Sonic ColoursTeszt

A Sega színes tintákkal álmodott. Mikor már mindenki azt gondolta, hogy a kék süni már csak régies stílusában képes elbűvölő és meggyőző lenni, Sonic Team-ék előrukkoltak a csodálatos Sonic Colours-szal. Esélyes volna tehát, hogy a sorozatban ez a legjobb játék a Megadrive-os idők óta? Megtörni látszik a Sonic-ciklus?

A Colours a két évvel ezelőtti egészestés Sonic játék folytatásának tekinthető. Az Unleashed-del ellentétben most minden sallangot mellőztek; nincs vérsün, nincsenek vérszegény átkötő pályák, nyálas állatkák és városlakók, csak a klasszikus száguldozós szintek, valamint az újdonságként megjelenő Wispek. Ők azok a színes űrlények, akik a játék során speciális erejükkel segítik hősünket.

A történet szerint Eggman szánja-bánja korábbi bűneit, és kárpótlásképp egy űr-vidámparkot épít az emberiség számára. A készülődő űrállomásra ellátogat Sonic is, aki sejti, hogy nincs minden rendben a Kopasz Bajuszos háza táján. Eggman titkos világuralmi tervéhez a kis színes űrmanók erejét szeretné felhasználni, hősünk azonban nem nézheti ölbetett kézzel a Wispek rabszolgasorsba hajtását.

A Sonic Colours ingame átvezetőkkel mutatja be az egyszerűcske történetét, melyek alatt a szereplők (elváráshoz mérten) szinkronizáltan szólalnak meg. A kedvencünk a két droid, Orbot és Cubot, akik a rajzfilmekből jól ismert stíluselemért, a klasszikus csetlős-botlós humorért felelősek. Sonic és Tails továbbra is gyengus karakterek, de azért becsúszik a mozik alatt egy-két duma, amin jókat fogunk mosolyogni. A történet és annak bemutatása tehát továbbra is a legkisebbek számára jelenthet tartalmas izgalmakat, de érett fejjel sem bánjuk az átvezetők hangsúlyos jelenlétét.

A pályákat és az eddig megszokott játékmenetet a kis Wispekkel próbálták revitalizálni. Színüktől függően gyorsítást, rakétamódot, fúrófejet, plafonra tapadó formát, vagy egyéb alakokat ölthetünk süninkkel, újabb utakat nyitva meg a jobb pontszám, és a szintenként elrejtett piros csillagocskák összeszedése érdekében. A speciális mozdulatot a kontroller cibálásával csalhatjuk elő, könnyed csuklómozdulatokkal. Az első futamok során szinte alig találunk aktív Wisp-tartályt, a későbbi szinteken találkozunk majd először a különlegesebb űrlényekkel. Miután ezeket összeszedtük, érdemes visszatérni a korábbi zónákba, ahol a megnyitott manók tartályai immár aktivizálódnak, segítségükkel pedig addig elérhetetlen helyekre juthatunk el. Úgy kell a rendszert elképzelni, mint a Super Mario World színes kérdőjel-blokkjait, melyek szekvenciálisan nyíltak meg előrehaladásunk során.

A fő térképen a zónák között válogathatunk, amelyek újabb altérképre vannak osztva. A Sonic tradíciókkal ellentétben itt egy zónában akár hat felvezető szint is van a bossharc előtt. Ezen pályák közül kettő-három úgy fest, mint az Unleashed száguldozós szintjei, eszméletlen kameraállások és geometriai szerkezetek között futkorászunk két dimenzióban, néhol sínekhez rögzítve, máskor pedig háromdében, de jellemzően folyosószerű terepeken. A maradék pályák általában egy-két perc alatt teljesíthető gyors szösszenetek, melyek jellemzően valami ügyességi feladatra, vagy szívatósabb szisztémára vannak felfűzve. A főnökök jó nagy bestiák, jóval összetettebb kihívással szolgálnak, mint a tizensok évvel ezelőtti Robotnik járgányok.

A világtérképen Eggman Sonic Szimulátorát is megtalálhatjuk, ez gyakorlatilag a Rivals mód két (avagy "másfél") játékos számára, melyben virtuális (és “épp-most-szedtük-ki-az-editorból” jellegű) szinteken megy egymás hajkurászása. A leaderboardok elérésének lehetősége kőkeményen bele van építve a játékba, így neten is megoszthatjuk a pontjainkat, pályákon elért eredményeinket. Dícséretes dolog, hogy Wii-n is terjedőfélben van a közösségi élményeket nagyban fokozó nemzetközi pontszámtábla.

A Coloursnek jól áll a Sonic mechanika. Minden pálya szinte a tökéletességig van csiszolva, nagyon ritka az olyan szakasz, ahol az utóbbi években megjelent sünis címeket idéző igénytelenség, bugos pályadesign a jellemző. Sőt - a Sonic Colours szinte új mérföldkő a Wii konzolon, grafika terén mindenképpen. A Hedgehog engine szinte mindent tud Wii-n, amit anno nagygépen is bemutatott - a karakterek csodás részletességgel és animációval mozognak, a bevilágítás és a lágy élű árnyékok CG-s hangulatot visznek a látványba (az itt-ott beszűrődő, elvakító fényekről nem is beszélve), valamint a sebesség is elfogadható. Azért ez az állításunk nem mindenhol állja meg a helyét: itt-ott tisztán érződik, hogy nem 60 FPS-re van belőve a teljesítmény.

