Kosmo Spin
(Fejlesztő: Simogo; Platform: Universal [Retina támogatás van]; Ár: 0,79 euro)
Temérdek iOS játék van, naponta kerülnek fel az App Store kínálatába a különböző versenyzők - mégis hozzám azok állnak közelebb, melyek kihasználják az adott platform erősségeit. Ebből a szempontból a Kosmo Spin a tökéletes példa, rendkívül hangulatos, bámulatosan könnyű irányítással, elővehető akár két megálló közt, de akár egy rövidebb délutánt is lehet rá építeni.
Az alapötlet már-már rémisztően egyszerű: adva van egy piciny bolygó, melynek lakóit egy gonosz UFO szeretne elrabolni (opcionálisan különböző labdákkal agyonütni). Ebből adódóan feladatunk is kétrétű: a “halálsugár” elől kell futnunk és felvennünk a bolygó reggeli alakú lakosait, illetve a kilőtt labdákat kell visszafejelnünk az űrbe. Ügyünket bonyolítja, hogy a csészealj fel-alá cirkál a bolygó körül, illetve hogy a kilőtt labdák különböző tulajdonsággal bírnak (értelemszerűen egy biliárdgolyó keményebb és gyorsabb, egy teniszlabda könnyebb, viszont valószínűleg visszapattan még egy körre).
Az egyszerű alaphoz egy nagyon könnyed irányítás társul, gyakorlatilag a telefont / lejátszót egyik kezünkben tartva akár hüvelykujjunkkal is tudjuk Nodot, a főhőst mozgatni. Egy suhintás felfelé, Nod elindul az egyik irányba, lefelé suhintás után pedig az ellenkezőbe. Ennyi, nincsenek gombok, nincs semmi, ami megzavarna - gyakorlatilag tökéletes.
Az i-re a pontot pedig a látvány-zene kombó rakja fel. Tessék ránézni a képekre, egyszerűen öröm a szemnek ezt az aranyos, rajzolt, majd kivágott kinézetű játék. A főmenüben felcsendülő zene után pedig kiteljesedik a szerelem, elvesztünk, nincs visszaút. Jut eszembe, ha valakinek ismerős lenne a zenei stílus vagy a látványvilág, esetleg a háttérben észrevenne egy kék-piros párost elrepülni, az nem véletlen. A svéd fejlesztőpáros (igen, mindössze két ember kellett hozzá) mielőtt a mobilpiacon kezdett próbálkozni olyan játékokon dolgozott, mint az ilomilo.
Ennyi lenne a Kosmo Spin. Amennyiben kevés időtök van rá, nézzetek bele a közel ötven különféle feladat egyikébe, jellemzően fél percen belül megoldhatóak (már ha ügyesek vagytok, már az első tucatban is van olyan, melyhez mesteri ráérzés szükséges), ha pedig ráértek, akkor indítsátok el a szabadjáték módot és próbáljátok korábbi pontszámotokat megdönteni. Bárhogy is döntsetek, nem tévedhettek. A Kosmo Spin egyszerű játék - a Kosmo Spin kitűnő játék.
[9 / 10]
Battleheart
(Fejlesztő: MIka Mobile; Platform: Universal [Retina támogatás van]; Ár: 2,19 euro)
Nehéz lenne meghatározni a Battleheart stílusát, valahol félúton van a stratégiai és a szerepjátékok közt - ráadásul mindkét műfaj legjobb vonásaival vértezték fel. Történet nem igazán van, adva van egy birodalom, melyet (meglepetés!) megtámadnak a gonosz erői. Nem nehéz kitalálni, hogy feladatunk ezek szisztematikus elpusztítása lesz, nagyon dicső és nagyon pici hadseregünk segítségével.
Egészen pontosan négy fővel, viszont őket egy elég nagy választékból sorozhatjuk be. Minden klasszikus és nem-annyira-klasszikus kasz képviselteti magát, lovagtól a varázslókon, papokon, barbárokon és bérgyilkosokon keresztül egészen a harcos-szerzetesekig (nem, Skandar Graun most sem választható). Miután megvan a kívánt csapat, akár indulhatunk is a csatába a kéttucatnyi pálya valamelyikén.
