PentimentTeszt

A fentiek mellett szinte eltörpül, hogy a Pentiment névre hallgató egészen különleges kaland egy XVI. századi nyomozósdit játszat el velünk, melyben az idő előrehaladása és maga a pillanat lényege az, ami meghatározza a játék egész mivoltát. A nagyjából huszonöt órás kaland szép lassan fodrozódik szövevényes feladvánnyá az idő elteltével, amelyben változás magukra a szereplőkre is ugyanúgy igaz - így a cselekményt nem csak és kizárólag a főhős, de maguk a történet karakterei is együtt alakítják. Egy Andreas Maler nevű feltörekvő művész szemén keresztül nyílik ki a világ, aki a gyönyörű kisvárosba, Tassingba látogat, hogy tapasztalatát a közeli apátság scriptoriumában fejlessze és kamatoztassa. Valamikor a késő középkor bajor felvidékén járunk, a játék látványvilága pedig a korhű mivoltának köszönhetően egészen páratlan képet fest: az említett korból származó kéziratok művészetét viseli magán, melyet a reneszánsz korszak késői illuminált kéziratai és első nyomtatott könyvei ihlettek. A gyönyörű iniciálék, a reneszánsz kor grandiózus festményei, a kódexek, bibliák és korhű tekercsek mesteri inspirációja tökéletes ábrázolásban tér vissza a képernyőkre, de maga a történetmesélés is egy olvasmányos elbeszélésben elevenedik meg.

Van egyfajta különös bája annak, ahogy a naplónkat lapozgatva próbálunk összefüggéseket, megoldásokat találni egy-egy rejtélyre: a lapok suhogása, a párbeszédek alatti klasszikus tintával vésett papír recegő hangja szinte nyugtató jelleggel hat még a legfurcsább pillanatokban is. Ehhez már csak hab a tortán a középkori hangulat keltette képzelt valóság: a falu zajai, a kovácsműhely kalapács ütései, az erdő csendje, a kolostor és a templom óriási visszhangzó termei, vagy az alkalomadtán felcsendülő harangszó úgy fest, mintha egy korai fekete-fehér filmet néznénk, szinte már csak a lassan tekergő gramafon sercegése hiányzik a repertoárból. Korhű zenei aláfestésre azonban csak az arra érdemes pillanatokban számíthatunk - tisztán látszik, hogy az Obsidian különösen ügyelt arra, hogy kifejezetten csak az odaillő pillanatokban törje meg a csendet a fuvolák, lantok násztánca, így a Pentiment dramaturgiai szempontból is számos ponton veti be a szerzetesek nyugodt lélektanára ható képi és hangi megzavarásokat.

Ennek mentén talán az sem meglepő, hogy a Pentimentben gyakorlatilag egyetlen élő szó sincs, de a meseszerű elbeszéléshez nem is érezzük szükségét: a fontosabb mozzanatokat, szavakat az írt stílussal, színekkel, jelzésekkel igyekszik tudtunkra hozni a program és olyat sem nagyon láttunk még eddig, hogy a szövegbuborékokban felbukkanó feliratok bizony a szereplők személyiségjegyei alapján vésetik papírra. A témát és a megszólaló karaktert övezően is változik a betűtípus, a szóhasználat, de még a helyesírás is, amely egy adott párbeszédben például az idő előrehaladtával a kezdeti vidéki tájszólásból akár kúltúrközpontúvá is változhat. Az összkép keltette élmény a fentiek alapján egészen páratlan: nem nagyon született még kalandjáték, amely ennyire autentikus módon próbálta lerajzolva ábrázolni a korszak mindennapi életét. Az illusztris karakterek, jelenetek mintha egy ősi kódex lapjaiból léptek volna ki, pedig csak kétdimenziós kézzel rajzolt csodák mozognak a képernyőn. A játék még az állóképeken és a naplónkat lapozva is harmonikusan fest, de igazi hangulatát mozgás közben mutatja meg igazán.

Persze ezek apróságok, de a Pentiment értékeit ebben az esetben nem is feltétlenül a mondanivalójában kell keresni: az már eleve egy egyébként érdekes és izgalmas több történeti szakaszon átívelő összeesküvős-nyomozós kaland - de amiért az Obsidian játékáért különösen rajongani lehet, azok az apró különlegességek és részletek, melyek a játékmenet egészen váratlan pillanataiban vannak elrejtve. A logikai fejtörők, a párbeszédek, a minijátékok, a szociális pillanatok és a mérsékelt interakció mögött ugyanis az apróságokon van a hangsúly - hol a szereplőkre vonatkozó megnyilvánulással az írott szöveg stílusában, hol egy feltételezés következtében kialakult kép drasztikus megváltozásával, történeti visszautalásokkal, vagy épp a karekterünk múltbéli tetteire vonatkozóan, mely döntéseink következtében egészen intrikus, vicces és olykor meglepő fordulatokat is szülhet.