A zenék brilliánsak, lazán ötvözik a jazzt, a j-popot a punk rockkal, sőt, dallamvilág terén a klasszikus chiptune korszakot is megidézik. A Colours ismét a játékhoz külön írt nótákat szólaltat meg a be- és levezető videók alatt. A Reach For The Stars slágert ezúttal a Cash Cash nevezetű powerpop formáció szállítja.

Summa, summarum: a Sonic Colours végre egy vérbeli, sallangmentes program lett a kék süni szereplésével. A nemzetközi kritikusok jól fogadták. Csak remélni tudjuk, hogy az időközben kiábrándult rajongók nem fordultak el végleg a hősüktől, és értékelni fogják azt az igyekezetet, amivel a legújabb epizódot összepakolták. Vidám, színes mivolta, hatalmas élményfaktora és remek játszhatósága miatt nem csak arra lehet képes, hogy a régi rajongók közé újakat toborozzon, hanem arra is, hogy elmondhassuk: “A ciklus megtört! Ismét jó Sonic rajongónak lenni!”

A CIKKNEK MÉG KÖZEL SINCS VÉGE! A KÖVETKEZŐ OLDALON A DS VERZIÓT ELEMEZZÜK ÉS ÖSSZEFOGLALJUK A TAPASZTALTAKAT!

Mi a helyzet a DS változattal? A Sonic Colours DS-en is ugyanazt az bonyodalmat vázolja fel, mint a nagytesó, de természetesen nem csak ennyiben merül ki a két játék közös metszete. Praktikusan ugyanazokat a zónákat valósították meg a kézikonzolon is, mint Wii-n, csak éppen tradicionális kétdés nézőpontból.

A DS verziót mégsem szabad lebecsülnünk, hiszen a készítők (DIMPS - ők felelősek a korábbi kétképernyős Sonic játékokért, az Advance verziókért és a Sonic 4-ért is) apait-anyait beleadtak, hogy minden ízében izgalmas és tartalmas játékot tegyenek le az asztalra. A pályákat itt is térképrendszerekről tudjuk elérni, a különbség mindösszesen annyi, hogy egy-egy zónában kevesebb szint van elszórva, mint Wii-n. A szintek között missziókat lehet teljesíteni, melyek valamilyen időhöz kötött kihívást rejtenek az alappályákon. A köztes jelenetekben feltűnnek a régi Sonic karakterek is - így akikre rájön a kiütéses roham az univerzum jól ismert figuráitól, azok jó előre készítsék be a vakarózás elleni kenőcsöt.

A színes Wispek használata DS-en is kézre áll, heves kontrollerrázás helyett azonban egyértelmű gombokhoz vannak rendelve a figurák. Rakétawispet vettünk fel? Akkor a felfelé mutató akciógombot kell megnyomni (X). Turbówispeket élesítettünk? Akkor a többi platformerben megszokott futás (Y) gombot kell nyomva tartani, hogy Sonic szélsebes fokozatra kapcsoljon. A falról pattanás, csusszanás és dobbantós mozdulatok is felsorakoznak a klasszikus repertoár mellé - a 3D-s címek újításai a jól bevált DS-es mechanikában is tökéletesen működnek.

A sebesség mellesleg egész egyszerűen elképesztő jeleneteket tud produkálni, de ehhez az kell, hogy a mesteri pályatervezés teret engedjen a villámgyors repesztéshez. (Teret is ad neki, ahol csak lehet.) A Sonic játékokra jellemző, gyors reflexet idéző csapdák sem kaptak felmentést - a játék kulcsa azonban (mint mindig) most is a veszélyhelyzet azonnali felismerése, vagy pedig a különböző trükkös akadályok betanulása.

Látvány terén a Sonic Colours nem nyújt extravagáns képet, de a művészeti megvalósítás vidám és üdítő. A DS processzorát megmozgató motor minden kétséget kizáróan azonos a korábbi epizódok engine-jével. A főszörnyek 3D-s csatákban kerülnek bemutatásra, a kifejezetten élményszámba menő titkos pályák pedig a Sonic 2 bónuszszintjeit idézik. Ezeken a futamokon és új Wispek gyűjtögetésénél az érintőképernyőt is bevonják az aktív interfészbe. Extra tartalomként a DS kártyán is megtalálható Eggman Sonic szimulátora. Itt Time Attack módban lehet javítani a saját eredményeinket - sőt, WiFi-n keresztül a nemzetközi listákon is publikálhatjuk az időket eredményeinket. Versus módban egy gépi vagy vezeték nélküli hálózaton becsatlakozó játékos ellen zúzhatjuk a sünit. Dícséretes, hogy akár egy kártyával is lehet helyi multiplayert játszani, a hálózaton pedig preferált barátlistát is beállíthatunk. Szinte hihetetlen, hogy mennyi network funkciót sikerült a játékba intergálni - DS-en példaértékű ez a megvalósítás.

*A DS verzió is bizonyítja, hogy mennyire fontos Segáéknak a kabalájuk jó kondiban tartása. A Sonic Colours csomagot mindkét gépre csak ajánlani tudjuk, a DS kistestvér értékei szinte pontról pontra megegyeznek a nagygépes verzió erényeivel.

A Sonic rajongók végre boldogok lehetnek - a vén toronyban pislogó Sega egyre-egyre próbálkozott, élt a lehetőséggel, az égő-pirossal, a tréfás-lilával, a sárgával, az arannyal, a kékkel... és kiszínezte azt, ami már régóta kifakult. Köszönjük nekik!*