Dishonored 2Teszt

A Dishonoreddel az Arkane elég jól feladta saját magának a labdát, hiszen 2012-ben egy meglepően kellemes játékot tettek le az asztalra, melyben a szerteágazó pályák és a több irányból megközelíthető küldetések és célpontok remekül elegyedtek a leginkább steampunk jegyeket felvonultató fiktív Londonra hajazó várossal, Dunwallal. A folytatásban pedig nem meglepő (és legalább ennyire örömteli) módon sikeresen emelték új szintre az egész formulát.

15 évvel járunk az első rész történései után, a Rat Plague eseményeinek és Jessamine Kaldwin császárnő meggyilkolásának fájó emléke enyhülni látszik, Emily pedig igyekszik anyja nyomdokaiban haladva jó uralkodóként tevékenykedni, oldalán mindenben hűséges támogatójával és tanácsosával, apjával, Corvo Attanoval. A merénylet évfordulóján a gyászba öröm is vegyül, hiszen az ünnepély közepén beállít Serkonos hercege, ajándékként pedig nem kevesebbet kínál, mint a néhai császárnő elveszett testvérét, Delilah Kaldwint. A családi viszontlátás azonban hamar nem várt fordulatot vesz, a találkozás pillanatok alatt trónfosztásba torkollik, mi pedig meglehetősen nehéz szituációba kerülünk. Corvot megfosztják képességeitől, döntésünktől függően pedig őt vagy Emily-t kővé dermesztik (értelemszerűen mi a másik karaktert fogjuk irányítani), minket pedig elhurcolnak. Innentől a feladat módot találni Delilah megfékezésére, helyreállítani a rendet a birodalomban és nem utolsósorban kiszabadítani a szorult helyzetbe került rokont.

És innentől kezdve egy igencsak sokszínű utazás veszi kezdetét. Az eredeti Dishonored változatos volt ugyan, a környezetet tekintve azonban meglehetősen egysíkú képet mutatott. Ami nem is feltétlen volt negatívum, a körítésnek mindenképpen kedvezett. A folytatás azonban már ezen a téren is sokat fejlődött, az egyes pályák (helyszínek) egymagukban legalább annyira eltérőek, mintha teljesen különböző játékkal játszana az ember, még akkor is, amikor Dunwall ismerős utcáit járjuk. Karnaca mediterrán beütésű városa már önmagában markánsan eltér a birodalmi fővárostól, az egyes kerületek pedig tovább árnyalják az összképet. A kidolgozottság pedig ezúttal is meglehetősen részletes, hiszen a megannyi különleges képességnek köszönhetően a területek olyan pontjaira is el- illetve bejuthatunk, ahova elsőre nem is gondolnánk.

A közlekedés során pedig figyelnünk kell, az ellenfelek már sokkal éberebb intelligenciával rendelkeznek, a járőröknek feltűnhet, ha társaiknak nyoma vész, figyelnek a nyitva hagyott ajtókra, illetve jó látási viszonyok mellett meglepően könnyen vesznek észre minket kilométeres távolságokról is. Ráadásul a mechanikus őrszemeknek a tarkójukon is van „szemük,” őket jóval nehezebb lesz elkerülni.

Apropó képességek. Corvo ismerős mozdulatai visszatérnek, de Emily-nek sem kell szégyenkeznie, hiszen az Outsider neki is készült repertoárral. (Ha kellően elszántak és magabiztosak vagyunk, vissza is utasíthatjuk a lehetőséget és egyszerű halandóként is végigküzdhetjük a játékot.) A fejlesztési rendszer is némiképp átalakult, a képességekhez már nem csak egyszerű erősítéseket tudunk megnyitni, hanem eltérő variánsokat is, így sokkal nagyobb mértékben tudunk elmélyedni a lehetőségekben. Ezek mellé kapunk még egy adag passzív fejlesztést (úgy, mint nagyobb életerő, jobb védekezés) és természetesen a bonecharmok sem hiányozhatnak. Ráadásul a Brigmore Witches-ben debütált cursed charmok is visszatérnek, amik a bónuszok mellett kisebb hátrányokkal is járnak. A krémnek pedig a black bonecharmok fognak bizonyulni, amik az igazán hasznos extrákkal bírnak.