Értelemszerűen ezek a csaták adják a Battleheart gerincét, itt mutatkozik be a nagyon jól átgondolt irányítás és kitűnő szabályrendszer. Kezdjük az előbbivel: gombok, karok, ikonok - na ezek nincsenek. Amennyiben katonánkat utasítani szeretnénk csak meg kell mutatni neki a célpontot. Üres területre mutattunk? Odamegy. Ellenségre mutattunk? Elkezdi kasztjának megfelelően támadni. Amennyiben valamelyik társára mutatunk, akkor pedig vagy semmi nem történik, vagy például papok esetében elkezdik az adott kollégát gyógyítani. Ennyi az egész, halálosan egyszerű, mégis kitűnően működik. Hasonlóan egyszerű, már-már tradicionálisnak mondható a harcrendszer. A szörnyek ugyanis véletlenszerűen támadják meg katonáinkat, viszont ha többen ütik őket, akkor mindig a legvédettebb katonát célozzák be. Innentől pedig jöhet a taktikázás, kijelölhetjük a tankot, beállíthatjuk a támogató egységeket és még mindig marad hely néhány különlegesebb egységnek. Raid piciben mondhatnánk - és teljesen igazunk lenne.
Kicsit csaltam fent, mikor azt mondtam, hogy nincs egy gomb sem, néhány lesz belőlük, ezeken keresztül érhetjük el egységeink speciális képességeit. És nagyjából itt lép be a szerepjáték elem, ugyanis minden csata után pénzt, tapasztalati pontokat és különféle tárgyakat kapunk. Pénzt jellemzően az árusnál használhatjuk különböző tárgyakra, de egyes fegyvereket is fejleszthetünk belőle, illetve az újabb csapattagokat is pénzzel kell hős brigádunkba csábítanunk. Értelemszerűen a különböző megszerzett tárgyakat csapatunk tagjai közt oszthatjuk ki - ezekre jellemző, hogy nem minden kaszt tud minden fegyvert, páncélt használni, viszont van, amit többen is használhatnak, ügyesen kell osztanunk, szoroznunk. Tapasztalati pontok kicsit sem meglepő módon szintlépésre használhatóak, minden ötödik szint után új, katonánk fajtájához illő képességet kapunk.
Adjuk tehát össze: Majd' fél tucat karakterosztály, egyenként tucatnyi képességgel, nagyjából száz különféle tárgy, melyek egy része akár még fejleszthető is - mindez pedig hihetetlen mennyiségű taktikai lehetőséget sejtet. Menjünk neki csupa erőlegénnyel egy pályának, vagy inkább vegyük biztosra és tartalékoljunk egy gyógyítót a háttérben? Csak rajtunk múlik. (Bár meg kell jegyeznem, előbbi megoldás nem igazán működik...) Egyszerű, mégis igen mély játékmenet mellé pedig igazán illik az a kellemes, rajzolt látvány, mellyel a Battleheart ajándékoz meg minket. Mintha egy mesekönyv lapjait nézegetnénk, még a legvérmesebb gonosz szereplő is a cuki kategóriába tartozik. Ehhez az érzéshez sokat ad a kellemes zene is, külön kedvencem a főmenü zenéje, percekig örömmel hallgattam. Hangok terén már annyira nem vagyunk elengedve, nem szoktam ilyeneket megjegyezni, de a harc közben hallható effektek sokszor annyira zavartak, hogy tüskeként bennem maradt.
Ettől és a néha rendkívül nehéz csatáktól eltekintve azonban nem kifejezetten tudok a játékba kötni. Elmés és egyszerű rendszer, kitűnő hangulat és látvány, kifejezetten sokáig tartó kampány jellemzi a Battleheartot, zsebstratégáknak kötelező játékként ajánlom.
