Megamind - Ultimate ShowdownTeszt

A szélsebesen konzolokra rángatott filmátiratok rászolgáltak a rossz hírükre. Néha bezuhan egy-egy jobban sikerült darab, de általában az ötlettelenség, egyszerű megvalósítás és sekélyes tartalom jellemzi ezeket a címeket. A Megamind - Ultimate Showdown sajnos a legrosszabb sztereotípiák beigazolója, mely azt is bizonyítja, hogy a vastag smink sem lehet képes a gyengeségek elfedésére.

A THQ legújabb moziátirata követi a trendeket, azaz az akció-platformer zsánert az alapanyagként szolgáló mesefilm univerzumába vetíti. Egyszerre épít a főbb karakterek jellegzetes vonásaira és a látványvilágra. A Megamind játékkal az a fő baj, hogy mindezt a lehető legprimitívebben teszi. Ripacs hősünk fel van szerelve egy távolsági fegyverrel, tereptárgyakból kipofozható kék trutyigolyókat (BINKEY) gyűjt, legyűri a lépten-nyomon felbukkanó gonosztevőket (van belőlük vagy hatféle), és közben a terep kihívásaira is megoldást talál. A recept már az előző két generációban is bevált, az Ultimate Showdown viszont még arra sem képes, hogy a sokéves játékok átlagos színvonalát megüsse.

A történet során tíz pályán kell hősünkkel végigmenni, ami gyakorlatilag egy ígéretes bevezető pályát és három másik világot jelent. A szintek egy világon belül alig változnak, bizonyos szobákat, folyosókat, ha kell háromszor-négyszer is újrafelhasználnak a pályatervezők. Elérhető peremeket láthatatlan falak zárnak el, a leágazások pedig minimális bónusszal jutalmazzák a felfedező kedvünket. Minden helyszínhez (építkezés, csatornarendszer, belvárosi tetők) két ellenféltípus tartozik, a formula pedig juszt sem variál az arénaharc-ugrabugra bináris sorozatán.

Az ügyességi részeknél jellemzően minimális tárgyhasználatot kíván a továbbhaladás. Rosszul elsütött vicc a drámai rettenet közepén - a tárgyhasználat abban merül ki, hogy a két méterrel odébb lévő fogaskereket három lépéssel elvigyük a tengelyig, vagy egy terminálnál addig nyomkodjuk a gombot, amíg a mellette levő kapu ki nem nyílik. A mozgatható tárgyak szinte tényleg csak pár méterre vannak lerakva a használati helytől, kombinációs készségre vagy bármilyen stratégiára még csak véletlenül sem lesz szükségünk.

A harc repetitív és monoton. Idétlen ellenfelek törnek ránk minden sarkon, ahol pusztán annyi lesz a dolgunk, hogy rommá passzírozzuk a tűz gombot (az auto-célzás úgyis elintéz mindent), és közben rohangáljunk is, nehogy a támadó lövedékek lecsippentsenek az életerőnkből. A játékban van néhány olyan helyszín, ahol egy haladó platformon kell ácsorognunk (”Mi a túrót keres egy lakkozott fekete zongora a zöld csatornavízben?”), közben pedig irtanunk a szembe jövő gonoszságokat. Ilyenkor csak annyit kér tőlünk Megaagy, hogy tapadjunk rá a tűzgombra, a Megasugarak ugyanis előbb-utóbb célzás nélkül is elintézik az összes ellenfelet a képernyőn. Zseniális húzás, a kétévesek is garantáltan elboldogulnak majd ezekkel a dedó-shooter szakaszokkal. A főnökök legyűrésénél láthatunk valami halvány szikrát, amely a fejlesztői ötlettelenség homályát picit feledteti, de a három óra játékidő hányadában bakfitty az a hat perc, amit a bossok leküzdésével fogunk tölteni.

A főmenü meglepően jópofa, hőseink laboratóriumában grasszálva választhatjuk ki a különböző lehetőségeket. A fegyvereinket (halálsugár, villámsugár, kicsinyítősugár, szélsugár) az összeszedett kék gömböcök függvényében turbózhatjuk, de ha egyszer az alappisztoly rapid tüzelését megkapjuk, már a kezünkben lesz az ultimatív pusztítóeszköz. A pályák között minijátékokat nyithatunk meg, melyek hiába tűnnek első körben változatosnak, legalább annyira egyszerűek, mint az alapjáték maga. Ráadásul, ha egyszer belenéztünk ezekbe, többet bizonyára nem fogunk visszamenni pontokat hajkurászni. Úgy tűnt, mintha a minijátékokat a sztori vonalába szerették volna beilleszteni a THQ belsős fejlesztői, csak nem volt idő a megfelelő integrálásra. A befejezetlenség érzése a teljes játékot végigköveti, de nyilvánvaló, hogy a film megjelenésére a polcokon ott kellett lennie a terméknek.

Néhány szót fecséreljünk még a prezentációra. A grafika egészen kellemes - a Megamind talán egyetlen pozitívan értékelhető része a csinos látványvilág és a moderáltan rombolható környezet. A hangszórókból áradó zenék és az önismétlő, ripacs szinkronhangok viszont megint a negatív oldalt erősítik. Valahogy nem is vártunk mást...

A Megamind - Ultimate Showdown a mesefilmekből készült platformerek dupló legója - helyesebben azok szépen csillogó, mégis olcsó, sorjás szélű, büdös műanyagból készült utánzata. Talán a 3-5 éves korosztályt lekötik az egyszerűcske feladatok, a hatévesek nevében viszont már kikérjük magunknak azt a szintet, amellyel kékfejű hősünk játéka szolgál. Néhány eleme megmenti a totális csődtől (egészen pofásan néz ki, nem bugos, három óra alatt adja az ezer acsit/platina trófeát), de a videojátékok tizenévvel ezelőtti mércéje is felülről verdesi a nagy kék kobakot. Megagagyi.