A Pentiment le sem tagadhatná, hogy a gerincét alkotó sajátosságait tekintve olyan felmenőkkel büszkélkedhet, mint a klasszikus szerepjátékok mechanikáját népesítő KotOR, vagy épp a zseniális The Outer Worlds. Ugyan a hasonlóság itt csak prózai, de a játék felépítése valóban a klasszikus narratív kalandjátékok elemi logikáját követi: a cselekmény kialakulásához nagyban hozzátesz ugyanis, hogy milyen szerrel vágunk neki a kalandnak, így művészünk orientációja már a kezdeteknél a képzelt arcmásunkra szabható: jogászok lennénk, esetleg filozófiai magasságokba emelkedő irodalmárok ? Bohém nőcsábászként a kicsapongás felé kacsintgatunk, vagy inkább a tudományok doktoraként a csillagászat rejtelmei érdekelnek ? No és hol, merre jártunk, míg felcseperedtünk ? Kalandoroként, trubadúrként, netán magányos vándorként, vagy iskoláról iskolára járó lelkes diákokként éltük a mindennapjainkat, akik titokban a kuruzslás és az alkímia ösvényét taposták ? A dolog érdekessége, hogy még végletekben is kiválóan működik a rendszer, a bohém csillagász legalább annyira életképes szcenarió, mint a notórikus alkimista, aki papnak készül.

Ráadásul a gondosan vagy épp szertelenül felépített história nem csak szépészeti beavatkozás, mert a későbbi cselekményben is komoly hatása érződik. Előfordulhat, hogy épp a múltbéli tapasztalataink miatt leszünk képesek megoldani egy-egy feladványt, vagy úgy elcsacsogni a résztvevőkkel, hogy “A” következtetés helyett mégiscsak egy kezdetben hibás tézisnek tűnő “B” gondolatmenet mentén jöjjünk rá a titkok nyitjára.

Andreas újra és újra felülmúlja önmagát abban, ahogyan a súlyos témákról szóló párbeszédek mentén más és más reakciókat vált ki a szereplőkből. A Pentiment emellett szinte parádézik a szerteágazó mégis több irányból megközelíthető eseményekben, noha a fejezetek előrehaladtával tetteink, reakcióink valódi változásokat hozhatnak a cselekmény alakulásában, amellyel akár eltérő szereplőgárda, feladatok és cselekmény is várhat ránk a folytatásban. Szívesen megnézném a történetírók sztoriboardját mert gyanítom, hogy végeláthatatlanul hosszú és kusza háló leledzik a higgadtan csordogáló sztorivonal mögött, ugyanis egész meghökkentő különbségek is akadnak az első-második vagy sokadik próbálkozás következtében - már akár rövid idősíkon is.

A kesze-kusza történet felvázolása persze egyáltalán nem véletlen: bár az “előjáték” nagyjából három-négy óra, de az első haláleset bekövetkeztével kicsit felgyorsulnak az események: a Pentiment nagyjából huszonöt év cselekményeit öleli fel, így a lépéseink, az adott helyzetekre tett reakcióink, vagy épp tétlenségünk következtében totálisan eltérő irányba változhat a kicsinyke falu és környezetének jövője. Az idő múlásával ráadásul a karakterek is felcseperednek: a leányból asszony, az aggastyánból halott lesz és bizony újak is születnek, akik feltehetően már egy másik világkép gyermekeivé, a reneszánsz felvilágosodó és feltörekvő, dogmatikus elveket ellenző korszak társadalmához tartozva fonják tovább apáik hiúságát, viaskodásait vagy épp tetteit.

Valóban nem mindennapi játék a Pentiment: sem témáját, sem látványvilágát, sem pedig mondandóját tekintve nem passzol bele igazán egyik stílusba sem. Mégis olyan formában közelít a modern irányzatok eszköztárát felhasználva XVI. századi történelmi elbeszélésekhez, mint még semmi más előtte. Ahogy a játék atyja, Josh Sawyer (Pillars of Eternity, Fallout) idézte: ha nincs a GamePass és a Microsoft kísérletező hozzáállása, valószínűleg a Pentiment sem született volna meg soha. Kár lett volna érte, ez a mindössze tizenhárom fős kis csapat igazi csodát művelt a digitális festővászonnal és újfent megmutatta, kisebb erőforrásból is lehet nagy sikereket elérni.