Daemon X Machina: Titanic Scion - J-Pop démonvadászokTeszt

A Titanic Scion nagyszabású, nyitott világban játszódik, melyben változatos harcrendszerrel ismerkedhetünk meg, és szinte végtelen módon szabhatjuk testre harci gépeinket. A játékmenet alapjai nagyon hasonlítanak az elődre, de annál gyorsabb és látványosabb összecsapásokat kínál. Az első rész lomha, nehézkes Arsenal-jai helyett most karcsúbb, fürgébb páncélokat irányíthatunk, amelyekkel a harcok jóval lendületesebbek lettek. A fő különbség még, hogy a kis, egymástól független pályák helyett a missziók most három hatalmas, nyitott világú régió egyikében zajlanak, tele egyedi mellékküldetésekkel, labirintus szerű bázisokkal és szabadon kószáló hatalmas szörnyetegekkel.

A Daemon X Machina kapcsán az egyik leggyakoribb kritika az volt, hogy a történet nem sikerült túl erősre. Érdektelen karakterek mellé egy rosszul elmesélt sztorit kaptunk, katartikus lezárás nélkül. A Titanic Scion esetében hasonló érzésem volt, bár kétségtelenül izgalmasabb lett a korábbi epzódhoz képest. A sztori az első rész eseményei után játszódik, és bár önálló történetet mesél el, csak lazán kapcsolódik a korábbi cselekményhez. A középpontban a háborúzó frakciók állnak. A Femto nevű energiaforrás miatt kitört konfliktusok következtében sok ember mutációkkal vagy különleges képességekkel született. Ők az úgynevezett “Outerek”. Az Outerek végül legyőzték az emberiséget, és létrehozták a Sovereign Axiom nevű katonai rezsimet, amely az emberek teljes kiirtására törekszik. Az ellenállást a túlélők alkotta Reclaimers képviselik, és a történet legnagyobb részében ez a hatalmi harc adja a keretet. A játék elején saját karaktert hozhatunk létre, majd azonnal a cselekmény közepébe csöppenünk. A gyors és izgalmas nyitójelenetből kiderül, hogy a főhős maga is egy Outer, akit akarata ellenére katonává akarnak formálni. Ekkor barátja, Nerve kiszabadítja, ám a menekülés balul sül el! Nerve-et elfogják, a játékos pedig lezuhan a Földre, egy sivatag kellős közepére. Innen indul útjára, csatlakozik a Reclaimershez, és megkezdi harcát a Sovereign Axiom ellen – miközben igyekszik kiszabadítani Nerve-et is.

Ami számomra csalódás volt, hogy a főhős végig arrogáns és nagyképű, a legtöbb csapattárs pedig egysíkú és unalmas. Ezzel szemben az ellenfelek sokkal érdekesebbek! A karakterdizájnjuk kifejezetten tetszett, és cselekedeteikkel is jól megalapozzák, hogy valóban ellenük összpontosíthassuk a dühünket. A játék néhány párbeszédben felkínál választási lehetőségeket, de ezek ritkán befolyásolják érdemben a történet alakulását. Összességében én élveztem a sztorit, bár sokak számára valószínűleg bugyutának tűnhet majd a japánosan elnagyolt párbeszédek és fordulatok miatt.

A játékmenet és a fejlesztési rendszer viszont kifogástalan! Mech-suitunkat számtalan alkatrésszel és fegyverrel szerelhetjük fel, ráadásul rengeteg vizuális testreszabási lehetőség is rendelkezésre áll. Az Arsenal-alkatrészek gyűjtése a kaland során az egyik legjobb élményt nyújtja. A fegyverek skálája széles: az egyszerű kardoktól és gépfegyverektől egészen a hatalmas íjakig és lézersugarakig terjed. Alkatrészeket ugyan vásárolhatunk vagy ládákból is találhatunk, de a legtöbbhöz a legyőzött ellenfelekből juthatunk hozzá. Ez adja a játék sava-borsát! Célzottan vadászhatunk bizonyos fegyverekre vagy páncélokra, ha valami konkrét felszerelést szeretnénk megszerezni. Különösen motiváló, hogy minden harc után azonnal elvehetjük az elesett ellenfelek felszerelését, és a HUD rögtön mutatja is, hogyan változnak a statisztikáink, ha az új cuccot magunkra aggatjuk.

