Több hónapos csúszás után végre Európában is megjelent a Konami klasszikus túlélő-horror szériájának legújabb epizódja, a Silent Hill: Homecoming. A kérdés ezúttal adott: hogyan sikerült a sorozatot átköltöztetni a jelenlegi konzolgenerációra - és milyen munkát végzett az új fejlesztőcsapat?
Itt van az asztalon előttem a Silent Hill - Homecoming, és az utolsó szó (fordíthatjuk akár hazatérésnek is) különös irónia kifejtésére ad lehetőséget. Ahhoz azonban, hogy megértsük a játék címét, kicsit vissza kell nyúlnunk a sorozat történetéhez. A Silent Hill egy patinás horrorszéria, amely még az első PlayStationön kezdte pályafutását, és a szintén ebben az időszakban sikeres Resident Evil sorozattal szöges ellentétben állt a keleti stílusával. A különös városkában, Silent Hillben játszódó első két epizódban nem a nagy számban érkező zombik, hanem a sötét atmoszféra, a pattanásig feszült idegek jellemezték a játékot: ezzel játszani mindig is inkább nyomasztó, semmint ijesztő élmény volt. A Silent Hill a harmadik résszel vitathatatlanul sorozattá alakult - ekkor kezdtek valamelyest elszakadni a címadó várostól (szellemi öröksége azonban továbbra is jelen volt végig), és inkább a fent említett különös atmoszférát igyekezték újra és újra létrehozni, mindig picit más formában.
Kezdjük tesztünket a kötelező rossz hírrel, azzal a ténnyel, ami egy hatalmas negatív béklyót helyezett a fejlesztésre már rögtön annak bejelentése után: a Silent Hill: Homecoming nem az eredeti fejlesztőcsapat alkotása. Pedig felesleges volt bárminemű aggodalom: a designer ugyanis az a személy, aki az első két Silent Hill megalkotásáért is felelős volt. Ebből következik, hogy ez a rész nem a hármas/négyes epizód nyomvonalain halad tovább, és "hazatér": mind színvilágát, mind pedig a történetet tekintve egy kifejezetten klasszikusnak mondható Silent Hill epizód az, ami végül a játékosok kezébe került. Vannak azonban változások, és ezek lesznek azok, amelyek szintén a régi rajongókat riaszthatják majd el, de ne haladjunk előre ennyire: kezdjük ott, ahol a főszereplő Alex, vagyis az ismerkedéssel.
A Homecoming "in medias res" módon nyit: a főszereplő, Alex Shephard, egy kórházban találja magát, ahol a megannyi sokkoló műtét látványa mellett egyéb problémák is foglalkoztatják. Ébredése után többször is találkozik öccsével, aki nem igazán hajlandó arra, hogy békésen, kézenfogva hazavezessék... és a helyszínen megjelenő furcsa lények sem arra utalnak, hogy minden rendben lenne. Stílszerűen kiderül persze, hogy mindez csupán egy rémálom volt, Alex pedig éppen leszerelt katonaként útban van hazafelé, kicsiny városába: a Silent Hill-hez közeli Sephard's Glen-be. Világos és békés váltás helyett az otthoni hangulat marad továbbra is nyomasztó: a városkában nem mennek jól a dolgok. Az utcák kihaltak, a különös köd csak nem akar eloszlani, és az összes ember, akivel találkozunk, egy komolyabb depresszió tüneteit mutatja. Alexre természetesen nem pihenés vár, öccse eltűnt, édesanyja letargiában van, apánkról semmi hír egy ideje: eljött az idő, hogy megoldjuk a családi problémákat, és nem mellékesen fényt derítsünk arra is, hogy mi történt a néhány éve még teljesen rendben lévő várossal.
Stílusát tekintve a Silent Hill - Homecoming a klasszikus túlélő-horrorok köré sorolható. Egy szereplőt irányítunk külső nézetből, és miközben a játék egy roppant lineáris útvonalon terel minket végig, túlvilági ellenfelek egész garmadájával találkozhatunk majd. A nagy változás a különös szörnyekkel való találkozásban rejlik: a Homecoming ugyanis dobta az eddigi részekben megszokott "mozgássérült-harcot", és egy viszonylag alaposan kidolgozott harci szisztémát rakott le az asztalra, ami elméletileg megkönnyíti a játékos dolgát, a gyakorlatban azonban korántsem szuperál úgy, ahogy azt kellene.
