Ismeretlen vizeken

A Sunless Sea egy kísérteties világban játszódó, felülnézetes rouglike RPG. Az 1800-as évek közepén London városa elsüllyedt, és egy földalatti, sötét, ismeretlen tenger szélén állapodott meg. Ugyan a kapcsolat megmaradt a külvilággal - a felszínnel -, azonban itt lent minden más és ez az embereken is meglátszik. A koromfekete óceán felfedezetlen rémségeket rejt, a szigetek vibrálnak a mágiától, és mindennaposnak számítanak a beszélő patkányok vagy a gombaházak. A játékot belengi H.P. Lovecraft öröksége, a Cthulhu-mítosz, nem csupán azért, mert csápos szörnyetegek szelik a hullámokat és az ismeretlen vár a látóhatáron túl, hanem azért is, mert a játékmechanikának köszönhetően rég éreztem magam olyan kiszolgáltatottnak és jelentéktelennek, mint itt.

A játék során több kapitányt alakítunk. Nem egyszerre, szépen egymás után, az ugyanis garantált, hogy több karakterünk is fűbe fog harapni, pontosabban megpihen a tengerfenéken. Hősünk halála után pedig új protagonista veszi át a helyét, aki az elődje hibáiból tanulva talán több sikerrel jár. Tevékenységünk alapvetően két csoportba sorolható. A szerepjátékos vonalat a szárazföldek meglátogatása képviseli, ahol elolvassuk a történéseket, információt gyűjtünk vagy osztunk meg, döntéseket hozunk, vásárolunk, fejlesztjük a hajónkat, toborzunk. Ezzel szemben a Sunless Sea rouglike mivoltát a tengeren tapasztalhatjuk meg, ahol hajónkkal navigálva fedezzük fel az elszórt szigetvilágot és küzdünk meg az életünkre törő szörnyekkel, kalózokkal - vagy éppen mi indítunk támadást élelem és felszerelés zsákmányolásának reményében.

A két elem szorosan összefonódik, hiszen hajózni egyszerűen muszáj, a szigeteken pedig nemcsak kalandokat élünk át, de biztosítjuk az anyagiakat a túléléshez. A Sunless Sea két legdrágább kincse az élelem és az üzemanyag. Mindkettőre szükség van a hosszabb utazásokhoz, ráadásul sokra, ugyanis az Unterzee névre hallgató tenger hatalmas, gőzösünk hip-hopp elfogyasztja, ami a tankban van, és a legénység sem szereti, ha éhesen kell álomra hajtania a fejét. Tapasztalat nélkül a játékos előbb-utóbb abba a rendkívül kényelmetlen helyzetben találja magát, hogy nem tud kifutni a kikötőből. És ekkor még szerencsésnek is vallhatja magát, hiszen a készletek a tenger közepén is kiapadhatnak. Ha hajónk épp jókor jó helyen sodródik az árral, egy arra tévedő kereskedőhajó megsegíthet, persze nem ingyen, vagy imádkozhatunk az egyik istenhez, aki talán meghallja segélykiáltásunk, de az Unterzee istenei nem jóságukról híresek. Első kapitányom kénytelen volt elhagyni hajóját, és matrózaival együtt a vízbe fulladt.

Hogy az ilyen eseteket elkerüljük, érdemes mindig jól feltankolni és az utakat is úgy megtervezni, hogy lehetőleg ne tegyünk feleslegesen nagy kitérőket, vagy ne London felé félúton gondoljuk meg magunkat, és kanyarodjunk vissza. Ehhez Echo-ra, a vízalatti London valutájára lesz szükség, ami megbízások teljesítésével vagy információ szolgáltatásával gyarapodik erszényünkben. Egyszer egy migránst csempésztem az északi Venderbright városába, máskor egy apácák lakta szigeten akadtam egy utazó ládikájára. Itt tényleg rámosolyoghat a szerencse a kalandorra, de ugyanúgy elpártolhat tőle, kietlen sziklák között manőverez, ha pedig valahol sikerül kikötnie, ott nem talál mást, csak szunnyadó csontvázakat. A legértékesebb csereeszköz az információ. A londoni admiralitás jó pénzt fizet a hírekért, amiket a vízre merészkedő kapitányok szállítanak. Nem árt hát nyitva tartani a szemünket, és meghívni egy kupica sörre a megfelelő embert. Így juthatunk jelentésekhez, pletykákhoz, de akár stratégiai információkhoz is. Londonba visszatérve megszabadítjuk magunkat ezektől az értesülésektől, hogy aztán érméktől dudorodó zsebekkel térjünk be a legközelebbi boltba. Én sajnos minden filléremet üzemanyagra és élelemre költöm, de feltételezem, a későbbiekben, amikor már a pénzszerzés fortélyait elsajátítottam, beszerzek egy újabb motort a hajómba vagy felszerelek egy erősebb ágyút. Nem csak ilyen egyértelmű fejlesztéseket kínálnak az árusok, például sokáig morfondíroztam, hogy felfogadjak-e három agyagmatrózt, akik csak a harcban aktívak, máskülönben csendesen állnak a fedélzeten és néha annyit dörmögnek: „Kellemes ez a szellő.” Cserébe viszont enni sem kell adni nekik.

