TunicTeszt

De akkor lehet érdemes lenne beszélni arról, milyen játék is ez, miről szól, miért áradozik róla mindenki – ez pedig sokkal-sokkal nehezebb, mint gondolnánk, mert pillanatok alatt végzetes kitérőt tehetünk a spoiler-aknamezőn. A Tunic lényege ugyanis maga a titokzatosság, a felfedezés csodája, az a megismételhetetlen érzés, mikor hirtelen kitisztul a kép, a nyomok értelmet nyernek, mi pedig látványosan a homlokunkra csapunk, hiszen minden ott volt az orrunk előtt, csak kellett az az utolsó apró lökés, hogy a kirakós elemei a helyükre kerüljenek. Mindezt pedig olyan játszi könnyedséggel tálalja, hogy igazából nem is értem, hogy lehetett eddig nem így csinálni.

Már az első pillanat is ilyen, a főszereplő apró róka felébred a tengerparton és... nincs és. Nincs feladat lista, nincs az első szükséges lépések felé vezető nyíl, nincs semmi, a játék száz százalékig megbízik abban, hogy a játékosnak van annyi rutinja, hogy elinduljon előre, felfedezni és van annyira kíváncsi, hogy betérjen az első ajtón és kinyissa az első szeme elé kerülő ládát. Vagy legalábbis így tűnhet, hiszen komolyabban beleásva magunkat látszik, hogy a Tunic azért próbál egy megtervezett útvonalon terelgetni minket (például a fent említett ládában van az első fegyvernek nevezhető tárgy, mely nélkül azért nem sok babér terem számunkra), bár ez az út számos ponton több lehetséges irányba ágazik el, ahol mi dönthetünk, hogy milyen sorrendben teljesítjük őket.

Ennek a terelgetésnek a legfontosabb eszköze pedig nem más, mint egy egyszerű gépkönyv, egy gombnyomásra megnyíló füzet, melyben a legalapvetőbb dolgoktól kezdve (mentés és betöltés, játékmenet alapjai, stb) a különböző helyszínek térképein keresztül egészen érdekes feljegyzésekig rengeteg dolog helyet kap – azonban a füzet ötvenpár, javarészt a játék saját nyelvén íródott oldalát nekünk kell egyesével összeszednünk. A véletlenszerűen megszerezhető(nek tűnő) oldalak pedig folyamatosan alakítják magát a játékot is. Na nem ténylegesen, de egy-egy kép, egy megjelenő szó pont elég ahhoz, hogy összerakjuk a következő célt, hogy hova kell mennünk, hogy mit kell csinálnunk. Ráadásul ezek mutatnak meg olyan rendszereket, melyek igazából már az első pillanattól kezdve működnek, csak egész egyszerűen nem tudjuk, hogy úgy kell őket használnunk, ahogy. És itt tessék olyan alapvető dologra gondolni, mint mondjuk a karakterünk fejlesztése, biztos vagyok benne, hogy többen hozzám hasonlóan fognak felnevetni, mikor kiderül, hogy amit annak hittünk, igazából csak a szükséges lépés fele.

És higgyétek el, ez csak a kezdet! Bár a játék „egyszerűbb” befejezéséhez kimaradhat néhány oldal és tizenpár óra alatt végigszaladhatunk a kritikus útvonalon, de a Tunic kér, könyörög azért (például tucatnyinál is több furcsa achievement által), hogy mélyedjünk el jobban benne, vegyük észre az apró jeleket, próbáljuk meg kitalálni, hogy mik azok és mit kell velük csinálni. És abban a pillanatban, ahogy elindulunk ebbe az irányba (melynek egyik lehetséges kimenetele például a játék „jó” befejezése), onnantól kezdve egy végtelenségig mélyülő nyúlüregbe vetjük magunkat. A Tunic világa tele van titkokkal és amikor azt mondom, hogy tele, akkor úgy értem, hogy t-e-l-e, nem csak egy-egy bezárt ajtó (bár van olyan is), hanem egy furcsa szőnyeg, egy érdekes hang, egy karakter mozgása is mind-mind olyan, mely egy puzzle feladvány szerves része és mely feladvány a játék egy pontján ott van a szemünk előtt a gépkönyvben, egyértelműen megmutatva, mindössze rá kell jönnünk, hogy mit kell keresnünk. Ráadásul ezek a feladványok pusztán mechanikai oldalról nincsenek túlbonyolítva, nem az ügyességünkre épül, hanem egyes-egyedül az eszünkre, logikánkra.