[8 / 10]
Wild Frontier
(Fejlesztő: KTH; Nem Universal [Retina támogatás nincs]; Ár: 0,79 euro)
Van néhány olyan stílus, mely bár kitűnő lenne mobil eszközökre, mégis valamiért annyira nem terjedtek (még?) el rajtuk. Ezek egyike a klassziks (J)RPG, hiszen grafikailag nem terhelnék meg a gépeket, ugyanakkor egy érdekes történetnek akár kis adagokban is szívesen részesei lennénk. Mégis rendkívül kevés ilyen játék jut el hozzánk, ezek is jellemzően klasszikus címek ilyen-olyan portjai. Ezek után üdítő élmény volt találkozni a Wild Frontierrel, mely néhány igen szép ígérettel kecsegtetett.
Első ránézésre egy klasszikus, felülnézetes szerepjátékkal van dolgunk, melyben nem sokkal az újvilág felfedezése után járunk. Amerika felfedezése lángra lobbantotta a vén kontinens kalandvágyó ifjait, egymás után indulnak a hajók keresztülvágva az óceánon. Ezek egyikén utazik főhősünk és barátnője is (ennyit a történelmi hűségről), mikor hajótörést szenvednek és egy idegen, mágikus világban ébrednek fel (és ennyit úgy általában a történelemről). Innentől a már megszokott JRPG történetvezetés veszi át a főszerepet, így hőseink ahelyett, hogy letennék a hajukat attól, hogy a környéket ember méretű rákok, köpönyeges gyíkok és háznyi méretű sárkányok lakják, inkább az olyan témákon kezdenek el veszekedni, hogy mit esznek, vagy mennyire önálló is szeretne lenni a barátnő.
Ez a barátnő téma igen sokáig kísérteni fog, gyakorlatilag pincsi kutyaként követjük kék hajú hisztis csajunkat, aki folyton lepattint minket valami egzotikus szörnyért. Mindeközben viszont megtanulunk kalandozni, vadászni, pénzt szerezni és még sok egyéb apróságot. A Wild Frontier ugyanis kicsit sem nevezhető csőjátéknak, bár az esetek többségében pontosan tudjuk, hogy merre kell mennünk, mit kell tennünk a sztori előrehaladásáért, erre nem igazán kötelez semmi. Amennyiben kedvünk úgy tartja, nyugodtan vadászhatunk egész nap, vagy fegyvereket farigcsálhatunk, segítő állatot tréningezhetünk és így tovább. Minél tovább haladunk a játékban annál több “szabadidős” lehetőség nyílik meg előttünk, arról nem is beszélve, hogy minden apró faluban temérdek kisebb-nagyobb küldetést szerezhetünk. A Wild Frontier nem az a játék, melyet néhány perc alatt be lehet fejezni.
A képekre nézve láthatjuk, hogy nem csak a játékmenet követi a klasszikus irányvonalat. Igazi ropogós kis pixelart játékot kapunk, annak minden bájával és kedvességével. A fordításra már annál inkább, sajnos az a legkevesebb, hogy tipikus Engrish nyelvet kapunk, de néha találkozunk olyan szövegekkel is, melyek nincsenek koreairól valami érthető nyelvre átírva. Eddig a történetet nem akasztotta meg, remélhetőleg ez így is marad. Az irányítás is kicsit béna, egyrészt már-már zavaróak a böszme nagy gombok (ráadásul csak horizontálisan és vertikálisan mozoghatunk, átlós irányokat el lehet felejteni), másrészt bár egy tucatnyi gyorsgombunk van, ezek három képernyőre vannak bontva és a (realtime) harc hevében ritkán van időnk arra, hogy keresgessük a kívánt képességet vagy tárgyat.
Ettől eltekintve egy igazán aranyos, mobil “monster hunter” játékot kapunk. Ne számítsunk világmegváltó történetre, de aki szereti az ilyen retro tápolós szerepjátékokat, az kitűnően érezheti magát a Wild Frontierrel.