Bajok a Destiny 2 klánokkal

Jópár órámat felzabálta már a Bungie looter shootere. Amolyan se veled - se nélküled kapcsolat fűz hozzá. Megadtam évről-évre az újabb esélyt a Destiny 2-nek annak ellenére is, hogy egyes kiegészítők és különösen a szezonbérletek tartalmával nem voltam éppen elégedett. Az új DLC, a Beyond Light egyelőre kellemes csalódást okozott. A Destiny 2 végre nem önmagát ismételni, hanem előre lépni látszik vele, viszont ezt megint jórészt szólóban voltam kénytelen megtapasztalni.

A folytatás még induláskor bevezette a maga klánrendszerét, amivel kevesebb szerencsém volt, mint az első részben nélküle. Számos magyar, PS4-es klánban megfordultam az elmúlt három évben, de mindegyik zsákutcának bizonyult, méghozzá ugyanazokra az okokra visszavezethetően. Bár mindenki „aktív klánt” szokott keresni, nem a tagok aktivitásának a hiánya az elsőszámú buktató. Igaz voltam nem is egyben, ami elviekben vagy nyolcvan tagból állt, de a rosterben magamon kívül rendszerint jó, ha még egy online játékos nevével találkoztam. Tanácsom hát kezdőknek, hogy mielőtt csatlakoznak egy klánhoz, feltétlenül nézzék meg a Bungie oldalán, hogy a tagok mikor léptek be utoljára.

Ha találsz egy klánt, melyben még játszanak is a játékkal az még sajnos közel se jelenti azt, hogy a célegyenesbe jutottál. Az ugyanis korántsem magától értetődő, hogy a tagok egymással is játszanak. Mentségükre szóljon, hogy erről nem feltétlenül ők tehetnek. Közösségek nem alakulnak ki csak úgy, tenni kell érte, és ez az, amin a legjobb szándékkal, lelkesen elindított klánok is idő előtt elbuknak.

Amit nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy a klánfőnök feladata nem ér véget a megalapítással, valójában azzal kezdődik. Az ő felelőssége volna megszervezni nem csak a raideket, hanem azokat a tevékenységeket is, melyekhez van matchmaking. Az régen rossz, ha egy közös nightfall strike-ot is kínlódás ledumálni, az pedig már a vég kezdete mikor egy nagy esemény, például Iron Banner van a játékban és azt látni, hogy mindenki külön-külön csinálja. Egy klánt irányítani melós elfoglaltság, de kevesekben van meg az a kitartás és szervezőkészség, ami ehhez kell. Ha viszont nincs, aki a kezében tartaná a gyeplőt, például felkarolná az újoncokat, jönnek a szokásos betegségek.

A fő tünet a klikkesedés. Kialakulnak kisebb-nagyobb csoportok, melyek jó esetben megcsinálják a heti kihívásokat. Ezek remekül elvannak magukban, de a vége általában az, hogy mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti és magától eszében sincs társulni senkivel a haveri körön kívül. A szerényebb létszámú klánok, melyek erre az útra tévednek hamar bele is döglenek. A nagyobbak ugyan életben maradnak, azonban irtó könnyen kívülállóvá válhatunk bennük. Vagy pótkerékké, amit kizárólag akkor vesznek elő, ha szükség van rá. Saját példával élve szinte az egyedüli alkalom, amikor tagnak éreztem magamat a legutóbbi klánban akkor volt, amikor felvettem a heti engramokat a toronyban.

Tény és való, hogy összetartani az embereket nem egyszerű. Maguk az emberek se egyszerűek. Eltérő kor, önuralom, tudás egyaránt az összefogás útjába állhat. Voltam sokféle társaságban és az alapvetően baráti hangulatúakban is törékenyebb tudott lenni a csapatszellem egy repedt porcelánvázánál. Meglett felnőttek is úgy képesek viselkedni akár egy idegbeteg gyerek. Láttam már lelépni klántársat egy nyerésre álló control meccs közepén, csak mert felhúzta magát azon, hogy őt gyakran lelőtték, sőt akár egy hosszú raid végén is, mivel a kedvenc fegyvere nem vált be a boss ellen. Meg se tudok már lepődni az ilyenen, ám az azért kellemetlen, amikor épp a klánfőnök teszi meg.

Nem tudom, hogy én vagyok-e peches vagy mindenütt ugyanez van. Az egyetlen, amit biztosan állíthatok, hogy abban a klánban volt a legjobb lenni, mely nem csak aktív és szervezett volt, de a létrehozója alapelvnek tekintette, hogy a tagok segítsenek egymáson. Ahogy mondani szokták, kell egy csapat. Ezt tapasztalatból annyival kiegészíteném, hogy nélkülözhetetlen egy jó csapatkapitány is. Egy klán a legjobb arcát akkor mutatja meg, amikor az emberek nem szükségből szövetkeznek, hanem önzetlenül. Bennem legalábbis azok a pillanatok maradtak meg a leginkább, amikor azután is legyűrtük a többiekkel még vagy tucatszor a Malfeasance strike-ot meg a Whisper küldit, hogy semmi egyéni hasznunk nem származott belőle. Csak beugrottunk, mert az egyik srácnak még nem volt meg, és kész. Szerencsére klánon kívül is van élet. A külföldi csapatkereső oldalakon ugyan szükség van egy minimális nyelvtudásra, ám, ha nem sajnáljuk az időt, jó fejekkel lehet összefutni.