Magunkkal játszunk: 2024 karácsonyán

Nem ennek indult, de konkrétan hiányérzetem lenne, ha idén nem tudnám megünnepelni úgy a karácsony szentségét, amely talán még tizenpár éves koromban kristályosodott ki. Olyan ez, mint Clark Griswoldnak a Karácsonyi Vakációban a padlásteres jelenete, csak én a régi idők mozijai helyett régi idők játékával búcsúztatom az óévet - úgy és akkor, amikor senki sem lát, senki sem hall és a sötétben csak az ilyenkor előkapart gyermekkori NES-em finoman édeskés amperszaga tölti be a tévé előtti teret. Tisztán emlékszem az első Star Wars moziélményemre, amely egy végletekig elnyűtt, sokszorosan lemásolt VHS kazettán tárta elém az Új Remény egyszerre csodálatos, és szentimentális látványát és ebből a korból való az a szép emlékem is, hogy ez volt az az ominózus játék, amelyet szinte csak én kölcsönöztem ki a helyi VICO videotékából, hogy rommá játszam, miközben minden este azt képzeltem, hogy majd én leszek Luke Skywalker és megmentem a hercegnőt a Halálcsillag AA23-as zárkájából. Korszakát megillető tömény ‘80-as évekbeli vibe lengi körül, bátran egy lapon említhető a Novoplast-féle kamu-Star Wars társasjátékkal, vagy a Kozmosz Fantasztikus Könyvek c. sorozatból származó 1980-as Csillagok Háborúja könnyvel, amely az első önálló sci-fi regény volt keresztapám könyvespolcáról, amit gyerekfejjel elolvastam. A téma tehát adott volt, a JVC pedig 1991-ben hivatalos licensz alapján elkészített egy Star Wars játékot az akkor már korosodó NES-re, amely az első Lucas film ikonikus jeleneteinek mondandóját dolgozza fel egy alapvetően ugrabugrálós, fénykardozós, lövöldözős játékban. A NES éra végén néhány esetben eléggé a konzol határait feszegető alkotások születtek már (gondoljunk csak a StarTropicsra, vagy a Kirby-re, utóbbi simán elmenne SNES játéknak is akár). A Star Wars első epizódja látszólag nagy szabadságfaktor bájával kecsegtet és a kezdetben unortodox játékmenet sem volt hétköznapi. Nem csoda, hogy a misztikus körítésével és többféle összegyűjthető, majd használható filmbéli karaktereivel teljesen elvarázsolta az akkori gyermeki énemet. Látványos köntösben menetelt végig a Tatooine változatos barlangrendszerétől kezdve a Javák bázisán és a Mos Eisley-kantinon át a 94-es dokkig, ahol Han Solo Ezeréves Sólyma várta, hogy felszállva egy valódi aszteroida-mezőn átrepülve fedezzük fel a Halálcsillag vészjóslóan nyomasztó és akkoriban hatalmasnak ható belső világát. Bámulatos, mennyire figyeltek az apró részletekre: Luke, Han és Leia párbeszédei, vagy egyedi képességei is variációs lehetőséget adnak a kézbe, és egyáltalán nem mindegy, melyik helyszínen melyiküket választjuk ki: Luke vajként menetel végig a fénykarddal és szét tudja kaszabolni a lövedékeket - Han lézerstukkere óriásit sebez, Leia pedig hatalmasakat tud ugrani, amely a szakadékok és trükkös platform szakaszoknál jöhet jól. Na és persze itt van az öreg Ben is, aki hat alkalommal vissza tudja hozni a halálból a karaktereket, már ha felkutattuk korábban a Tatooine egyik óriás moszkítókkal-teli barlangjának mélyén. Szinte a film összes ikonikus jelenete szerepel a játékban, a vonónyaláb lekapcsolásától kezdve a hulladékzúzóban veszteglő csúszómászó dögig - de a pontot az I-re a Tie Fighterek előli menekülés, majd a bázisra érve a Vörös Osztagban történő Tie Vadászok legyőzése és a bázis felszínén zsonglőrködve a Halálcsillag végső felrobbantása jelentette. Az a felspanoló zene, ahogy a NES kontrollerével egy célkereszttel és a dupla ágyú süvítő, robajló hangjával szétdaráljuk a folyton trükköző Tie vadászokat, az valami páratlan volt akkoriban. Bámulatos játék. Anno napokig bekapcsolva tartottam szegény masinát, hogy minél tovább el tudjak jutni benne, manapság speedrunolva nagyjából fél óra alatt végig tudom pörgetni. De minden évben órákat töltök el azzal, hogy hallgatom a 8bites pattogó melódiát és felidézem azokat a pillanatokat, amelyekben kevesebb fénylő szempár volt az enyémnél a Földön. így megy ez.