Ha már a DLC szóba került, a stáblista felé közeledve egyre inkább rájöttem, miért is kínálták az első rész definitív kiadását a Dishonored 2 mellé. Az Arkane csapata remekül kapcsolja össze a két játék eseményeit, és bár az előzmények ismerete nem teljes mértékben szükséges, mivel rengeteg utalást és magyarázatot kapunk, nagyban megkönnyíti a dolgunkat, ha nem csak Corvot ismerjük, hanem olyan részleteknek is birtokában vagyunk, mint a szereplők múltja Sokolovval, ki is volt Daud, illetve nem először találkozunk a brigmore-i boszorkányokkal.

A világépítés mellett a játékmenet is egy magasabb szintre lépett és ezt nem pusztán a kiterjesztett képességhasználatnak köszönhetjük. A korábban már említett pályák nem csak felépítésben, de mechanikákban is jelentősen eltérnek egymástól. Metroidvania. Bizonyára ismerős az elnevezés mögötti metódus, amikor is a pálya zárt részeire csak később, új felszerelések birtokában tudunk eljutni. Na most képzeljétek el az egészet megfordítva. A pálya bármelyik pontjára eljuthattok, viszont a pálya körülöttetek folyamatosan változhat, a már ismert útvonalak és szobák állandóan módosulhatnak, így nem pusztán rögtönzésre, de alkalmazkodásra is rákényszerülhetünk, márpedig a Clockwork Mansion pontosan ezt kínálja számunkra. És ez csak egy a sokrétű helyszínek közül. Ráadásul a készítők zseniálisan lavíroznak az újdonságok és változások folyamán. A kezdeti képesség nélküli állapotból, hamar félisteni szintre jutunk a megannyi varázslatos mozdulatnak és módosításaiknak hála, hogy aztán egyik pillanatról a másikra megfosszanak ezektől és egy téren és időn át való ugra-bugrálásra késztessenek minket az Outsider Timepiece eszközének segítségével, ami biztosan sokak számára lesz emlékezetes.

Természetesen ezúttal is saját szájízünk szerint végezhetjük a missziókat, az észrevétlen pacifistától a nyílszínű tömegmészárosig tartó tengelyen bárhogy mozoghatunk, csak rajtunk áll, mennyire is szeretnénk megkavarni a dolgokat. Ráadásul nem is feltétlen kell mindig konfrontálódnunk a célponttal, a mellékes lehetőségeknek köszönhetően akár teljesen figyelmen kívül is hagyhatjuk őket. Bármelyik megközelítést is válasszuk, örömmel fogjuk köszönteni a Quick-save/Quick-load megoldását, mellyel bármikor egy gombnyomással menthetjük aktuális játékunkat, amit aztán szintén akármikor vissza is tölthetünk ugyanilyen egyszerűen. Az egészet tetézendő nem biztos, hogy a legbékésebb megközelítés a legcélravezetőbb, tetteink következményei csak később mutatkoznak meg. Az eltérő megközelítés pedig már a karakterválasztás után megmutatkozik, a történet magja bár megegyezik, a különböző főhősök másként élik meg ugyanazokat a történéseket, az pedig csak hab a tortán, hogy az Outsider is más és más monológokkal készült mindkettőjüknek.

