Call of Duty: Black OpsTeszt

Az Activision kisebb csodát művelt az utóbbi években a Call of Duty sorozattal: az előző generációban (konzolokon) közepesen jelentéktelen széria a 2005-ben megjelent számozott második résszel nagyon népszerűé vált - és ez még csak a kezdet, a lendület nem tört meg, sőt. Hat darab, évenként kiadott folytatás ebben a generációban úgy, hogy a népszerűség nem csökkent, hanem nőtt, az egyes epizódok stabilan 10 millió felett fogynak - mi ez, ha nem sikertörténet?

A folyamatosság fent tartásához persze kellett a sorozatot eddig gondozó két fejlesztőcsapat is. A két stúdióból eddig egyértelműen a Call of Duty-t eredetileg megalkotó Infinity Ward vitte a kreativitás fáklyáját, a páros években belépő Treyarch tisztességes iparosmunkával másolta, amit az IW korábban megalkotott. De nem idén. A sorozat alapkövei persze most is változatlanok, sőt, az IW hatása még mindig erősen érződik, de a Trayarch a Black Ops-szal végre egyedi, saját történettel, saját hangulattal rendelkező játékot alkotott - olyat, ami több még túl is nő a Infinity Ward által legutóbb jegyzett kettes számú Modern Warfare-en.

A „saját történet” a Black Ops esetében roppant hangsúlyos tényező, talán ez az első CoD, ami sikeresen lép túl a megszokott „jönnek a rosszfiúk, ide megyünk, oda megyünk, és mindenkit jól agyonlövünk” sztorimesélésen. Hősünk, Alex Mason már a játék elején kellemetlen szituációban találja magát, ismeretlenek vallatják, és mindenféle számokat követelnek rajta. A sztori innen javarészt Mason visszaemlékezéseire épít - a szerkezet hasonló, mint a Criterion remek Black-jében - ennek megfelelően méretes időtávot ölel fel. Nem akkorát (a teljes hidegháború az ötvenes évektől a nyolcvanas évek elejéig), mint amekkorát az első pletykák / információk sejtettek, a Black Ops egy évtizedes merítést kínál a múlt század sötétebb történéseiből, a félresikerült kubai inváziós kísérlettől a vietnámi háború csúcspontjáig. Mason (és osztaga) pedig pont ezekben az sötét ügyekben utaznak, a Black Ops titkos hadműveletei a világ számos pontjára repítik a játékost - részletesen lelőni nem fogom őket, de többszöri kirándulást teszünk az oroszoknál, a távol-keleti régióban, sőt, egy misszió erejéig még a (kissé) távolabbi múltba, és egy igazán egzotikus, FPS-ben eddig ritkán látott helyszínre is ellátogatunk. Nem csak Masonnel, a CoD-os hagyományoknak megfelelően most is több karaktert irányíthatunk a történet során.

A játékmenet... nos, erről röviden talán annyit lehetne írni, hogy a Treyarch a „győztes csapaton ne változtass” elvet követve tartotta magát mindahhoz, ami a szériát eddig sikeressé tette. Villámgyors ritmus, alapesetben erős rásegítséssel megtámogatott, tapadós célzás, és iszonyatos számú ellenfél, akik a butácska mesterséges intelligenciájukat ezúttal is a mennyiséggel próbálják elfedni, több-kevesebb sikerrel. A járművek megjelenése önmagában nem lenne újdonság - láttunk ilyet CoD-ban korábban is - a megvalósításuk azonban mindenképpen az, a Treyarch-nak sikerült igazán élvezetes járműves részeket összehoznia, a fejlődés mind mennyiségi, mind minőségi szempontból is jelentős a Modern Warfare 2 jóindulatúan is közepesnek mondható járműves próbálkozásai után. Nem csak jó a járműves akciózás, hanem kielégítő is, a játék közepe táján prezentált vietnámi hajós támadás (a Rolling Stones „Sympathy for the Devil”-jével megtámogatva) a Blac Ops leghangulatosabb percei közé tartozik.

És ha már a hangulatról esett szó: a Treyarch dicséretes munkát végzett ezen a téren. Az öt-hat órás single player rövid (bár lassan ez lesz a standard FPS single játékidő), de nagyon tömény, mind akció, mind hangulat, mind látvány szempontjából. Ha azok közé tartozol, akik a Call of Duty-kat a bombasztikus akció, és a látványos körítés okán szeretik, a Black Ops-ban garantáltan nem fogsz csalódni. Gyakorlatilag minden második sarkon vár valami durván látványos történés, a pár éve pályánként egyszer-kétszer felbukkanó „emlékezetes jelenetek” és lassított akciók perverz mennyiségben kaptak helyet a Black Ops-ban - annyira, hogy a játék vége felé, egy bizonyos missziónál (durva spoiler lenne, ha leírnám, hogy pontosan mi ez) a Treyarch némileg túlzásba is esik velük. A túlpörgetett játékelemek kosarába nyugodtan beledobhatjuk a Black Opsban látható, közvetlen közelről átélhető erőszakot is. Valami eszméletlenül brutális a játék, a Treyarch már a World at War-ban sem kispályázott, ha kegyetlen erőszakról volt szó, de itt mögé tettek egy ötös szorzót - közelről a szemgödörbe mártott pengéről, átvágott torkokról, üvöltve lángoló ellenfelekről, kivégzett foglyokról, és lemészárolt civilekről beszélek. Figyelmeztetés a karácsonyi ajándékon gondolkodó szülőknek: a Black Ops határozottan NEM gyerekjáték, tessék mást választani, vagy felkészülni az elkerülhetetlen „kisfiam, a bácsi csak játszásiból állított baltát a másik bácsi fejébe, ez csak mese” beszélgetésekre.