Futottak még és random előfordulnak időről-időre: a szuper Western-átirat (szintúgy NES-re) Gun.Smoke címmel, valamint a Turrican 2 C64 verziója, szigorúan trainer nélkül.

Számomra a Dark Souls a legtökéletesebb karácsonyi komfortjáték, amihez évről évre visszatérek, mert egyrészt kívül-belül ismerem és nagyon meditatív végigjárni a jól begyakorolt táncot, másrészt a saját év végi kimerültségi szintemtől függően mégis mindig más visszatérni hozzá.

Bár ismeretségünk 2012-ben a szörnyű PC-s portnak hála döcögősen indult, a Dsfix felrakása után nem volt visszaút. A tutorial, aminek a végén a nagyseggű démonboss vár, aztán elvisz a hatalmas varjú a lélegzetelállító Firelink Shrine-hoz és a megtört harcoshoz, ahonnan elindulhatok az Undead Burg, de akár Blighttown felé is, máig lenyűgöz. A játék eleje visszaidézi az ebben a világban töltött első óráimat és a számos nyitva álló út újra eszembe juttatja, miért akartam minden szegletét felfedezni. Ma már jobban látom a hibáit, de így is ennek a világnak szeretem a legjobban a felépítését és a rengeteg kisebb-nagyobb rejtélyét, amelyeket ugyan megfejtettem az évek során, mégis még mindig beléjük látok valami titokzatosságot. Ezt a csúnyácskán is érdeklődést keltő grafika, a baljós-zagyva monológok, és az épp kellő mértékben felkavaró szinkronok és hangeffektek összhatásának tudom be. Melyik játékban beszélgethetsz egy félig ember, félig pók, vagy egy bazi nagy gomba NPC-vel, esetleg a Patches (ejtsd: pöcsi) nevű sunyi kopasz csávóval, aki nyilvánvalóan hátba fog szúrni, mégis kellemes nosztalgiával figyeled, ahogy lelök a szakadékba? Közben arra gondolsz: „Ó, te együgyű, szerinted nem tudom pontosan, mi jön most? Nem először találkozunk te meg én.” Ott a jó öreg sunbro is, akinek Nap iránti rajongása az utolsó reménysugár ebben a sötétséggel teli elátkozott világban, és minden alkalommal elhatározom, hogy meg fogom menteni, de végül sosem kerül rá sor.

Rendszerint új játékot kezdek és Anor Londoig jutok el, mielőtt visszatérnék a valóságba a családhoz, míg máskor, ha fehér karácsonyra vágyok, egy meglévő mentést töltök be a Painted World of Ariamisban. Szeretem évről évre meghallgatni a hazugságot ennek a különösen könyörtelen helyszínnek a végén, miszerint ez egy békés vidék kedves lakókkal.

Idén azt tervezem, hogy a hagyományt némiképp megszakítva az Elden Ring DLC-jével fogok játszani az ünnepek alatt, aztán majd meglátjuk, sikerrel járok-e.

lyenkor már a megmaradt szabadságokat koptatom, kicsit lelassítok, csak lassan, tét nélkül elmélkedem ezen azon és hagyom, hogy egy-egy tudja Isten honnan jövő impulzus hatalmába kerítsen. A sors fintora, hogy szűk baráti körömben nemrég fejeztem ki bősz ellenérzésemet az egyre értelmetlenebb retro túlkapások iránt, majd méltóságteljesen felkísértem magam a playclassic.games-re és napokon át toltam a Heroes of Might and Magic 2-t és a Worms Reinforcements-t. Majd ezutóbbin felbuzdulva megvettem Switch-re a Worms WMD-t, hogy mégis tudjak kukacolni út közben és rájöttem, hogy tök jó dolgokkal bővítették a Worminerzumot Team17-ék az Armageddon óta...

Aztán ha már így belejöttem a múltidézésbe, akkor bepöccintettem a SNES Mini-met és elővettem a két örökzöld nagy kedvencemet, amiket minden évben egyszer letolok úgy általában: ezek pedig a Super Mario World és a Mega Man X. A Mario World számomra a világ nyolcadik csodája, egy jó 30+ éve játszom már, de még mindig baromira tudom élvezni. Szerintem ez a Nintendo (egyik, ha nem "A") csúcsalkotása, mai napig nem csináltak ennél jobbat ebben a műfajban. Szóval fogtam és első körben végigmentem rajta a maximalizmus jegyében mind a 96 kijáraton átrongyoltam, majd leellenőriztem, hogy tudom-e abszolválni a játékot 15 percen belül. (Tudom!)

