Copycat – Mélabús miákolásTeszt

És bár az ember azt hinné, hogy az üdvösséghez bőven elég, ha az adott játékban felbukkan egy közepesen cuki macska, a fejlesztők sok esetben kimondottan kreatívan nyúlnak a témához, és nem félnek továbbgondolni azt. A Little Kitty, Big City például sandbox elemekkel dobta fel a folyamatos vernyákolást, míg a Gori: Cuddly Carnage egy meglepően pörgős és kompetens harcrendszerrel támogatta meg cirmos főhősét.

A nemrég befutott Copycat a fenti két út helyett egy harmadikat választott, és úgy döntött, hogy nyitott világú mászkálás vagy kegyetlen tempót diktáló kaszabolás helyett egy borongós történetet mesél el nekünk a magányról és a kitaszítottságról, ez a koncepció pedig a macskák minden cukisága és a cselekmény minden kiszámíthatósága ellenére is képes mélyen az ember szívébe markolni. De hé! Ha a kampány során nagyon ránk telepedne a szomorúság, mindig erőt meríthetünk a zsáner szériatartozékának számító beépített nyávogás gombból!

A Copycat története lényegében pontosan azt kínálja nekünk, amire a cím alapján számítanánk. A sztori középpontjában Dawn, a menhelyi macska áll, akit rövid úton örökbe fogad egy Olive nevű öregasszony. Főhősünk kezdetben még meglehetősen ellenségesen viselkedik, hiszen eddigi élete során nem szerzett túl sok pozitív tapasztalatot az emberekről, azonban ahogy telik az idő, egyre jobban megkedveli új lakhelyét és új gazdáját egyaránt.

Igen ám, csakhogy amikor már épp elfogadná, hogy ő innentől kezdve házikedvencként fog élni, akkor egy véletlen félreértés során kizárják a kényelmes otthonából, és a helyét egy másik macska veszi át, aki pont úgy néz ki, mint ő. Innentől kezdve pedig Dawn egyetlen célja, hogy visszataláljon a gazdájához, és bizonyítsa, hogy ő is méltó a szeretetre, még akkor is, ha ezt sok esetben saját maga is megkérdőjelezi…

A fentieket olvasva az embernek könnyen az a benyomása támadhat, hogy a Copycat sztorija az összekevert állatokkal kissé nyakatakertnek érződik, ez pedig sajnos így is van. Pedig a játék mögött meghúzódó elgondolás abszolút életképes, hiszen egy frissen az utcára került szobacica szemszögéből remekül lehet mesélni a magányról és az elveszettségről, de ez az egész macskacserélgetős irányvonal annyira hiteltelenné teszi a cselekményt, hogy az érzelmileg súlyos jeleneteket is nehéz komolyan venni miatta.

Mindebben pedig az a legszomorúbb, hogy a kelleténél eggyel jobban túlbonyolított sztori mögött ott lapul egy teljesen jó és működőképes narratív ív ígérete. A főbb csavarok lelövése nélkül annyi talán elmondható, hogy a játék során több olyan részlet is kiderül Dawn múltjáról, melyekből egy sokkal letisztultabb, sokkal elegánsabb és sokkal koherensebb történetet lehetett volna kanyarítani, ezért is sajnálatos, hogy a fejlesztők végül maradtak a legbonyolultabb és legziláltabb megoldásnál. Kicsit olyan ez, mintha annyira megtetszett volna nekik a Copycat cím, hogy még akkor is bele akarták pakolni Dawn „másolatát” a játékukba, amikor már világossá vált, hogy ez nyögvenyelősen fog csak működni.

A félreértések elkerülése végett azért érdemes leszögezni, hogy a Copycat története minden logikai vargabetű ellenére is működőképes. Az például tök jópofa, ahogy a fejlesztők visszaadják a macskák hol metszően ironikus, hol fájdalmasan naiv gondolatait, ahogy Olive és Dawn sorsa között is sikerült pár érdekes párhuzamot felállítaniuk.

Szintén roppant erős lett a történet hangulata. A játék az indítása előtt figyelmeztetnek arra, hogy itt bizony súlyos témák várnak ránk, és bár ez a kiírás utólag kicsit túlzónak hathat, ettől függetlenül tény, hogy a Copycatnek akadnak szívbemarkoló momentumai gazdagon. Sőt, ezek közül az egyik legütősebb során mi magunk irányíthatjuk Dawnt, ami pluszban még egy érzelmi gyomrost hozzáad a jelenet amúgy sem könnyed atmoszférájához.

Ami a játékmenetet illeti, ezen a téren nem igazán fogunk meglepődni, hiszen a Copycat egy sétaszimulátor, néhány extra funkcióval. Ennek megfelelően általában nagyon jól behatárolt területeken mozoghatunk csak, a lehetséges interakcióink java pedig kimerül néhány egyszerűbb minijáték ismételgetésében. De őszintén, ennél több nem is feltétlen kell ide. Így is lehetőségünk lesz például kutyák elől menekülni, bújkálni, madarakra vadászni, WC papírt tépni és mindenféle törékeny dolgot lelökdösni az asztalról, avagy a macska lét legfőbb aspektusaiba bőven bepillantást nyerhetünk a körülbelül három-négy órás „kampány” során.

Az animációk terén viszont sajnos már megmutatkozik, hogy a fejlesztők alighanem szerény büdzséből dolgozhattak csak, a Strayre jellemző autentikus mozgásnak itt ugyanis nyoma sincs. Amikor Dawn sétál, az még a szódával elmegy kategória, de ha futni kezdünk, netán ugranánk egyet, akkor egyből látni fogjuk, hogy itt egy jókora finomhangolásra még szükség lett volna. Ugyanez vonatkozik a karakterek arckifejezéseire is, bár nem fogok hazudni, az a halott tekintet, amivel főhősünk a WC papírt tépi, kimondottan viccesre sikeredett, még akkor is, ha valószínűleg nem ez volt a készítők eredeti szándéka.