After UsTeszt

Az elmúlás után a világvége hasonlóan vidám témáját dolgozta fel a spanyol Piccolo Studio, akik első játéka, az Arise: A Simple Story épp a közelmúltban varázsolt el a Switchemen egészen sajátos vizualitásával és változatos pályáival. A minimális történettel rendelkező és alapvetően felfedezés-központú platformer After Us szintén az elképesztően egyedi, kreatív és beszédes látványvilágával hívja fel magára leginkább a figyelmet. Miután a földanya az utolsó erejével megmentette a kihalt állatok lelkét, a szívével felvértezve útjára bocsátja gyermekét, Gaiát, hogy mentse meg és hozza vissza a csapdába esett lelkeket a Bárkára, amely egyfajta hub területként szolgál az egyes helyszínek között. Az általunk irányított Gaia ezután szürreális rémálmokra emlékeztető helyszíneket jár be sprintelve, ugrálva és falon futva, olykor levegőben vagy kábeleken siklik, különleges képességeivel pedig nem csak oázisokat teremt a kietlen pusztaságokban, de meg is tudja védeni magát.

Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy amikor nem ugrabugrálunk és levegőben cikázunk, akkor a fehér fénygömbként megjelenő kölcsön-szívünket kósza lelkekhez hajítva kiszabadítjuk azokat, a fogyasztói társadalmat szimbolizáló, emberekből létrejött ellenfelekhez vágva megöljük, vagy inkább megtisztítjuk azokat, néha pedig távoli kapcsolókat is aktiválhatunk vele. A hangsúly szinte mindig a felfedezésen van a hatalmas és nyílt helyszíneken, ahol sokszor nem is olyan egyszerű megtalálni az valójában elég lineáris utat, amelyen haladni kell tovább. Az efféle útkeresős környezeti fejtörők mellett a kihalt állatok csapdába esett lelkeiért gyakran kitérőt kell tenni és például egy összetettebb ügyességi részt követően érhetjük el őket. Utunkat gyakran állják olajfoltok, szeméthegyek és más akadályok, amelyek egy részét a szív erejéveltm takaríthatunk el: gombnyomásra átmenetileg zöldbe boríthatjuk a közvetlen környezetünket, az ilyenkor mindent beborító fű és vadvirág azonban hamar eltűnik, de legalább viszi magával a szennyet is. Ugyanezt a képességet használhatjuk lökéshullámként is a minket üldöző Devouer-ek ellen, akiket a földre kerülve könnyebb a szívünkkel megdobálni.

A túlnyomórészt szürke, nyomasztó és félelmetes, ám olykor romosan is gyönyörű poszt-apokaliptikus helyszínek árulkodnak az emberiség bűneiről, néha kicsit talán túl szájbarágósan, legalábbis az agresszívan nekem repülő nejlonzacskókat elég viccesnek találtam. Az olajfúró tornyok, a szeméthalmok, a romos irodaházak, a szemétben úszó tengerfenék, vagy a Black Friday-t idéző jelenetek a mozdulatlanul kígyózó sorokkal, vagy a néha ellenfelek mellkasából is kiálló tévéképernyők mind ugyanazt az üzenetet közvetítik: ezt mi tettük, ez vár ránk, ha nem cselekszünk. A gyakran letaglózó látvány hatását a Szárnyas Fejvadászéra emlékeztető fantasztikus zenei aláfestés fokozza, ráadásul a látottak még a 4K-s quality mode-ban is csak ritkán akadnak meg. Nagyritkán úgy 1-2 másodpercig tartó kimerevedésbe azért belefutottam, de összességében a játék nem csak szép, hanem teljesítmény szempontjából is stabil lábakon áll, épp csak játszani nem mindig a legjobb vele.

Az ugrálós-ügyességi repertoárra nem lehet panasz, mert az eszköztár részét képezik az olyan kötelezők, mint a duplaugrás, a sprintelésből kivitelezhető hosszabb, de laposabb ugrás, a siklás, és ezek mindenféle permutációja arról nem is beszélve, hogy alapképességeinket is mindig kicsit másként, továbbfejlesztve kell használnunk a környezet kihívásaitól függően. Mégis, amellett, hogy sokszor megakasztja a lendületet a tanácstalan fejvakarás, hogy vajon most merre tovább, gyakran azt is nehéz felmérni, hogy a következő platform milyen távolságra van. Rengetegszer ugrottam túl vagy épp túl rövidet és a legtöbb pályán nagyon sokszor zuhantam a mélybe, gyakran szerintem igazságtalanul, bár tény, hogy nem vagyok egy platforming-veterán. Cserébe a checkpointok nagyon sűrűn vannak, többször halál után még előre is pakoltak, így végső soron csak türelem kérdése eljutni A-ból B-be, pláne hogy az oázisok között gyorsutazni is lehet.

Jóval bosszantóbb a teljesen súlytalan harc, amelyet ebben a formában szerintem ki is lehetett volna hagyni teljesen, mert csak időhúzás, és ha el is kap néha egy-egy ellenfél, gombnyomkodással azonnal szabadulunk, és náluk sokkal nagyobb veszélyt jelent a körbe-körbe menekülés közbeni véletlen szakadékba futás. A hamar unalmassá váló harcok és az egyenetlen pályatervezés miatt néhány pályaszakaszon csak mielőbb túl akartam lenni, de szerencsére időről időre mindig jött valami audiovizuálisan és akár játékmenet szempontjából is annyira lenyűgöző vagy élvezetes rész, ami ezeken a fájdalmasabb részeken túllendített. Az alaposság függvényében olyan 6-10 óra közé tehető, szavak helyett elborzasztó látvánnyal és akadályokkal, például minket üldöző hatalmas körpengékkel mesélő történet lezárása sem igazán váratlan vagy katartikus, de legalább kicsit visszaadja az ember életkedvét.

Az After Us egy jó alapötlet pazar látvánnyal és fantasztikus zenével, de középszerű és unalmas játékmenettel, amelyet helyenként sokkal szívesebben néztem volna ahelyett, hogy játszom, mert akkor talán az érzelmes jelenetek is jobban megérintenek. Meditatív játékélményként így is megállja a helyét, elvégre apránként megmentjük benne a világot, ráadásul fontos üzenetet közvetít, és már a kevesebb harc vagy egy fokkal határozottabb iránymutatás sokat javítana rajta.