátrányokkal járó lépéseket is tehetünk, áramkörünket ezért érdemes úgy kialakítani, hogy lehetőleg elkerüljük a pirossal jelzett zónákat. A pisztoly mindig nálunk van, a lőszerből pedig nem tudunk kifogyni, de az Auto 9 mellett az ellenfeleink fegyvereit is felvehetjük (egyszerre egyet), ez néha szórakoztatóbbá is teszi a harcot. Időnként kihívásokkal is találkozhatunk, melyekben OCP-s “kollégák”, vagy épp egy ED-209 mellett versenghetünk a nagyobb pontszámért, ilyenkor a dicsőség mellett tapasztalati pontot is szerezhetünk.

A tűzharcoknál tehát érezhető, hogy sokrétű megoldásokkal és látványos körítéssel próbálták izgalmassá tenni az összecsapásokat, számomra viszont így is unalomba fulladt ez a játékszegmens. A rombolhatóság, a változó ellenfelek és a különböző fegyverek ideig-óráig lekötik a figyelmet, de végső soron mindig arról van szó, hogy feltépjük az ajtót, lassú és dübörgő léptekkel bevonulunk az adott területre, majd addig pumpáljuk az ólmot, míg meg nem bizonyosodunk róla, hogy mindenkit elintéztünk, aki a csak él és mozog. Nyilván, Robotzsaru fellépése a filmekben is ilyen, de szerencsére a játékmenet nem csupán ezekből a harcokból áll, előrehaladásunk során ugyanis hol koncentráltabb, hol pedig szabadabb mozgásteret kapunk: míg előbbi egy lineárisabb pályadesign-t jelent (kvázi bedobnak minket egy csőbe), utóbbi esetekben egy kisebb városrészben tevékenykedhetünk, ahol számos mellékküldetés, illetve a bűnüldözés mindenféle szintje képviselteti magát. Kisebb-nagyobb közterületi kihágásokkal is foglalkozhatunk, ilyenkor bírságokkal vagy figyelmeztetéssel szabályozhatjuk a közrendet, de lehetőségünk van gyilkossági ügyekben is nyomozást indítani, melynek során helyszínelhetünk, összegyűjthetjük a nyomokat, illetve szemtanúkkal és érintettekkel beszélgethetünk. Ha minden tapasztalati pontot be akarunk zsebelni, akkor a tárgyi bizonyítékokat is szorgosan gyűjtögetnünk kell, ezek általában kompromittáló felvételek, lefoglalásra váró drogok, valamint lopott pénztárcák és táskák.

Van tehát szabadságérzete a játékosnak, így mindenki mérlegelheti, hogy mennyire mélyen szeretne elmerülni a detroiti éjszakában. A terepmunka mellett a rendőrség is fontos és visszatérő helyszín lesz, itt pedig további mikroküldetések várnak, hiszen Murphy kollégái előszeretettel kérnek segítséget, így nem csak az utcán kell elvégezni a piszkos munkát, de sokszor az irodai környezetben is helyt kell állni. Ezek a megbízások nyilván nem jelentenek kihívást, inkább a szociális kapcsolatok bemutatását, illetve az érzelmi bevonódást segítik elő. Az itt zajló mindennapok valóban savespace-t jelentenek, a többszintes épület pedig hihető képet fest a rendőrségi munkáról: a lőtér, a garázs, az öltöző, a börtöncellák, vagy épp az irodák élettel teli helyszínek, Robotzsaru pedig szokásos székében ülve kaphat értékelést a teljesítményéről, itt fognak ugyanis megjelenni az előző küldetésünkre kapott pontszámok. Ezen a ponton nem csak a fejlesztésünket és karbantartásunkat végző kollégák, hanem a mentális egészségünket felügyelő Olivia Blanche is feltűnik, akivel rövid, de érdekes beszélgetésekben elemezhetjük a minket ért emocionális hatásokat. Mondhatná is hősünk, hogy “nem vagyok gép”, és igaza is lenne, a történetben ugyanis egyértelmű jelei mutatkoznak, hogy a családi életétől való elszakadás, illetve partnere, Anne Lewis egyaránt képesek őt kiszakítani a hideg és megfontolt kerékvágásból.

A párbeszédekben többféle választ is adhatunk, a fejlesztések között pedig arra is rágyúrhatunk, hogy a bizalmat keltő lehetőségek is megjelenjenek és külön kiemelést kapjanak. Vannak helyzetek, amikor érdemes ezen elgondolkodni, sok esetben viszont nyugodtan mehetnek a kemény egysorosok, ilyenkor zavartalanul kiélvezhetjük, hogy Peter Weller ismét magáévá teszi a szerepet. A történetben sokféle karakterrel találkozunk, a beszélgetés menete pedig többféleképpen alakulhat: van olyan, amikor információt kell szereznünk, ilyenkor érdemes végigmenni az összes dialóguson, de arra is van példa, hogy válaszunk egy komolyabb döntést fog reprezentálni, ezt pedig az adott szereplő meg is jegyzi magának - erről Telltalle-szerű visszajelzést kapunk. Persze nem mindig a beszélgetés kapja a főszerepet, a végigjátszás során pedig többféle játékstílus is célravezető lehet, így az interakciók javításán kívül egyéb dolgokra is költhetjük a megszerzett TP-t. Erősíthetjük például a páncélzatunkat és harci képességeinket, aktiválhatjuk a dash-t vagy széfeket törhetünk fel, fejleszthetjük az öngyógyítási és szkennelési módszereinket, dedukciós képességünkkel pedig hatékonyabbá tehetjük a tárgyak felkutatását és a tapasztalatszerzést. Akik gyors és többrétű fejlődést szeretnének elérni, azok számára erősen ajánlott a gyűjtögetés, valamint a mellékküldetések és kihívások teljesítése.

Látvány tekintetében kellemes az összhatás, az AA lépték viszont több esetben is tetten érhető. Bár Robotzsaru nem mozog gyorsan, néha így is fürgébben érkezik a helyszínre, mint ahogy a textúrák betöltődnek, az animációk és arcmozgások pedig érezhetően alulmaradnak az AAA címektől. Apró hiányosság, hogy létrázás során inkább csak lebegésről beszélhetünk, hiszen a végtagok animációja teljes egészében hiányzik a mozdulatsorból. Elképzelhető, hogy az Unreal Engine 5 eleve a “kompromisszum” szót juttatja a konzolosok eszébe, hiszen ennél a játékmotornál a felbontás sokszor a fájdalomküszöb aljára skálázódik, ennek ellenére a Rogue City Xbox Series X-en is tetszetős benyomást keltett, a teljesítmény pedig quality és performance módban is elfogadható. Detroit megjelenítése kimondottan hangulatosra sikerült, az atmoszférát pedig a fények, a tükröződések, valamint a lepukkantság elképesztő ábrázolása járatják a csúcsra. Ezt a légkört a hangeffektek és zenék is megkoronázzák, bár Robotzsaru zengő lépteivel már nem voltam kibékülve. Természetesen a filmben is így lépkedett, de a sokadik órányi dübörgést már nehezen viseltem. Szerencsére erre a fejlesztők is gondoltak, a menüben ugyanis külön opciót kapott, hogy a fémes trappolást jelentősen lehalkíthassuk.