Történetek a Commonwealth-ből

Az öregek otthona

A Commonwealth északi régióját átfésülve bukkantam rá a Mystic Pines névre keresztelt öregek otthonára, ahol egy lágy női hangra beprogramozott Mr. Handy fogadott. Egyszerűen nem tudom eldönteni, az intelligencia melyik spektrumára lőjem be ezeket a robotokat. Már a hőst a háború előtt hűen szolgáló Codsworth-nek is voltak olyan megnyilvánulásai, amik miatt ezt a típust a (digitális) lelkületileg instabil és bizarr kategóriába soroltam, és erre társa sem cáfolt rá, amikor a szobákban málladozó csontvázakról, mint az otthon aktív és boldog lakóiról nyilatkozott. Mindegy alapon vendégként bejelentkeztem, és közelebbről is megvizsgáltam a recepció melletti szobában lévő páncélszekrényt, ami a lakók értékeit tartalmazta. Az ilyen helyeken szabad a gazda, de a szekrény kinyitásához nem támaszkodhattam zártörő képességemre, mindenképp kulcsra volt szükség. A recepció termináljának feltörése után megtudtam, hogy az időskori demencia enyhébb-súlyosabb tüneteit produkáló öregek hová dugják el a kulcsaikat. Valaki a kedvenc hajómodelljébe, más a vécétartály fedele alá, egy öreg veterán pedig háborús relikviái közé. Mindegyiken quantum nuka cola kulcstartó lógott, szép fogás! Az utolsó kulcs megtalálása után hirtelen felbukkant az Institute egy synth különítménye - hogy kik ők, az most nem érdekes, a lényeg, hogy ellenségesen viselkedtek. Rövid tűzharcot követően kinyitottam a széfeket és elkoboztam az egyébként teljesen hétköznapi, nem túl nagy vagyonokat.

Ghoul-konzerv

Nem is olyan messze az öregek otthonától futottam be a Longneck Lukowski's Cannery gyár ajtaján, mert pár éhes mirelurk nézett ki magának ebédre. Bent éppen egy Vault 81 ruhát viselő kereskedő és a gyár tulajdonosa vitatkozott. Nem nagyon zavartatták magukat, a veszekedésből pedig azt hámoztam ki, hogy az itt készülő konzervek miatt az emberek megbetegednek. Megszólítottam a kereskedőt, leginkább azért, mert fiatal és szép lány volt, ürügyként pedig felhoztam a romlott ételt. Sok mindent nem tudtam meg, csak azt, hol találom a Vault 81-et, de hát ott már jártam. A tulajdonos már közlékenyebb volt és az igazat megvallva egy kicsit hülye is. Azt mondta, nyugodtan nézzek körül, de a pincébe ne menjek le, mert nem biztonságos. Hát persze, hogy ezek után arra vettem az irányt. Közben megpróbáltam a gyomromban tartani a reggelim, mert szemtanúja voltam, ahogy egy csoport Mr. Handy mutáns patkányokat darabol föl a szalagon. Mondom, hogy valami nincs rendben ezekkel a robotokkal. És igen, a mole rat itt teljesen egészséges ételnek számít. Hát ugyan akkor mitől lehetett rossz a konzerv?! A pince egy kazamatarendszerbe futott, ahol kisebb raktárak voltak kialakítva és egy számítógépet is találtam, ahol elolvastam a gyártó bejegyzéseit. Egy régi gyár berendezéseit találta meg itt lent, majd arról panaszkodott, hogy a növekvő kereslettel nem tud lépést tartani, egy idő után pedig néhány ghoul (radioaktív zombi) vert tanyát a folyosókon, ezért kénytelen volt felhúzni egy kerítést. Én ennek kapuját átlépni végigdaráltam magam a földalatti létesítményben, míg eljutottam egy raktárként funkcionáló szobácskába, ahol pár összetrancsírozott ghoul és néhány konzervesdoboz fogadott. Elhiszem, hogy ezeknek az ördögfajzatoknak nincs jó ízük és „kis” gyomorrontást is okozhatnak. Nem tudtam kérdőre vonni az illetékest, mert amint kiléptem a pincéből, máris fegyvert rántott rám. Így kénytelen voltam pontot tenni földi pályafutásának végére. Hogy aztán mi lett a gyár sorsa, sosem tudtam meg.

A boszorkánymúzeum fantomja

Már nem emlékszem, hol kaptam azt a fülest, miszerint furcsa zajok szűrődnek ki a messzi északon lévő boszorkánymúzeumból. Sok furcsaság történik a Wasteland-en, és nem idegen az emberektől a természetfelettibe vetett hit vagy a misztikumra való fogékonyság. Nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget a pletykáknak, mert épp másfelé akadt dolgom, de az elkerülhetetlen bekövetkezett és egyszer csak a múzeum bejáratánál találtam magam. A főbejárat le volt láncolva, ezért a külső bejáratú pincébe ereszkedtem alá. Rögtön felfigyeltem a fenyegető morgásra, ami fentről szűrődött le. Ez talán a játék legfélelmetesebb jelenete, mert nem tudtam, mikor ugrik rám a múzeum fantomja. Ahogy a felfelé vezető lépcsőt kerestem, folyamatosan nyikorgott a fejem felett a padló, a nyakamba pergett a por, a dobhártyám remegtette a morgás, némelyik repedésen pedig emberi maradványok estek elém. Szokásos délután. Végül felkapaszkodtam a földszintre, ahol egy kifejlett, mutálódott deathclaw fogadott. Az akkori szintemen esélytelen voltam ellene, így egy cselhez folyamodtam. Az előtérből beugrottam a tágasabb terembe, ahol a szörny tanyázott, ledobtam egy aknát, majd visszatáncoltam. A deathclaw nem tudott utánam jönni, nem fért be az ajtón, de az aknára rendszerint rálépett. Ezt a sort ismételve lassan, módszeresen elintéztem. Aki hülye, haljon meg. A termet átkutatva egy ép tojásra és egy halott zsoldos kezéből kitépett üzenetre találtam. Dönthettem. Vagy leszállítom a tojást a megrendelőknek Diamond City-be vagy visszaviszem a tojást a fészekbe. Na jó, de nem most mészároltam le az anyát? Mindenesetre megindultam a fészek felé - hogy miként tudtam meg a helyét, az rejtély, a levélben nem szerepelt -, mikor pedig megérkeztem, egy másik deathclaw ereszkedett le a fészket körülölelő hasadék falán. Felkészültem a legrosszabbra, de az a nagy gyík nem támadott meg, biztos megérezte, hogy nálam a tojás. Ügyelve az épségére beraktam a többi közé, majd csendesen elhátráltam, és végül mindenki ment a maga dolgára.