CryptmasterTeszt

A beragadt Legend of Grimrock 2 tesztem óta (bocs, Warhawk!) tudom, hogy a jó dungeon crawlerek veszélyesek rám, mert annyira hatalmukba kerítenek, hogy még ahhoz sincs akaraterőm, hogy addig leszakadjak róluk, amíg szavakba öntöm, mennyire csodálatosak. Úgy döntöttem, a tavaly kimaradt Cryptmaster pótlásával, valamint nagyszerűsége hírének terjesztésével enyhítek múltbéli vétkemen, de azt magam sem gondoltam, hogy ennyire telitalálat lesz számomra. Ez az első ránézésre klasszikus dungeon crawler nem csak stílusos fekete-fehér képi világával, hanem vicces és szellemes írásával, remek fejtörőivel, és nem utolsó sorban elképesztően kreatív játékmenetével emelkedik ki a manapság nem túl népes mezőnyből.

A Cryptmaster egy gépelős dungeon crawler, ahol a berohadt agyú élőhalott partid tagjainak emlékeit betűket gyűjtögetve tudod felidézni és a képességeiket így újratanulni, majd (szabadon választhatóan valós idejű, vagy körökre osztott) csata közben begépeléssel elsütni. Az életcsíkjuk a nevük betűiből áll, akárcsak az ellenfeleké, akiket legyőzve, tehát a nevük betűinek számával egyező mennyiségű sebzést okozva a nevük néhány betűjét kapjuk jutalmul, amelyekből újabb emlékfoszlányt, vagy képességet rakhatunk ki. Eleinte egyszerű és rövid szavak jutnak hőseink eszébe, mint az üt, vagy a döf, idővel azonban annyira specifikus marhaságokat is felidéznek, hogy volt olyan szó, amit angol szakos létemre az életben nem hallottam még (caterwaul). Ja igen, a viszonylag erős angol nyelvtudás nem árt már csak a szóviccek, nyelvi játékok, rafinált, de amúgy teljesen opcionális fejtörők, valamint a négy karakter jellemét felfedő teljesen beteg emlék- és képességleírások miatt sem. Személyes kedvencem Joro, a faék harcos, akiről olyan remek anekdotákat tudunk meg, hogy például egy sivatagi hadjárat során a megölt ellenfelei tangáin élt, hogy vagy hogy nem haragtartó, mert ha nem vagy neki szimpatikus, csak megöl és már tovább is lépett.

A Cryptmaster zsenialitása akkor vált teljesen nyilvánvalóvá számomra, amikor az egyik küldetés során egy elmeháborodott bárd rímeit kiegészítve kellett közösen egy brutális fikadalt megírni a rivális grófnőnek. Ezt a részt többször újrapróbáltam és egyszerűen nem tudtam akkora baromságot kitalálni, amit a játék ne tudott volna lekövetni, pedig lényegében két ember fejlesztette, és saját bevallásuk szerint semmilyen AI segítséget nem használtak, amit a hülye dalszövegemet elrappelő csóka remek szinkronja is egyértelművé tesz. Máshol is jellemző, hogy több megoldást elfogad a játék, ami logikus, a beszélő ajtókat néha át lehet verni, a betűzárral ellátott ajtók megfejtése pedig akár segítség nélkül is kitalálható a rendelkezésre álló betűkombinációkból. Csak úgy mondani is lehet bármikor bármit, például hogy idegesítsük a Cryptmastert váratlan szavak benyögésével, flörtöléssel, káromkodással.

Ismerem a mondást, hogy a szavaknak ereje van, de elképesztő, mekkora szabadságot ad a játék pusztán szavak begépelésével, például bárhol, bármikor neki lehet állni kártyázni, vagy kő-papír-ollózni a Cryptmasterrel. Az is viszonylag lassan esett le, hogy sok korábbi helyszínre vissza lehet teleportálni annak neve bepötyögésével. A harcok is hamar túllépnek a sima gépelésen és behoznak olyan módosítókat, hogy némelyik ellenfél immunis bizonyos betűkre, vagy csak bizonyos betűket tartalmazó támadással lehet őket sebezni. A mentés szintén csodálatos: egy jóságos istennő élőknek emelt gyógyító oltárát kell megszentségtelenítenünk, hogy élőhalottként használni tudjuk. Ennek módját ránk bízza a játék, és kicsit utánanézve nem én voltam az egyetlen, akinek lendületből a mindenféle testnedvek kiengedése jutott eszébe.