És igazából itt áll vagy bukik a dolog, a Tunic ugyanis arra épít, hogy a játékos partner lesz mindabban, amit a játék világa kínál. Hülyén hangzik, de itt teljesen valós érv lehet, hogy „rosszul fogod”, ha egyszerűen nem vagy vevő az ilyen játékmenetre, vagy akár ha könnyen eltévedsz, akkor nagyon gyorsan le lehet pattanni róla. Ráadásul a játék bevallott célja az, hogy közösséget építsen, hogy a feladványokról beszélgetés induljon, az emberek együtt fedezzék fel és beszéljék meg – nem lehetetlen egyedül mindent megtalálni, de tény, hogy jó, ha az ember hajlandó másokkal is beszélni róla. Egyébként a magányos harcosok is megkapnak minden támogatást, például a játékban van magyar nyelvi opció is, mely megmondom őszintén, az eddigi legjobb, amit láttam, bár szeretek az ilyenbe belekötni, itt egyszer se volt olyan érzés, hogy fogalmatlanul, Excel táblából fordították. Cserébe viszont a játék saját nyelve annak különleges felépítése miatt csak angolra fordítható, így ha szótárazni akarunk, akkor kénytelen leszünk átváltani és nem saját nyelvünkön olvasni a szövegeket.

És nem mehetek el szó nélkül a Tunic harcrendszere mellett sem, ami, hát, nem a legerősebb pontja a játéknak. Nem kifejezetten bonyolult, nagyjából a támadás-vetődés-védekezés háromszögről szól néhány mágikus eszközzel és felhasználható tárggyal fűszerezve, de míg apróbb ellenfeleknél ezzel nincs gond, nagyon hamar belefutunk olyan helyzetekbe, ahol egyszerre több, vagy kevés, de kemény ellenféllel kerülünk szembe, akik, ha nem vagyunk száz százalékosan ott fejben, pillanatok alatt le tudnak csapni. Ez pedig fokozottan igaz a főellenfelekre, akik kifejezetten agresszívek, gyorsak és hatalmasokat csapnak, mi pedig viszonylag lassan és apró lépésekben fejlődünk. Minden csata túlélhető és megoldható, azonban egy olyan játékban, melynek igazából a felfedezés és az apró részletek észrevétele a legfőbb vonzereje, egyszerűen nem igazán jön ki jól, hogy (amolyan „soulsos” módon minden egyes pihenés után visszatermelődő) különféle lényeket csapkodva haladjunk. Nem szégyen, ha ez nem megy, olyannyira nem, hogy az opciók között több szinten a saját szájízünkre szabhatjuk a játékot a stamina fogyásának kikapcsolásával, vagy akár tényleges sérthetetlenséggel.

Ezt leszámítva viszont a Tunic tényleg egy teljesen egyedi és megismételhetetlen élményt nyújtó játék. Végtelen ideig készült, de egyszerűen látni, érezni rajta, hogy minden a helyén van, a piszok erős és nagyon egységes művészi dizájntól kezdve a hihetetlenül aprólékos animációkon és a helyzetekhez és helyszínekhez tökéletesen passzoló zenéken át a már talán zavaróan sokszor emlegetett, toplistás puzzle feladványokig, tényleg lehetetlen belekötni. Az pedig, hogy mindez többé-kevésbé egyetlen ember, Andrew Shouldice műve, az már-már hihetetlen. Tessék megjegyezni ezt a nevet, mert ilyen első próbálkozással még biztos hallani fogunk róla.

Meg különben is, tessék elveszni a Tunic csodálatos, titokzatos, veszélyes világában, lubickolni abban az élményben, melyhez foghatót annyira, de annyira ritkán kapunk!