A fegyverek és páncélok statisztikái kellően változatosak, betűosztályokkal jelölve, így könnyen kiszúrhatjuk a kiemelkedő darabokat. Még az azonos típusú fegyverek között is lehetnek eltérések, így például két egyforma lézerszablya közül az egyik magasabb alapsebzést biztosíthat, míg a másik nagyobb hatótávot nyújt. Az arzenál fejleszthetősége részletességében az Armored Core szintjét idézi! Mindkét kézbe és vállra fegyvereket, valamint gránátokat szerelhetünk, és szinte minden testrészre – sisak, mellvért, kar- és lábvért – különböző tulajdonságokat módosító egységeket illeszthetünk. A kiegészítők nemcsak a statisztikákat befolyásolják, hanem a megjelenést is, így igazán egyedi és látványos mecheket alkothatunk.

Mechünk mellett magát a karakterünket is fejleszthetjük a Fusion rendszer segítségével. Ez lehetővé teszi az Outerek számára, hogy az Immortalokkal egyesüljenek, és génjeiket új képességekért cserébe felhasználják – azonban mindezt az emberi lét feláldozásának árán. Minél több fúzión esik át a főhős, annál groteszkebbé és felismerhetetlenebbé válik, cserébe rendkívül egyedi tulajdonságokra tehet szert. Ilyen például a láthatatlanná válás képessége is.

A harcrendszer is élvezetes, és sokban emlékeztet az Armored Core mechanikáira. Itt is főként a felső ravaszokkal hajthatjuk végre a támadásokat, miközben egyszerre akár hat fegyvert is használhatunk. A célpontok között könnyedén válthatunk, a különféle fegyver- és páncélkombinációk pedig számos játékstílust tesznek lehetővé. Például egyik kézben lézerkarddal, a másikban rakétavetővel egyszerre kombinálhatjuk a közeli és a távoli támadásokat. A csaták gyorsak, izgalmasak, és a nehézségi szint jóval barátságosabb, mint az említett konkurens szériában. Nagyszerű érzés az, amikor a limitált állóképesség-mérőt ügyesen használva sikerül kitérni egy hatalmas támadás elől, majd azonnal visszavágni. A fegyverarzenál folyamatos váltogatása ráadásul még nagyobb változatosságot visz az összecsapásokba, így a harc hosszú távon sem válik unalmassá.

Esztétikailag is megkapó az összkép: a terepek a sivár világ ellenére is változatosak, különösen a vörös homokkal borított sivatag, amely izgalmas formációival igazán emlékezetes helyszín. Sokszor a Xenoblade Chronicles X jut róla eszembe, ami valószínűleg hozzájárul a világ különleges bájához. A repülés gyors és szórakoztató, de az Arsenalok Femto-erőforrással működnek, így nem maradhatunk korlátlan ideig a levegőben. A nehezebb build-ek ráadásul jóval gyorsabban emésztik az energiát, ezért gyakran kell leszállni és Femto-kristályokat gyűjteni. A játék többféle közlekedési módot is kínál, így mutáns lovak, Warthog-szerű járművek és motorok állnak rendelkezésre, amelyek akár átalakulva a mechünk részévé is válhatnak, és így még pusztítóbb támadásokra adnak lehetőséget. Sajnos a fizika gyakran cserben hagy, mert már a legkisebb ütközés is kisodródást okoz, emiatt a járművek többnyire nehézkesen használhatók. Éppen ezért a játékidő nagy részében inkább repülünk vagy futunk – szerencsére a fast travel lehetősége sokat segít abban, hogy ne kelljen végtelenül bolyongani a világban.