A futólag már említett Whatever kártyajáték is csodás, pedig ezeket én rühellni szoktam. Kellően egyszerű betűzésre épülő móka ez is, de ahogy komolyodnak az ellenfelek, úgy kell nekünk is átrendezni a paklinkat, vagy új kártyákat venni, hogy legyen esélyünk például a nagy varázsló Orthos ellen (aki szerintem ő csalt). A kártyázásnál kicsit komolyabb szellemi kihívást jelentenek a pályákon található ládák, amelyek tartalmát pár kérdésből ki kell találnunk, vagy a koponyás totemek találós kérdései, amelyek egy részére magamtól sosem jöttem volna rá, de amikor mégis, akkor pár pillanatra agysebésznek éreztem magam. Ezek mindegyike teljesen opcionális, mert ezek megoldása nélkül is tudunk betűket, vagy a képességek használatához szükséges lelkeket farmolni, viszont sokat hozzátesznek a világhoz. Nagyon szórakoztató, ahogy barkóba közben a Cryptmaster kommentálja a ládában talált cuccokat („ha tudnék, most elpirulnék, de nincs vérkeringésem”), illetve a beállításoknál egy sor könnyítést is be lehet kapcsolni, így akár arra is megkérhetjük, hogy helyettünk vágja rá a választ némelyik feladványra, hogy legalább megtudjuk, mit nem tudtunk.

A világ egy szellemes fantasy paródia tele vicces kikacsintással, amelyben patkányokkal, csontvázakkal, békákkal, lovagokkal és pár egyéb tipik figurával fogunk összecsapni, illetve némelyikükkel csodálatosan abszurd beszélgetéseket folytatni. A történet apránként áll össze és ismerteti meg a fontosabb szereplőket, miközben a felszínre igyekezve bizarrnál bizarrabb kéréseknek teszünk eleget, csak hogy tovább juthassunk a következő szintre. Számomra a 2. és 3. fejezet volt a csúcs, ahol elfeledett uralkodókat, illetve szakterületet váltott régi istenségeket is megismerünk, míg az utolsó két fejezet már érezhetően karcsúbb. A játék épp megfelelő hosszúságú és sokáig el lehet benne jutni alap skillekkel is, de ha mindent alaposan fel akarunk fedezni, illetve a végjátékra megnyitnánk az erősebb képességeket, ami a combosabb ellenfelek miatt nem hátrány, simán belecsúszik tizenpár óra. A Cryptmaster ősszel megjelent konzolokra is és állítólag meglepően jól játszható, de azért én platformnak mégis inkább a PC-t ajánlanám kontroller helyett billentyűzettel.

A Cryptmaster teljesen levett a lábamról és élő létemre is zombi módjára követném bárhova, így nem esett nehezemre beleélni magam az oszladozó, egy-egy szóval kommunikáló Joro, Syn, Maz és Nyx szerepébe, miközben püföltem a billentyűzetet. Igazi szürkeállományt megdolgoztató ínyenc videojátékos különlegesség ez gyilkos humorral, amelyet melegen ajánlok az angol nyelv kedvelőinek is. Egyetemista korom óta nem gondoltam a tipikus főnév végződésekre és más szóalakokra, pláne nem vigyorogva.

FEJLESZTŐ: Paul Hart, Lee Williams, Akupara Games | KIADÓ: Akupara Games | PLATFORM: PC (tesztelve), Playstation 4, Playstation 5, Xbox One, Xbox S/X | MEGJELENÉS: 2024. 05. 09. | ÁR: kb. 10 000 Ft