Essen néhány szó a prezentációról is: bár biztos lehet még egy kicsit húzni a dolgon, a jelenleg futó konzolok életkorát figyelembe véve azonban bátran kijelenthető, hogy a Treyarch kiütötte a maximumot a kurrens Call of Duty motorból. A legnagyobb fejlődés az arcok, és az arcmimika terén figyelhető meg, a közeli, párbeszédes jelenetek a kidolgozottság miatt roppant meggyőzőek. A félelmetes mennyiségű robbanás és magába roskadó tereptárgy ellenére a framerate stabil, és a motor „több helyen alacsonyabb felbontású textúrák, de nagy vizuális sűrűség” kompromisszuma is abszolút elfogadható, ha a (továbbra is) bombasztikus összehatást nézed. Ami kevésbé bombasztikus: a bugok. Többen, többfélét találtak benne, a magam részéről egy csúnya szkript bugba (a társam nem volt hajlandó beszállni a járműbe, így nem indultunk el) sikerült belefutnom - az ilyesminek egy CoD kategóriájú játékban egész egyszerűen nincs helye, ejnye. Dicséret illeti viszont hangszekciót, a nagy nevekkel megszórt szinkronstáb megérte a pénzét, az avatáros Sam Worthington jól hozza a fokozatosan széteső főhőst, a World at War-ból visszatérő Viktor Reznov bőrébe bújó Gary Oldman pedig egészen kiemelkedőt alakít.

A Black Ops multiplayer szekciójának akár külön cikket lehetne szentelni, most még nem tesszük meg, leginkább azért, mert pont úgy egy napot játszottunk vele (a játék tegnap jelent meg), mint bárki más. Ami már most elmondható: a Halo: Reach mellett a Black Ops az év legjobban összerakott multiplayerét kínálja FPS fronton, első, sőt, sokadik pillantásra is lenyűgöző mennyiségű tartalommal. Kampány koop nincs, visszatér viszont a Zombie mód, a maga jófajta négyfős élőhalott-mészárlásával, új körítésben, új szereplőkkel. Ez továbbra is remek móka. A kompetitív (egymás ellen játszható) multi frontján pedig nyakig lehet merülni az új lehetőségekbe. Botok, akik ellen egyedül, vagy haverokkal is játszhatsz? Kipipálva. A korábbinál sokkal részletesebb, még az arcfestésekre is kiterjedő karakter és fegyver beállítási lehetőségek? Pipa. Új perk-ek és killstreakek? Naná, még robbanós kisautót is irányíthatsz. A Black Ops-ban van saját valuta, a pénzhez pedig fogadásos meccsek kapcsolódnak. Van osztott képernyős multi, sőt, osztott és online keverék is, ha egy haveroddal egy képernyőn, de mégis nagyobb társaságban óhajtanál játszani. Pécén pedig visszatértek a dedikált szerverek. És ez még mindig csak a felszín - Black Ops multija minden túlzás nélkül kiadható lenne külön játékként, élek a gyanúperrel, hogy az Activision inkább előbb, mint utóbb elő fog állni egy tisztán multi CoD-dal valamilyen (MMO?) formában.

Pár mondatba összerántva az eddigieket: a Call of Duty idén sem okoz csalódást. A Treyarch kilépett az Infinity Ward árnyékából, sikeren kreáltak saját, szerethető CoD vonalat. A történet elmélyítése határozott jó pont, még akkor is, ha a kötelező Nagy Csavart minden, kémtörténeteket és krimiket gyakrabban forgató játékos két kilométer távolságból fogja látni. A sorozat eddigi erényei - a pörgős akció, és a látványos körítés - a helyükön vannak, és még fejleszteni is sikerült rajtuk. De nem csak a veteránoknak ajánlható a Black Ops: a kezdőbarát multi (gyakorlás botokkal az élő ellenfelek előtt) okán azok is bátran tehetnek vele egy próbát, akiket eddig riasztott a többjátékos összecsapások sebessége, és filmszerűen tálalt, az ellenfeleket folyamatosan a nyakukba szóró single kampányt nem tartották megfelelő ellentételezésnek a pénzükért cserébe. A Call of Duty folytatja az öt éve megkezdett sprintet - lassulásnak nincs nyoma, kíváncsian várjuk, hogy meddig tart a lendület..