A történeti és mellékküldetések zöme nyílt terepen vagy a Sovereign Axiom földalatti bázisaiban zajlik. A feladatok többsége egy kaptafára épül: „támadj meg mindent, ami mozog”. Bár találunk kísérő- és védelmi missziókat is, a lényeg többnyire az egymás után hullámokban érkező ellenségek legyőzése. Melléktevékenységként kapunk egy Witcher-szerű kártyajátékot, valamint Colosseum aréna-mérkőzéseket is. Ezek szórakoztatóak, de összességében nem jelentenek nagy kihívást. A játék igazi magja egyértelműen a harc, minden más inkább csak kiegészítő elemként van jelen.

A világban hatalmas lények is felbukkannak, amelyeket a Monster Hunter mintájára vadászhatunk le. Ezek az összecsapások (a boss harcok mellett) igazi élményt és komoly kihívást nyújtanak. Itt is lehetőség van ideiglenes képességnövelő ételt fogyasztani a harc előtt, ám a Monster Hunter mochijai helyett itt fagylalt adja a plusz manát. Online multiplayer lehetőség is adott, ráadásul platformtól függetlenül, kooperatív módban – az ilyen crossplay kezdeményezéseket mindig öröm látni. A teljes kampány végigjátszható társakkal, ami tovább növeli a játék értékét és újrajátszhatóságát!

Vizuálisan összességében elégedett voltam, még ha technikailag nem hibátlan a megvalósítás. Én PS5-ön teszteltem a Sciont, de kipróbáltam a Switch 2 változatot is. A Nintendo kézikonzolján is egészen jól mutat a port, bár a kompromisszumok érezhetők. A kép fakóbb, kevésbé éles, és a 60 fps helyett 30 fps-re korlátozódik, ami egy ilyen gyors tempójú akciójátéknál szerintem kifejezetten zavaró. Dokkolt módban ráadásul néha famedropok is előfordulnak, bár kézi üzemmódban a VRR-nak köszönhetően ezek kevésbé feltűnőek. Bosszantó, hogy a fejlesztők nem éltek a DLSS nyújtotta lehetőségekkel, hiszen ezzel nemcsak a látvány javulhatott volna, hanem a framerate is jó eséllyel. Üdvözlendő viszont, hogy Switch2-ön a teljes játék fizikai kártyán rajta van, így nem kell letölteni semmit – ez manapság ritka és mindenképp pozitív gesztus a kiadótól. Bár picit árnyalja a helyzetet, hogy ezzel a fizikai kiadás majd 10 ezer forinttal drágább, mint a digitális verzió, így némileg érhető, hogy a legtöbb fejlesztő inkább a Game-Key Cardokat válassza. Bizarrabb, hogy ezzel az összes fizikai verzió drágult, így a PS5 kiadás is…

A Titanic Scion minden tekintetben túlszárnyalja elődjét: hatalmas nyílt világot kínál, robusztus testreszabási lehetőségekkel, csiszolt harcrendszerrel és magával ragadó akció-RPG élménnyel. A narratíva a lázadás és a karakterfejlődés témáit járja körül, amit egy fantasztikus metal-techno soundtrack kísér. A látvány PS5-ön összességében rendben van, de Switch2-ön már akadnak felbontásbeli problémák és pop-in jelenségek. Hogy jobb-e, mint az Armored Core? Nos, ez attól függ! Ha a nehezebb kihívásokat és a kisebb, zónákra bontott pályákat kedveled, akkor a mester marad a te választásod. Ha viszont a nyitott világot, a gyorsabb, lendületes és kevésbé frusztráló játékmenetet részesíted előnyben, akkor a tesztünk tárgya, a tanítvány, a Titanic Scion, lesz a megfelelő játék számodra.

Daemon X Machina: Titanic Scion | Kiadó: Marvelous | Fejlesztő: Marvelous First Studio | Platformok: Nintendo Switch 2 (kipróbált), PlayStation 5 (tesztelt), Xbox Series S/X, PC | Megjelenés: 2025. szeptember 5. | Ára: digitálisan 25.990 Ft (69.99 EUR), dobozosan 34.490 Ft