A Mega Man X meg... ahhh, még mindig fejedelmi fogás. Pedig volt időszak, amikor az öcsém még kiccsávó volt, (de nagyon tetszett neki a Mega Man) minden délután, minden rohadt délután végig kellett vinnem, mert imádta nézni (én meg ilyen rövid időn belül ennyiszer nem imádtam játszani) - de még most is simán beránt ha egyszer elém kerül. Egyelőre csak végigcammogtam rajta, de lehet bejátszok egy X-buster challenge-et (nem használok boss fegyvereket, mindenhol, mindenki ellen csak az alap X-bustert vetem be) - elvan a gyerek ha játszik, nemhiába.

Aztán ha már áram alatt volt a SNES Mini, belenéztem még egy-két régi jóságba, például az Earthworm Jim-be, de aztán a nagy nehézségi tüskénél (hello, Tube Race) lepattantam róla. "Öreg vagyok én már ehhez", hazudtam magamnak, pedig nem lehetetlen a dolog, 30 éve nem elhanyagolható hajhullás árán meg tudtam csinálni, most meg már kevesebb van, vigyázni kell rá, szóval inkább a komformista rohadékságom okán nem lett pofánrúgva Psy-Crow.

Majd karácsony szent szellemében pulled porkká lőttem pár démont a Doom 2-ben, amit tök olcsón (ingyen) hozzám vágott a Bethesda, most pedig már a 18. Bayonetta végigjátszásomon jár az eszem: karácsony csak egyszer van, az angyalpofiknak is jár némi törődés - valakinek ezt a munkát is el kell végezni...

Furcsa választás? Áh, lépjünk is túl ezen; a Burton-Selick-Elfman trió önmagában is "fura" energiákat mozgatott, mozijuk pedig talán inkább a Halloween-i időszakhoz passzol jobban, mint karácsonyhoz. (Lehet vitatkozni, hogy Jack Skellington egy 'karácsonyos' rémmese főhőse, vagy rémes karácsonyi történeté...) A játék úgy került elő amúgy idén, hogy a PCSX2.0 kiadványhoz kerestem Steam Deck-en valamilyen megfelelő kísérőt. És nem a magától értetődő játékok közül akartam szemezni.

A Capcom által gondozott cím egy Devil May Cry variáció, annak kicsit kikönnyített megközelítése, amelynél az akción és a film környezetének, jellegzetes látványvilágának újraalkotásán volt a hangsúly. Az Oogie's Revenge-t annak idején PS2-n is toltam, de idővel ráuntam - most valahogy jobban élem a programot, talán épp azért, mert egyszerre kínál nosztalgiát, és videojátékos kuriózumot.

És persze pillanatról-pillanatra ámulok a Steam Deck emulációs képességein. Na meg azon, hogy a játék bizonyos jelenteinek nagyfelbontású bemutatása, textúráinak, karaktermodelljeinek a kidolgozottsága ezen a kis kézi erőgépen milyen jól fest. Egyáltalán nem jut eszembe, hogy egy húsz éves videojátékot próbálok a mai fejemmel értelmezni...

"This is Halloween..." - szól a hangszórókból. Lehet át kellene állítani a fejemben a naptárat?

Jó régen volt: 2002, egy háromszámos és sokbetűs lapnak írok, ahol a főszerkesztő december elején a kezembe nyom egy promóciós kópiát a Need for Speed: Hot Pursuit 2-ből, PlayStation 2 platformra. A lemezt (ki tudja, milyen megfontolásból) egy december huszonötödikei hajnalon rakom be a konzolba, fél hat, szusszanós csend van a kétszobás panelban, a PS2 az erőn felül vásárolt 32 colos Sony Trinitronra kötve, és… létrejön a karácsonyi videójátékos berögződésem, miszerint árkád autóversennyel játszunk, tulajdonképpen mindegy, hogy mivel, de reggel és korán, és úgy, hogy senkit ne ébresszek fel vele.

Az idei jelölt: The Crew Motorfest, megjelenéskor kimaradt, pár hete pont akciós volt, ideális választás, hogy fél hatkor (ismét) felkeljek valamiért karácsonykor.