Far Cry 3Teszt

Tudjátok mi az őrültség definíciója? Vaas, a Far Cry 3 helyszínéül szolgáló Rook szigetet uralma alatt tartó kalózbanda pszichopata vezetője szerint az, mikor újra és újra megismételsz dolgokat, várva, hogy azok egyszer csak más eredményt hozzanak. Igaza lenne? Ezt mindenki döntse el saját maga, az azonban biztos, hogy az Ubisoftnál komolyan vették a fenti mondatot, hiszen a techdemonak tűnő első és az ultra realista afrika-szimulátor második epizód után a Far Cry harmadik részével megint egy újabb irányba indultak el - ezzel megalkotva az év egyik, ha nem a legjobb akciójátékát.

Kezdjük azzal, hogy a szavannákról visszarepülünk a trópusokra, egészen pontosan valahová Thaiföld környékére, a paradicsominak tűnő Rook szigetre. Tökéletes hely lenne a kikapcsolódásra és az extrém sportokra, azonban ahogy azzal az első percekben szembesülünk, ez csak a látszat. A valóságban a sziget őslakosait régóta elnyomásban tartja egy bűnöző banda, akik ha éppen nem a helyieket lövik halomra, akkor pont az idetévedő újgazdag ifjakat ejtik foglyul és egy méretes váltságdíj bezsebelése után adják el a legtöbbet ajánlónak. Ezek után nem meglepő módon a játék főszereplője, Jason Brody is egy bambusz ketrecben tér magához, ahonnan a tutorial keretein belül kiszabadulva és elmenekülve nekikezdhet barátai kiszabadításának és természetesen a nagyüzemi bosszúállásnak.

Azonban még mielőtt bosszúálló angyalként ráomlasztanánk a házat a kalózokra, először meg kell ismernünk a szigetet, pénzt, felszerelést és ami a legfontosabb, erőt és képességeket kell gyűjtenünk. Ugyan minden pillanatban rendelkezésünkre áll egy olyan feladat, mellyel előrébb gördíthetjük a történet fonalát, mégis időnk java részét nem ezzel, hanem a rengeteg “szabadidős” tevékenységgel fogjuk eltölteni. Még felsorolni is nehéz, mi mindent tehetünk és kell megtennünk a szigeten: kezdésnek rádiótornyokat mászhatunk meg, melyekkel as Assassin’s Creed sorozathoz hasonlóan felfedhetjük a sziget egy-egy területét. Kalóz bázisokat szabadíthatunk fel, melyekkel növelhetjük befolyásunkat a szigeten, illetve megnyithatunk fejvadász, “normális” vadász küldetéseket, vagy egyéb, a történethez nem szervesen hozzátartozó feladatokat. Részt vehetünk különböző apróbb versenyeken, legyen az ügyességi (mint például a késdobálás), gyorsasági (különböző jármű versenyek) vagy szimplán egy póker játszma, mindezekkel remélhetőleg növelve készpénz készletünket. Vagy egész egyszerűen csak foghatjuk a kedvenc fegyverünket és elmehetünk vadászni, ezzel szerezve különböző állatbőrt, melyeket egy gombnyomással komolyabb tárolóeszközzé alakíthatunk. A Far Cry 3 legnagyobb trükkje az, hogy ezek a feladatok olyan profin, olyan organikusan épülnek egymás mellé és fölé, hogy soha, egy pillanatra nem fogjuk azt érezni, hogy csak szükségből végezzük valamelyiküket. Sőt, az új területek megnyitása / új feladatok végrehajtása / jobb eszközök beszerzése körforgás olyan szinten képes magába bolondítani az egyszeri felfedezőt, hogy akár hosszú órákra képesek leszünk elfeledkezni arról, hogy lényegében miért is vagyunk itt.

Ami annyira nem is nagy probléma, ugyanis a Far Cry 3 története, bár határozottan kellemesnek indul, sajnos igen hamar belefullad a klisétengerbe. Igazából jól lehet látni, hogy az Ubisoft Montreal megpróbálkozott egy olyan összeomlás történetet összehozni, melyet például az Apokalipszis most, vagy hogy játékos példával éljünk a Spec Ops: The Line vetített elénk. Jason, miközben alapvető célja - barátai megmentése, az őslakosok felszabadítása - magasztosnak tűnhet, szép lassan maga mögött hagyja azt a szabályrendszert, melyet mi, civilizált emberek annyira fontosnak tartunk és átadja a helyét a nyers túlélési ösztönnek, lassan éppen olyan szörnyeteggé válva, melyet annyira próbál levadászni. A probléma az, hogy míg a fenti két példában az említett átalakulás szépen, fokozatosan történik, itt a bemelegítő szint után nem sokkal már gond nélkül fogunk bárkit eltenni láb alól és bár próbálják a lefelé zuhanást hangsúlyozni (jól elhelyezett Lewis Carroll idézetekkel például), sajnos a jól ismert “messziről jött megmentő” szerep sokkal nagyobb hangsúlyt kap. Hasonlóan komoly problémának éreztem, hogy a történetet előremozdító feladatok java részénél elég erősen meg van kötve a kezünk, a dramaturgia oltárán rendszeresen feláldozták a kísérletezés lehetőségét. Pedig éppen ez az, ami a játék többi részében annyira tökéletesen működik, általában teljesen rajtunk áll, hogy egy kalóztanyát nehézfegyverekkel berontva próbálunk bevenni, vagy éppen lopakodva, hátulról végezve az ott lévőkkel, esetleg egyszerűen a távolból, egy bokor védelméből, hangtompítós mesterlövész puskával leszedegetve mindenkit. Nem mondom, hogy ezek a küldetések rosszak, sőt, a játék egyharmadánál felbukkanó Buck feladatai például a legszebb Tomb Raideres emlékeimet idézte fel, azonban nagyon éles a kontraszt közöttük és a játék többi része között.

