Gébriel szerencsésnek modhatta magát. A lakrésze jó helyen volt, és ha jókor bámult ki a kis ablakon, még egy darabka eget is láthatott. Azért ez nem mindenkinél volt így. Hiába, a protekció az protekció.

Most is éppen az eget nézte. Érdekes dolog ez az ég. Olyan különleges a színe. Kék, hmm..

Gébriel elgondolkodott. Arra gondolt, hogy milyen lehetett régen. Mikor még nem élt a Földön annyi sok ember, amennyi manapság, mikor még nem volt csúcsrajáratva a bolygó. De furcsa is volt az élet régen.

Vagyis de furcsa lehetett, mikor még voltak terek, voltak szabad és kitöltetlen részek. Nem volt ez az optimális kihasználtság, mint manapság. 4 nényzetméter egy emberre nem valami sok. Oké, nem is kevés, mert pont megfelelő, de azért régen biztosan más lehetett. Állítólag volt olyan - ezt egy barátjától hallotta -, hogy kettesével laktak az emberek. Egy férfi és egy nő. És nem kétszer 4 négyzetméteren, hanem 16-on. Ó, de különleges is lehetett az. Tizenhat négyzetméter. Hát az akkora, hogyha most megadatna neki, hirtelen nem is tudná, mit kezdjen vele. Jó persze, akkor még csak 100 vagy 150 milliószor milliárd ember lakta ezt a bolygót, akkor még meg lehetett azt valósítani.

És hallott régi legendákat is, melyeket soha nem hitt. Amelyek hullámzó nagy vizekről szóltak, amik sokszor sok 4 négyzetméteren terültek el. Állítólag nem lehetett látni, hol végződik és hogy hol kezdődik el. Olyan nagy. Butaság. Akkora tér nem lehetett soha. Már rég beépítették volna.

Mint a "mezőket" is, ahol fűszálak nőnek. A fűszál mint olyan haszontalan, és mint ilyen, értelmetlen. Soha nem hitt a "mezőkben".

Gébriel rácsatlakozott a rendszerre, amely - egyebek mellett - felül táplálta, alul salaktalanította őt.

A barátja, ki mindenfélét mondott neki, mondott még egyebet is. Valamit a lelkekről, és azok felhigulásáról. Egy ősi kutatást emlegetett, mit régen végeztek, nagyon sok évvel ezelőtt. Azokban az időkben, mikor leírhatóvá, megmagyarázhatóvá és kutathatóvá váltak az emberi lelkek. Állítólag vizsgálták őket mindenféle módszerrel, és azt tapasztalták, hogy a lelkek valami hígulási folyamaton mennek keresztül. Mintha az emberiség számbéli növekedésével egy főre mind kevesebb lélekdarab jutna. Mintha véges lenne a számuk, és nem sokasodnának együtt az emberekkel. Mintha nem bírnák az iramot. Vagy nem akarnák bírni.

Talán - mint ahogy lenni szokott - valamit túl későn vettek észre. Túl későn jött a felfedezés, hogy túl sokan vagyunk. És akkor már senki nem akart változtatni.

Túl sokan lennénk? - kérdezte magától Gébriel. Butaság, olyan nincs, hogy túl sokan vagyunk. Minél többen vagyunk annál jobb. És annál jobb lesz mindenkinek - gondolta. Közben valami furcsát érzett ott belül. Megint meg kéne nézetnie a szívét. Az óvatosság soha nem árthat. Így is fog tenni.

Rácsatlakozott a rendszerre.