A Rhean dzsungeli csata

A Warhammer: Dawn of War legnagyobb hangvételű kiegészítője a Dark Crusade. A hét rendelkezésre álló faj közül a választottunkkal kell meghódítanunk a provinciákat, hogy így szerezzünk érvényt frakciónk akaratának. A végső cél, hogy minden ellenlábas bázisterületét elfoglaljuk, így elűzve őket a Kronus-ról. A civilizált és kifinomult tauk-ra esett a választásom, és a kezdeti nehézségek után meglepően hatékonyan gázoltam át azokon, akik nem kívánták elfogadni a Felsőbb Jó igazságát. A hosszadalmas, de biztosan a győzelem felé tendáló háború a vége felé közeledett. Már csak a Káosz csepűrágói álltak a totális diadalom útjában. Ahhoz, hogy egy csoport bázisát megtámadhassam, először egy szomszédos területet kell az uralmam alá hajtanom. Így jutottam el a Rhean dzsungelbe, ahol a Káosz egyik utolsó védőbástyája húzódott. Álmomban nem gondoltam volna, hogy a játéknak csak ezen az egy pályáján majdnem tíz órát fogok eltölteni.

Mikor egy provincia megtámadása mellett döntök, egy tájékoztató képernyőn megnézhetem, kikkel állok szemben. A Rhean dzsungelben két Káosz hadvezérrel kellett farkasszemet néznem, akik két nagy bázist tudhattak magukénak. Vagyis már az első percben olyan épületek várakoznak felhúzva, amik megnyitása egyébként időbe telik. Ezzel nem lenne probléma, de a Káosz a játék talán legagresszívabb frakciója. Az első pillanattól kezdve megállás nélkül támadtak, a védekezés pedig megnehezítette a hadsereg felállítását. A sok-sok csata azonban megedzett, sikeresen kifejlesztettem egy hatékony módszert az erőszakos előrenyomulások felmorzsolására. A védekező csapataim oltalmában legyártottam a támadáshoz szükséges harckocsikat, amit egy megfontolt, lassú, de megállíthatatlan kitörés követett. Ez volt a tervem itt is. Azzal azonban nem számoltam, hogy a Káosz erői nem fogják karba tett kézzel tűrni, ahogy egyesével lerombolom a bázisaikat.

Az alant lévő képen látható a teljes térkép. Az ellenség a dzsungel nyugati mezsgyéjén húzódó völgyekben rendezkedett be. Egy csata akkor ér véget, ha az egyik fél összes bázisépülete megsemmisül. A probléma ezúttal abban is jelentkezett, hogy a Káosz előszeretettel húzott fel nevetségesen sok főhadiszállást, amit aztán védelmi ágyúk egész garmadájával vesz körül. Ez lényegesen lelassítja egy bázis felőrlését, arról nem is beszélve, hogy a többi csapat ezzel párhuzamosan más völgyekben újabb bázisokat húz föl. Ami pedig kifejezetten kényelmetlen, hogy a mesterséges intelligencia egy egészen különös viselkedési mintáját fedeztem fel. Ha egy-egy bázis közelébe értem, akkor egy bizonyos határvonal átlépése után az ellenséges egységek egyszerűen rámömlöttek, nem törődve se taktikával, se a saját életükkel. Mivel pedig két hadsereggel kellett szembenéznem, ez folyamatos túlerőt jelentett. A nehézségeimet tovább fokozta, hogy a Káosz látszólag rekord sebességgel állította elő az egységeit. A képen is jól látható, mennyi ellenség nyüzsgött folyamatosan a térképen.

A hadseregem haladását az előbb említett viselkedési minta állította meg. Egyetlen bázist se tudtam megtámadni, mert két másik irányból is megtámadtak a háttérben állomásozó seregek. Amint azonban visszavonultam, a Káosz is hátrahúzódott. Így állóháború alakult ki. A csapataim keményen megvetették a lábukat, és különösebb nehézségek nélkül felőrölték a néhanapján támadást indító ellenséges egységeket. A Káosz pedig a térkép dél-nyugati, és észak-keleti határai között ingázott ide-oda. Ezt az ingázást valószínűleg a második bázisom felhúzása eredményezte, amit a térkép keleti részén lévő elszórt kis zöld pöttyök jelöltek. Bár máig nem nyert megerősítést az elméletem, de valószínűnek tartom, hogy a Káosz seregek jelentős részét ez a bázis „vonzotta” az északi területekre. Bár a végleges „odaragasztásuk” még váratott magára. Azt viszonylag hamar felfedeztem, hogy a Káosz nem csak egy tisztáson rendezkedett be. Hogy egy átfogó képet kaphassak a dzsungelről, egy nem túl kifinomult, de a célnak megfelelő taktikát eszeltem ki. A legerősebb tau egység a nehéz harckocsi, amiből egyszerre csupán két egységet gyárthatok le. Egy duót elindítottam a legközelebbi völgy feltérképezésére. Ezzel alá is írtam a halálos ítéletüket, mert amint az ellenséges őrtornyok közelébe értem, a Káosz egységek megindultak a tankok felé. Akár volt ott bázis, akár nem, a járművek nem tudtak meglógni, mert a völgyek szűk bejáratait szó szerint lezárta a hömpölygő tömeg. Így fedeztem fel a Káosz főhadiszállásait. Miután átláttam a helyzetet, úgy döntöttem, folytatom a gerillaháborút, és a felderített bázisok nyakára küldöm a harckocsikat. A terv szerint a hősi egységek teljes gázzal berombolnak az ellenséges vonalak mögé, és tűzerejüket a főhadiszállásra fókuszálják. Ugyan a nyomukban loholó ellenség hamar lekaszálja őket, de gyorsan legyártom a következő párost, akik tovább sebzik a célpontot, ami végül összedől. Ez a módszer sikeresnek bizonyult, egészen addig, amíg rájöttem, hogy a lerombolt főépületek helyett a Káosz újabbakat épít. Vagyis ez az öngyilkos taktika egy ördögi körbe torkollott volna, értelmetlen volt tovább húzni ezzel a háborút.