Ami a képzeletbeli mérleg nyelvét ezen a téren a helyére billenti az a hihetetlenül jól összerakott szereplőgárda. Közülük is egyértelműen kiemelkedik Vaas, aki olyan szinten túl van már az őrület határán, hogy komplett pszichiátriai évfolyamoknak tudna egész éves tananyagot biztosítani. És éppen ezért valami elképesztő, félelmes és egyszerre magával ragadó hallgatni minden egyes monológját, nem véletlen, hogy az Ubisoft őt szemelte ki a játék kabalafigurájának. Tőle csak hajszálnyival marad el főnöke, Hoyt, akit megismerve tökéletesen el tudjuk képzelni, hogyan vált Vaasból ilyen ember a befolyása alatt, hogyan “lopta el a lelkét”, ahogy azt a helyiek állítják. És a másik oldalon ott van Citra, a szigeten élő harcias törzs vezetője, aki... nos, legyen elég annyi, hogy a hölgy elég komoly eséllyel pályázik a szokásos év végi Lopott Bicaj Vándordíjra. Végül pedig ott van maga Jason, aki szerencsére nem folytja magába az érzéseit és véleményét, hanem igazi, élő emberként fűz véleményt az eseményekhez. Amilyen zavaró volt Corvo némasága a Dishonoredben, annyira sokat tesznek hozzá a beleéléshez Jason kommentárjai itt.

A maga idejében a Far Cry első része egyfajta technikai benchmark volt és bár ugyanezt nem merném most állítani, azért a harmadik rész is betyár jól tud kinézni. Rook Island elképesztően hatalmas, olyan nagy, hogy hozzá képest például a Just Cause 2 Panauja is eltörpül. Persze nem mindig a méret a lényeg, de az Ubisoft Montrealnál hihetetlenül részletgazdag környezetet varázsoltak a szigetre, buja trópusi erdők, hatalmas sziklaszirtek, rémisztő lápok és kiterjedt mezők borítják a szigetet, melyet szikrázó, cápákkal tömött tenger vesz körül. Ahogy az az adott konzolgeneráció vége felé lenni szokott, ez a játék is egy komolyabb PC konfiguráción mutatja meg a teljes szépségét, ott viszont nagyon, egyszerűen lenyűgöző, mennyire élethűre sikerült a szigetet, illetve a karaktereket megalkotni. A legjobb az egészben az, hogy a környezet nem csak keretet ad kalandjainknak, hanem aktív résztvevője is annak. Emlékeztek arra, ahogy az első részekben akár mérföldekről észrevehettek minket? Itt végre ki tudjuk használni a térdig érő füvet, el tudunk a fák mögött, bokrokban rejtőzni - bár meg kell jegyeznem, erre a helyi vadvilág is képes, sikerült néhányszor majdnem a gatyámba csinálnom, mikor lopakodás közben szembetalálkoztam egy leopárddal. És ahogy a második részben, a környezet most is nem csak fedezék, de fegyver is lehet: egy ügyesen elhajított molotov koktél pillanatok alatt teljes mezőket boríthat lángba, fogságba ejtve ellenfeleinket. Ez a hatás-ellenhatás a játék egészére igaz, nagyon ritkán lehetünk biztosak abban, hogy teljes biztonságban vagyunk és a következő lépéskor nem rontunk el valamit. Hatalmas érzés a megfelelő képességek megszerzése után kegyetlen fenevadként egy darab késsel és látványos mozdulatokkal levadászni akár egymás után több katonát, azonban mindig ott van annak a lehetősége annak, hogy egy eddig észre nem vett társuk végignézi az egyszemélyes műsorunkat és a riasztó bekapcsolásával jutalmazza azt, egy kisebb hadsereget zúdítva a nyakunkba. A szigeten csak a legerősebbek maradnak életben, ezt a játék minden egyes pillanatban a tudtunkra adja.

A Far Cry 3 egyjátékos része nem túlzás, közel tökéletes lett - éppen ezért rendkívül zavaró az a legnagyobb jóindulattal is közepes valami, amit multiplayer opcióként kapunk. Hiába a különálló történet, a négy választható karakter, a játék kooperatív kampánya egész egyszerűen gyenge és lélek nélküli. Azzal, hogy pont a játék lényegét adó, a feladatok sokféle megoldását támogató mechanikát egyszerű sztenderd lövöldözéssé egyszerűsítik egész egyszerűen elveszik a varázs az egészből. Ugyanezt lehet elmondani a kompetitív módozatokról is: látszik az igyekezet, van néhány egészen érdekes játékmód, azonban egyszerűen ez a játék nem működik akkor, ha többed magunkkal akarunk játszani.

Próbáljuk tehát figyelmen kívül hagyni a játék menüjének ezen pontját, mert ha így teszünk, akkor egy olyan tökéletesen összerakott, olyan bámulatosan jól működő akciójátékot kapunk, melyhez hasonlóval már jó ideje nem volt dolgunk. Az Ubisoftnál nem voltak őrültek, nem próbálták ugyanazt a rakétát kicsit feldíszíteni és ellőni újra, hanem az előző részek legjobb tulajdonságait megtartva, azokra építve hozták össze az utóbbi idők egyik legjobb FPS játékát. És ha itt tartunk, jut is eszembe: tudjátok mi az őrültség definíciója?