Harcolni ugyanis gyakran kell majd a Homecoming-ban, amit a kifejezetten érdekes játékmechanika nehezíthet. Alex ugyanis nem tud magánál hordani korlátlan mennyiségű lőszert (ami különösen azért is megkérdőjelezhető döntés, mert több közelharci eszközt és jónéhány különböző puskát persze továbbra is lazán zsebre vág), így leginkább a kések, vascsövek, és hasonló fegyverek lesznek azok, amelyekre bármikor számíthatunk. A közelharc pedig igyekszik komolyan venni magát, de egy ilyen stílusú játékba abszolút nem illik bele. Az ellenfelek egy jól kiszámítható minta alapján támadnak (a kiszámíthatóság egy horrorjátékban sosem erény) - persze amíg ezt kitapasztaljuk, sérülni fogunk. A játékban jó néhány bossfight is megtalálható: ez is a klasszikus "próbáld újra" szisztémával dolgozik: a jó öreg hack'n'slash-ek mintájára ezek a főellenségek csúnyán péppé verik emberünket, akinek csak ritkán van esélye arra, hogy a megfelelő időben végrehajtsa az éppen kívánt támadásokat. Persze vannak kombónak épphogy nevezhető mozdulatok, és van egy külön gomb elkülönítve az elhajolásra, elgurulásra is. Adjuk hozzá a fentiekhez azt a tényt, hogy a játékban most is figyelemmel kisérhetjük életerőnket - és a végeredmény az lesz, hogy a Silent Hill-el eltöltött hosszú órák egy részében bizony nem egy horrorjátékkal fogunk játszani. Inkább egy közepes, az idegesítő és a frusztráló szóval jellemezhető összecsapásokkal kecsegtető akciójátékot, amelyek tökéletesen elrontják azt a hangulatot, amit a felfedezés, rejtvénymegoldás, és az átvezetők igyekeznek megteremteni.
Mert a harcot leszámítva ez még mindig egy Silent Hill játék, annak minden bájával és bújával. Ismét egy borongós, ködös helyszínt kapunk (és nem árulok el nagy titkot azzal sem, hogy meglátogatjuk majd magát Silent Hill-t is), és most is azonosulhatunk majd a főhőssel abból a szempontból, hogy a történet nagyobb részében fogalmunk sem lesz arról, hogy milyen erők mozgolódnak a háttérben, és hogy ennek az egész különös rémálomnak mikor lesz vége. A konkrét átvezető animációkon kívül megannyi apróbb cetli, naplóbejegyzés, vagy egyéb írott anyag áll a játékosok rendelkezésére, és ezekből olyan információkat ismerhetünk meg, amelyek a továbbjutáshoz csak elvétve szükségesek. Dicséret illeti továbbá a szörnyek és a későbbi helyszínek megtervezőit: ezúttal is sikerült hihetően gusztustalan lényeket létrehozni, és finomítani a már létező alakokon: ezt remélhetőleg a cikk mellett látható képek is kellőképpen bizonyítani tudják.
Nem esett szó eddig az audiovizuális részlegről. Jellemezhetnénk egy szóval is, de ennél azért többet érdemel. Grafikailag a Silent Hill Homecoming nem más, mint az előző epizódok HD-re átdolgozott, komolyabb újításokkal nem kecsegtető változata. A filmes effekt maradt, komoly fejlődést talán csak a fények és az általam a Ninja Gaiden 2 óta "ingyen csillogás effekt" néven emlegetett plusz réteg hozott. Ez bármelyik más játéknál negatívum lenne, itt azonban nem az: a Silent Hill 2-3-4 az előző generáció grafikus ékkövei közé tartozott, így az új epizód is bezsebelhetne magának egy erős hátba veregetést már csak azáltal is, hogy tartja a szintet. Sajnos azonban a karaktermodellek (főleg azok, akiket kevesebb ideig láthatunk) néhol átkozottul elnagyoltak lettek, és néhány bosszantó hiba is felütötte fejét. A tereptárgyakba beakadó szörnyeket néha lehet szeretni (hiszen könnyebb elbánni velük), a néhány helyen zavaró módon belassuló engine-t és a milliószor újrafelhasznált grafikus elemeket (egy kaptafára készült szobák, ugyanazzal a modellel, beállítással és kinézettel bíró hullák) azonban nagyon nem szereti senki. A zenékkel kapcsolatban is rossz hírrel kell szolgáljak: a játékmenet nagy részében tökéletes csöndben fogunk mászkálni - ezt a megoldást a korábbi epizódokban feszültségkeltésnek alkalmazták csak, valami háttérzene vagy különös hangok azért szinte mindig voltak. Itt ezt elfelejthetjük, és nem hogy megijedni nem fogunk, de egy idő után nagyon zavaró lesz csak a lépteink zaját és a különféle ellenfeleink halálsikolyát hallgatni. Zavaró, de nem nyomasztó.
A Silent Hill - Homecoming nem rossz játék - de gyenge, mint horror. Ahogy a teszt elején szó esett róla, a sorozat soha nem állt be a sorba, már ami a zombikat, és a tucatszám özönlő ellenfeleket illeti: ez egészen eddig igaz is volt. Ebben a részben túl sokszor, túlságosan is kimért módon kell majd harcolnunk, és ezzel a játék egy lépést tett az akció felé - és alaposan eltávolodott a horrortól. A hangulaton esett a legnagyobb csorba, és mindezt tetézik a technikai hiányosságok, és az igazi (akár történetbeli, akár a játékmechanikát érintő) újítások teljes mellőzése. A Homecoming tovább finomítja, bővíti a Silent Hill mondakört, és emiatt a rajongóknak továbbra is erősen ajánlott darab. Sajnos azonban önálló horrorként nem állja meg a helyét, az akciójáték-aspektus pedig önmagában nem elég izgalmas ahhoz, hogy a lövöldékhez szokott közönséget átcsábíthassák a Sötét Oldalra. A Silent Hill névben ettől függetlenül továbbra is komoly lehetőségek rejlenek: legközelebb talán sikerül elegánsabban, horrorhoz méltó módon összefűzni a történetet a játék azon részével, amit mi irányítunk.