Dread NauticalTeszt

A hazai Zen Studios mobilról PC-re és konzolokra költözött körökre osztott taktikai szerepjátéka procedurálisan generált, négyzetrácsos pályáival és nehézségi szinttől függően akár a végleges kimúlás (permadeath) fenyegetésével roguelike elemeknek sincs híján. A Dread Nautical színes műfaji egyvelegével eleve felkelti az agyalós-stresszelős-kockáztatós huncutságra fogékony játékosok érdeklődését, amelyet a horror jelleg ellenére meglepően színpompás grafika csak fokoz. A lovecrafti rémálomba torkolló nyaralásról kezdettől fogva sejthető, hogy annyira talán mégsem szörrrrnyűséges, elvégre olyan ordas sztereotípiákat megtestesítő karakterekkel vághatunk bele, mint a lestrapált magándetektív, aki húsz éve nem volt szabadságon, vagy a zaklatott múltja elől menekülő diszkó díva. Részemről a távolsági fegyverek használatára bónuszt kapó és a rejtett tárgyakat kinyomozó Fargo Dexter ballonkabátját felöltve lendültem akcióba, de valamennyi karakternek van speciális képessége és adottságaik is eltérnek (az egyik több tárgyat tud cipelni, a másiknak több a HP-je stb).

Csaknem lényegtelen, kire esik a választásunk, a későbbiekben ugyanis nem magányosan, hanem más túlélőkkel összefogva kell helytállnunk a hajó borzalmaival szemben. Kezdetben egyetlen segítőnk az életünket megmentő gondnok, Jed, aki félholt főszereplőnk testét a hajó gyomrában lévő leendő főhadiszállásunkra hurcolva megmenti az életét, csak hogy aztán a méretes hajó különböző részeinek felfedezésével megbízva őt újra és újra a halálba küldje.

Hősünk kezdetben egyedül kerekedik fel, hogy felfedezze az első elérhető szintet, majd a még akár partvisnyéllel is agyonverhető thrallok legyőzése és a pályavégi ködkürt megszólaltatása után az azt követő szinteket. Az egyesével megnyitható húsz pályán a történet és a spontán események alakulása szerint vannak feladataink: éld túl a rajtad ütő szörnyek rohamát, teljesítsd xy túlélő kérését, hogy elnyerd a bizalmát és hajlandó legyen csatlakozni hozzád, keresd meg a furcsa dübörgő zaj forrását, és így tovább. Ha kigyilkolásztuk magunkat és a lehető legtöbb fegyvert és nyersanyagot összeszedtük, ideje megkeresni és megszólaltatni a ködkürtöt, amelytől azonban főhősünk (és idővel a vele tartó csapat) eszméletét veszti, majd a bázison ébred, mintha az előző nap meg sem történt volna, hogy némi felkészülés után ismét kimerészkedjen a veszélyes ismeretlenbe. Az idő mintha megállt a volna a Hope fedélzetén, ám tetteink az időhurok és látszólag végtelenszer újraélt nap ellenére nem maradnak következmények nélkül, mert minden megnyitott pálya közelebb visz a rejtély nyitjához.

A pályák akárhányszor újralátogathatóak és mindig kicsit eltérőek, a játékot pedig éppen ez a kiszámíthatatlanság teszi piszok élvezetessé. A körökre osztott taktikus harcok során először túlélőinkkel helyezkedhetünk vagy támadhatunk aszerint, kinek hány AP-je (action point) van, aztán a szörnyek jönnek, akik kezdetben még nincsenek túl sokan és nem is ütnek nagyot, ez azonban hamar megváltozik. Eleinte nincs nagy jelentősége, hogy kivel hová állunk és milyen fegyvert adunk a kezébe, ám később az életünk múlhat azon, ki lóbál gölfütőt és ki durrogtat pisztolyt. Az ellenfelektől véletlenszerűen hulló vagy pályán található tárgyak is sorsdöntőek lehetnek, hiszen egy óvatlan ellenfél hátába állított kés kritikus sebzése vagy egy kisebb csoportosulás tagjainak szeme közé hajított molotov-koktél egy egészen kiegyenlítetlen küzdelmet is megfordíthat. Az erősen véges tárhely miatt állandó dilemma, milyen önvédelemre alkalmas tárgyat vigyünk magunkkal és mit hagyjunk hátra, vagy kinek adjuk oda a talált kötszert, elsősegélyládát. Ha a teljes csapat szerencsésen túléli a pályát, az összeguberált lomokból egyre ütőképesébbé alakítható bázison fejleszthetjük karaktereinket, megjavíthatjuk vagy nyersanyaggá alakíthatjuk a fegyvereiket és egyéb tárgyaikat, illetve pihenhetünk és barkácsolhatunk is.