Ekkor éreztem először, hogy talán érdemes lenne feladni a küzdelmet, és más területek támadásával próbálkozni. Viszont a fehér zászló belengetése se oldotta volna meg a problémámat, ugyanis ezen kívül egyetlen másik provincia jöhetett volna szóba, ahol azonban ugyanúgy a Káosz uralkodott, és ahol már eredménytelenül próbáltam feltartani a pálya első perceiben a bázisomat elárasztó ellenséget. Végül a nagy áttörést az alábbi képen látható kis, álcázó berendezéssel ellátott szállítójármű hozta meg. Az AI korábban már taglalt viselkedése miatt - bizonyos pontok átlépése után indított támadást - a térképen a nagy zöld pacával jelzett seregem nem tudott kitörni akkori helyéről, ugyanis a völgy bejáratát egy ellenséges torony védte, aminek lerombolása elképesztő mennyiségű Káosz egységet vonzott a környékre. A láthatatlanná váló szállítókkal azonban szépen lassan át tudtam telepíteni a katonáimat az ellenség déli bázisának bejáratához.

Nagyon féltem, hogy ez végül nem vezet majd sehová, hiszen amint megtámadnám a Káosz bázist, az északon állomásozó sereg a nyakamba ömlene, ez azonban végül nem történt meg. Ennek két okát véltem felfedezni. Az egyik az északon lévő kis bázisom, ami valószínűleg megzavarta az ellenség fejét. Az ott lévő sereg nem mozdult el a közelből, de nem is támadta meg a másodlagos bázisom, gyakorlatilag a számára két kedvező opció között őrlődött. A másik nagy előnyt az ún. Honor Guard-jaim jelentették. Ezek a lövészek az átlagos társaikkal ellentétben sokkal nagyobb lőtávolsággal bírtak, és anélkül tudtam folyamatosan rombolni az ellenséges épületeket, hogy azt az AI észrevette volna. Alant látható, ahogy az arany karikával körülvett egységeim a távoli ködbe vesző bázist lövik.

A Káosz egyik nagyon kellemetlen tulajdonsága, hogy tűzdobáló „kisördögöket” és gépágyús terminátorokat képes az ellenség közé teleportálni. Ezt pár másodpercig néhány piros háromszög jelzi a földön, aztán már a fejemen is a baj. Ellenlábasom egyik ismérve, hogy amint szorul a nyakán a hurok, mindent bevet, ami a rendelkezésére áll. Százszámra teleportálja a csepűrágóit, és hihetetlen tempóban gyártja a harci járműveit. Az északi sereg megindulásától tartva egyre beljebb küldtem az egységeimet, de szerencsére nem támadtak hátba. Igaz, a sarokba szorított Káosz hadosztály derekasan küzdött, de végül az utolsó épületet is leromboltam, ezzel kiiktatva az egyik Káosz hadvezért.

Ezután már „csak” a másik Káosz bázis volt hátra, azonban az addig vezető út rendkívül kényelmetlen volt. Az ellenségem folyamatosan, tényleg folyamatosan, megállás nélkül küldte a nyakamba a katonáit, az elpusztított bázis területéről való kijutás pedig körülményes és lassú volt. A csapataimat egyesével tudtam csak mozgatni a szűk kijárat miatt, eközben pedig biztosítanom kellett az előretörő ellenség kiiktatását.

Végül eljutottam az utolsó Káosz főhadiszállás ajtajához. Ekkor már érezhették a végzetüket, mert már a gép csalást sem tartottam kizártnak. Az utolsó szalmaszálba kapaszkodva ömlöttek a bázis területéről a Káosz gyalogosok és tankok. Én sem vigyáztam az embereimre, az elit alakulataim a főhadiszállást lőtték, a többiek pedig őket védték.

Éppen megijedtem, mert egy nagyobb hullám lyukat ütött a vonalaimon, amikor az utolsó főépület hatalmas port verve összeomlott, a harc véget ért. A háborús kimerültség utolért, de egy utolsó erőfeszítéssel bevettem a Káosz fő erődjét, ezzel véget vetve a Kronus-on tomboló vérgőzös háborúnak.