Karnaca napfényes és idilli ugyan, fertőtől azonban ő sem mentes, itt patkányok helyett vérlegyek lepik el a leharcolt épületeket és körzeteket. Velük pedig az Arkane burkoltan ugyan, de utal a bugokra, amik a játékban felüthetik fejüket, csakúgy mint a legyek, amik ellephetik a friss tetemeket. Szerencsére ezekből viszonylag kevés van, ráadásul meglehetősen ritkán fordulnak elő. Az ellenfelek bár sasszemmel rendelkeznek, néha képesek a bányaló szintjére süllyedni és azt sem veszik észre, amikor társukat mellőlük 2 méterről hurcoljuk el. Máskor pedig megmagyarázhatatlan okból kifolyólag beakadnak tereptárgyakba és egy helyben toporognak, ami legalább annyi alkalommal kínál számunkra könnyű célpontot, mint amennyiszer lehetetlenné teszi, hogy valakit észrevétlenül kiüssünk emiatt. Technikai oldalról (konzolon) a játék stabilan tartja a 30 FPS körüli értéket, komoly szintű zuhanással egyszer találkoztam csak, szerencsére (és meglepetésemre) ez egy átvezető során történt.

A PC verzió „szépségei"

Sajnos úgy tűnik, a Dishonored 2-nek sikerült megismételnie a Batman: Arkham Knight PC verziójának „zajos sikerét”, habár annyira talán nem katasztrofális a helyzet, és remélhetőleg nem kell majd visszahívni Steamről, hanem pár napon belül helyreteszi egy nagyobb foltozás. A népharaghoz alighanem hozzájárul az is, hogy a Bethesda gyanús módon épp most találta ki, hogy ezentúl nem küld a sajtónak megjelenés előtt tesztpéldányt, illetve hogy az első Dishonored maga volt a tökély számítógépeken, így most sem vártunk kevesebbet.

A különböző konfigurációkon a lehető legváltozatosabban viselkedő Dishonored 2 nálam nagyjából úgy fut, ahogy egy közepes konfigon, GTX 960-as kártyával elvárható tőle (medium-high beállítások mellett 40-55 FPS között ingázik), az újabb NVidia kártyákon azonban sok esetben botrányosan alulteljesít, sokaknak pedig el sem indul, váratlanul lefagy, vagy az ajánlott hardver megléte ellenére is vadul szaggat, amin a beállítások lejjebb vétele sem segít. Egérrel nehézkes az irányítás, és vannak egészen specifikus panaszok is, például homályos textúrák, elmosódó képszél, vagy szemet bántóan hullámzó képfrissítés.

Harvey Smith korábban Twitteren jelezte, hogy tisztában vannak a panaszkokkal, és gőzerővel dolgoznak egy javításon, mert PC-re egyébként day 1 patch sem érkezett (erre az volt a magyarázat, hogy már eleve beépítették a játékba). Egy Bethesda által kiadott közlemény szerint az ajánlott konfiguráció a high beállításokhoz elegendő, az ultra opciókat azonban csak az válassza, aki még ennél is jóval erősebb vassal rendelkezik.

A javítás megérkezéséig a bajok orvoslására vonatkozó tippeket a [Bethesda oldalán](https://bethesda.net/en/article/4niPcXgvlmM0a6suYe220S/dishonored-2-gone-gold-and-system-requirements), illetve [Steamen](http://steamcommunity.com/app/403640/guides/) találhattok.

*siklara*

Vizuális oldalról a játék továbbra is elképesztően erős hangulatot és atmoszférát áraszt, a Void Engine pedig bemutatja, hogy nem csak szürke, sötét és komor helyszínekkel képes érdemben operálni. Néhány észlelhető textúra pop-upot leszámítva pedig tükörsimán tárja elénk akár Karnaca fényes utcáit, akár a serkonos-i uralkodói villát, akár Dunwall porig rombolt palotáját. Az audiós szekció is csak elismerő szavakat érdemel, a szinkronszínészek jól adják át a karakterek személyiségét, a zenei betétek, pedig jól simulnak bele az eltérő jelenetekbe, a stáblista alatti track pedig telitalálat.

A Dishonored 2 büszkén beállhat a méltó folytatások dicső sorába, hiszen az előd erős alapjaira építkezve sikerült majd' minden elemében jobbá válnia. Csak remélhetjük, hogy az Arkane itt nem áll meg, hiszen még két szigetet (Tyvia és Morley) felkereshetnénk a Birodalomban, ha szerencsénk van, akkor a francia csapat ezt a labdát is lecsapja.