Az ügyes nyersanyag-menedzsment ugyanúgy elemi része a játékmenetnek, mint a taktikázós túlélősdi, ugyanis figyelembe kell vennünk olyan szempontokat is, mint a túlélők élelmezése. Mindennap találhatunk némi élelmet a fedélzetet átkutatva, ám minél több túlélőt toborzunk, annál több éhes szájat kell etetnünk, ráadásul csak akkor jönnek a bázisunkra, ha szimpatikusak vagyunk nekik és ágyat is tudunk biztosítani számukra. A rokonszenvük elnyerése feleletválasztós párbeszédekkel és szívességek tételével történik, lehetünk azonban bármilyen szimpik, ha nincs hely számukra, nem tartanak velünk, és még be is sértődnek, amiért hátrahagyjuk őket, szóval kezdhetjük az udvarlást előlről. Normal fokozaton játszva ha meghal valamelyikük, később újra találkozhatunk vele és megint összeszedhetjük - ezt tudjuk be az időhuroknak és a hajót sújtó természetfeletti erőknek. Ha főszereplőnk vagy a teljes csapat elhullik, a nap nemes egyszerűséggel újraindul, de nehezebb fokozatot választva mindkét könnyítést kiiktathatjuk, habár első végigjátszás során nem érdemes, mert a kihívás mértéke így is igen gyorsan nő.

Az igényes szinkront és jópofa szövegeket kapott karakterek, valamint az állandóan új fegyvereket és interdimenzionális szörnyetegeket felvonultató pályák kipucolása a játék második felére az egyre jobban felpörgő sztori ellenére is kissé egyhangúvá válik az addigra sokszor eléggé önismétlő környezet miatt. Ez persze némiképp függ attól is, mennyire vagyunk óvatosak és hányszor újrázunk egy-egy helyszínt gyűjtögetés és tápolás céljából. Sok esetben működik az elkerülés, ha nincs kedvünk kellő rákészüléssel bebiztosítani magunkat, vagy csak élvezzük a fokozott kockázat okozta izgalmat, és épp nem hullik semmi használható fegyver, a nálunk lévők pedig már elhasználódtak, és a csapat is az (élet)ereje végét járja. A rizikózás akár a bázisra is elkísérhet minket, ugyanis lehetőségünk van a szükségesnél kevesebb nyersanyagból kikalapálni az eszközeinket, ezzel megkockáztatva azok végleges tönkretételét, úgyhogy az adrenalinfüggők bőven kiélhetik magukat. Az irányítás és a menükben navigálás alapvetően magától értetődő és a tanítószakaszban elsajátítjuk az olyan legszükségesebb tudnivalókat, mint a kamera forgatása, néhány művelet, például a karakterek közötti tárgycserélgetés, viszont elég körülményes. A kényelmes érintőképernyős irányítás szerencsére ezt orvosolja.

Ami a játék audiovizuális stílusát illeti, nekem személy szerint bejött a horrorisztikus témával kontrasztban álló színes és vidám rajzfilmes jelleg, mert az elhagyatott és olykor félig sötétbe borult szobák a vészjósló hanghatásokkal így is kellően nyomasztóak, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem kellett szoknom. Detektívem harcok során hallható idétlen megnyilvánulásai is passzoltak a tárgyleírásoktól kezdve az elmeroggyant párbeszédekig mindent átható fekete humorhoz. Pár játékmenetet érintő dolog nem volt számomra egyértelmű, például csak guglizással jöttem rá, hogy nem egyesével kell majd ágyakat összeácsolnom, hanem a kezdeti egy ágy (az ún. Sleeping Quarters) fejlesztésével lesz majd több, de ezen kívül már tényleg csak a Switchen tapasztalt viszonylag hosszabb töltési időbe tudok belekötni. Semmi tragikusra nem kell gondolni, de egy ilyen kis adagokban fogyasztára ideális cím esetében idővel zavaróvá válhat, ha napközben épp csak egy 10-15 perces üresjáratot kihasználva szeretnénk végigszaladni egy pályán.

Tedd félre a „csak egy mobiljáték átirat” jellegű előítéleteket, mert a Dread Nautical egy minden szempontból nagyon egyben lévő, minimalista rajzfilmes stílusa ellenére pedig meglepő mélységgel bíró taktikai RPG - és nem a Hope-ot ringató óceán, hanem a harcok, szerepjáték elemek és a nyersanyag-menedzsment mélységeire gondolok. A kezdetben változatos pályák idővel némiképp összefolynak és Switchen elég sokat tölt, ám cserébe maximálisan előnyére fordítja a hibrid konzol adottságait és akár tízperces etapokban játszva is baromi élvezetes. Az első pár ráhangoló pályát követően stratéga énünk előhívását is megköveteli, ugyanakkor a három eltérő nehézségi fokozat révén a kevéssé mazochisták is kiélvezhetik ezt a kellemesen morbid virtuális nyaralást.