Rain WorldTeszt

Amíg a kihívás sokáig kötelező alapkelléke volt a videojátékoknak, addig manapság sokkal inkább afféle divathullám alakult ki körülötte: "menő" nehéz játékot csinálni - de legalábbis kiváló ürügy arra, hogy egy cím felhívja magára a figyelmet. Hogy jó-e az efféle megkülönböztetés? Bármi is a válasz, másodlagos, hiszen alapvetően addig kell örülnünk, amíg vannak olyan játékok, melyek nem csak élményszinten mernek magas színvonalú szórakoztatást nyújtani. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy a nehézségnek és a kihívásnak legyen konkrét célja és szerepe a játékban. Itt érkezünk el aktuális alanyunkhoz, a Rain Worldhöz.

A bajba esett (mármint tényleg esett, jó mélyre) csigamacska (mármint tényleg így hívják, slugcat) kalandja egyszerű elemekre épít, ezt pedig a képi világ is ügyesen tükrözi. A pixelart megvalósítás a minimalista megközelítés és a viszonylag szűkös színpaletta ellenére egészen kifejező, nagyon könnyű elmélázni egy-egy képernyőn - pláne úgy, hogy a Rain World kizárólag közvetett módon mesél nekünk, így leginkább a hátterekből vagyunk kénytelenek összerakni a világ történetét. A látványt maga slugcat dobja fel: a játékon belüli fizikán alapuló prodecurális animációknak köszönhetően ténylegesen úgy érezzük, életre kell irányításunk alatt a Rain World főhőse.

Nem véletlenül említettem a világot, az elveszettség az első érzés ugyanis, ami ránk tör, amikor megragadjuk a kontrollert. Ez aztán így is marad: a cél mindvégig a felfedezés és a továbbjutás, mely a szerteágazó térképnek és a szűkösen mért útmutatásnak hála egyáltalán nem könnyű feladat. Pláne úgy, hogy az idő is sürget: időközönként óriási özönvíz zúdul az EsőVilágra, és ha eddigre nem sikerül befészkelnünk magunkat egy biztonságot nyújtó zárt kuckóba, akkor nekünk annyi, mehetünk vissza az előző checkpointhoz, az előző "ciklusba". Könyörtelen? Igen. Korrekt? Na itt kezdődik a probléma.

Az önmagában nem gond, ha egy játék nehéz, vagy egyszerűen csak könnyű benne meghalni, hiszen ha ez egy tanulási folyamat része (pl. Dark Souls), akkor a játékost kiválóan lehet motiválni a büntetés-jutalmazás kettősségre építő játékmenettel. A Rain World ott fordul zsákutcába, hogy nem a játékrendszerei mélyebb elsajátítására sarkallja a játékost. Nem azért nehéz, mert időbe telik megismerni, megtanulni, hanem mert a könyörtelen megoldásaival szeretné mesterségesen kinyújtani a játékidőt. Számtalanszor fogsz úgy meghalni, hogy mész-mész, képernyőről képernyőre, de mivel nem találod meg időben a következő kuckót, ezért meghalsz és kezdheted elölről.

Ahol végképp szembetűnővé válik ez a fajta öncélúság, az a hibernáció-evolúció rendszer. Fontos eleme a játéknak, hogy mielőtt beérünk a menedékre, kellő mennyiségű élelmet kell összeszednünk, hogy hibernálni tudjuk magunkat az eső idejére. Nem elég azonban lépésről-lépésre haladni a kuckók között, ügyelnünk kell arra is, hogy megtartsuk a halálokkal csökkenő evolúciós szintünket is, máskülönben az egyes pályarészeket elválasztó kapukon nem fogunk tudni átjutni. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy könnyen kerülhetünk olyan helyzetbe, ahol már pontosan tudjuk, merre kell menni, csak éppen el kell játszanunk párszor a hibernáció, élelemkeresés, visszatérés, evolúció műveletsort, hogy az ajtó kinyíljon. Ez pedig nem mindig egyszerű, hiszen az életed adó falatkáknak is kell bizony idő, hogy újratermelődjenek. Borzasztóan mesterkélt mechanika, amit ráadásul elég közvetett módon kommunikál a Rain World - én kifejezetten szeretek ráeszmélni dolgokra a játékokban, de ez nem igazán maradt meg bennem pozitív élményként.

Itt-ott akadnak különleges virágok, melyek némi segítséget tudnak nyújtani nekünk kalandunk során, de vannak csalódást keltő pillanatok, melyektől ezek sem tudnak megvédeni. Ilyenek például azok a borzasztóan olcsó elhalálozások, ahol azért vagyunk kénytelenek újrakezdeni, mert a - jellemzően azonnali halált jelentő - ellenfelek egyikét pont a következő képernyő sarkába pakolta be a játék. Ami szomorú, hogy ezt még bosszantó trial-and-errornak sem lehet nevezni, az ellenfelek elhelyezkedése ugyanis teljesen véletlenszerű a világban, éppúgy szabadon mozognak, mint mi magunk, ami egyfelől jól hangzik, ugyanakkor ilyesfajta könyörtelen szituációkat szül. A másik elem, ami nem igazán ér fel a kihíváshoz az irányítás. Bár az itt-ott igen nehézkes mozgás elég jól tükrözi, milyen is lehet egy csigamacska élete, egy ekkora rizikófaktorral bíró játékba egész egyszerűen nem fér bele egy ennyire pontatlanul és következetlenül megvalósított mechanizmus.

Nagy kár a Rain World butácska megoldásaiért, mert a céltalan kihívás árnyékában alapvetően egy egészen magával ragadó játék lapul. A felfedezés élménye nagyon hamar beszippantja a játékost, leginkább azért, mert a Rain World nem operál kőbe vésett megoldásokkal: gyakran van annyi mozgástér, hogy többféleképpen is eljuthassunk a következő képernyőre. Időnként persze a kreatív megoldásokat is megköveteli a játék: ezek leginkább azok a momentumok, ahol kövek és hegyes tárgyak dobálásával és falba állításával tudunk megkerülni egy ellenfelet, vagy éppen "megépíteni" egy kritikus platformot. A bosszantó pillanatok azonban rendre képesek lenullázni a lelkesedést.

A Rain World fejlesztői annyira féltek attól, hogy az általuk megálmodott játék "kevés" lesz, hogy öncélú megoldásokkal próbálják meg magukhoz láncolni a játékost. Óriási hiba volt: a csigamacska kalandja éppen ettől válik könnyen felejthetővé. Iskolapéldája a nehézség, mint játékelem félreértelmezésének.

***Rain World | PC, PS4 (tesztelt)

Fejlesztő: Videocult | Kiadó: Adult Swim Games***