A játék ábrázolása frenetikus. Ott érzem magam az Unterzeen ringatózva, a magasban tornyosuló mennyezetről csöpög a víz, zölden pulzál a víz, a köd pár pillanat alatt belengi a hajót. Néha a képernyő bal alsó sarkában felvillan egy üzenet: az egyik matróz imádkozik, keservesen sírnak a denevérek, a szél ismeretlen szagokat hoz, valami mozog a víz alatt.

Mi is a célja ennek a kalandnak? Azt magunk választhatjuk meg, olyan dolgok mellett, hogy kik is vagyunk vagy hogyan szólítsanak bennünket a levelekben. A kapitány többek között lehet egy filozófus, akik mindig a messzeségbe réved, veterán harcos, akinek a megbúvó kincseken jár az esze, vagy poéta, aki a tenger dalát énekelné meg. A fő cél is eltér a szokásostól, itt nem a birodalmat kell megmenteni, hm, sokszor saját magunkat sem tudjuk. Útra kelhetünk, hogy megtaláljuk apánk maradványait, hogy meggazdagodjunk, vagy hogy megírjuk magna opusunkat és visszavonulhassnuk. Útközben egy negyedik cél is elérhető válik, de ez legyen meglepetés. Attól függően, hogy melyik „kasztot” választjuk, egy előre kijelölt tiszt is csapatunk tagjává válik, aki különböző bónuszokkal járul hozzá a vállalkozás sikeréhez, de esténként kellemesen elbeszélgethetünk vele. Természetesen a későbbiekben több tiszt is csatlakozhat hozzánk, így lesz tüzérünk vagy orvosunk.

A halál mindennapos esemény itt lent, ami esetünkben egy újabb kapitány útra kelését jelenti. A térkép bal széle állandó, London mindig ugyanott lesz, mint ahogy Low Barnet vagy Hunter's Keep is, viszont egy ponton túl az Unterzee véletlenszerűen helyezi el szigeteit. Fontos, hogy nem procedurálisan generált játszótérről van szó, hiszen a szigetek előre elkészített játékelemek, csupán más-más pontokon tűnnek fel végigjátszásonként. Ami azért érdekes, mert a korábban kialakított, üzemanyagot és élelmet biztosító útvonal megszűnik.

Sajnos a Sunless Sea rouglike természete egy ismétlődő jelleget is maga után von. Ha ugyanabba az egyénbe vagy küldetésbe futunk - és ez rendszeresen előfordul -, akkor ugyanazokat a szövegeket olvashatjuk, ami akár már másodszorra is elvesztheti varázsát. Később pedig már csak türelmetlenül végigfutunk a válaszokon, hogy megkapjuk a zsoldunkat és mehessünk a dolgunkra. Ugyanígy lélekölő lehet a tenger állandó átszelése valós időben, nincs gyorsutazás, a hajó pedig ráérősen pöfékel. Mondjuk annak idején ilyen lehetett egy hajóút.

A Sunless Sea pár óra után érzésem szerint még csak keveset mutatott meg magából, nem jutottam túl a térkép felén, és valószínűleg még számtalan titok, kaland vár rám. De már másodjára is fárasztó volt nekifutni a tengernek, ami a kapitányok számának gyarapodásával még nagyobb elhivatottságot követel majd meg. Egyszer azonban akkor is befejezem mesterművem.