The Knight WitchTeszt

Ha Super Awesome Hyper Dimensional Mega Teamnek nevezed el a csapatodat vagy nagyon magabiztosnak, vagy nagyon beképzeltnek kell lenned (a komolytalan opciótól tekintsünk el). A spanyol stúdió esetében nehéz eldönteni, melyik eset áll fenn, ugyanis korábbi játékaikban is megtalálható volt egy szokatlan kombináció, amellyel bizonyos műfajokat igyekeztek ötvözni. Ez a The Knight Witch esetében sincs másként, azonban talán jobban jártak volna, ha felidézik a klasszikus mondást: "a kevesebb néha több."

A világ romokban. A nagyhatalmú elit tagjai a saját érdekeiket szem előtt tartva mindent feláldoztak, míg nem visszafordíthatatlan károkat okoztak. Az utolsó reménysugár a boszorkány lovagok apró csapata, akik saját életüket kockáztatva néznek szembe a lehetetlennek tűnő helyzettel. Egy végső elkeseredésben indított támadás után pedig úgy tűnik, sikerül egy maréknyi túlélőt biztonságba juttatni az apokalipszis elől. Néhány évvel később a megmenekültek már csak afféle legendaként idézik fel a végítélet napjait, az események megemlékezésébe azonban nem várt veszélyek keverednek, amikor egy ismeretlen erő támadást indít a túlélőkkel szemben. Ki másra maradna a feladat, hogy az új fenyegetéssel szembeszálljon, mint egy tanoncra, aki a nagy összecsapásból kimaradt.

A The Knight Witch története bár sablonos elemekből építkezik, a Super Mega Team ügyesen ötvözte mindezt néhány, a videojátékokra jellemző frázissal, mintegy görbe tükröt tarva saját maguknak, így a körítés kellően vicces és önreflexív ahhoz, hogy mindezt ellensúlyozza. Hasonlóan jól megírtak a párbeszédek és a jelenetek, melyek ugyan a szinkront mellőzik, a játék művészeti stílusa és a fülbemászó, hangulatos zenei aláfestés könnyűszerrel kompenzálja mindezt.

Amit viszont nehezebb ennyire egyszerűen vizsgálni, az a játékmenet, ennél ugyanis olyan sokszínű műfajkavalkád vonul fel, ami idővel már-már túlnő önmagán. A The Knight Witch alapjai között egy régivágású metroidvaniát és egy shoot 'em up ötvözetét találjuk. Erre azonban ráépül egy pakliépítős mechanika a harcokhoz, valamint egy, a fejlesztéshez kapcsolódó, kicsit szerepjátékos vonal, az egész keveréke pedig olyasmi, ami bizonyos pontokon kiválóan működik, máskor pedig olyan érzést kelt, mintha az egyes elemek csak egymás mellé dobált ötletek lennének a tervezési fázis elején, semmint rendesen átgondolt, megfelelően egymásra épülő mechanikák egysége.

Kezdetben a fokozatosan megnyíló mechanikák még nem jelentenek problémát, ahogy azonban egyre több új elem kerül be a kirakósba, úgy kezdenek el ezek egymás ellen dolgozni. Már a két analógos irányítás (egyik a mozgásért, másik a célzásért felel) kapcsán kínál a játék egy kiskaput, amennyiben ugyanis az ellenfelek és lövedékeik között cikázva nincs lélekjelenlétünk, hogy még pontos lövéseket is leadjunk, az automatikus célzás mindig a hozzánk legközelebb lévő ellenfelet veszi célba, nekünk csak tüzelnünk kell. Hátránya, hogy ilyenkor a sebzésünk feleződik, bizonyos helyzetekben azonban mindez csekély ár, hogy megőrizzük az épelméjűségünket és megspóroljunk néhány stroke-ot.

A twin stick shooting mellé ugyanis hamar belép a játék pakliépítgetős, kártyás rendszere is, ennek lényege, hogy a pályákon elszórt, titkos ládákból vagy ellenfelektől begyűjtött, esetleg vásárolt lapokból összeállíthatunk egy paklit, melyből aztán a játék folyamatosan osztogatja nekünk a lapokat véletlenszerűen, mi pedig igyekszünk az adott helyzetnek megfelelően kijátszani a lapokat. Persze csak ha van hozzá manánk, az egyes lapok ugyanis eltérő költséggel rendelkeznek, a használatukhoz szükséges muníciót pedig vagy a fix mentési pontokon vagy a legyőzött ellenfelekből nyerhetünk vagy speciális ládákból szerezhetünk 1-2 extra töltetet.

A lapok száma, hatékonysága és költsége pedig nagy szereppel bír majd a karakterfejlesztésnél is. Ötletes megoldásnak találtam, hogy a fejlesztők nem bonyolították túl a dolgokat, mindössze két ág közül választhatunk, amivel karakterünket, Reynát erősítjük. Preferálhatjuk a lovag vagy a boszorkány képességeit (ügyesen reflektálva ezzel a játék címére), előbbi kizárólag az alap "fegyverünk" hatékonyságát növeli, utóbbi pedig a kártyák optimálisabb használatát teszi lehetővé (több lap a paklinkhoz, nagyobb manakészlet, több mana ellenfelekből, stb).

Ahol viszont kicsit ellenpólusúvá válik a játék, az a karakterfejlesztésnél, egészen pontosan annak alapjánál jön elő. A történet szerint Reyna erejét a bizalom adja, minél többen hisznek az erejében és képességeiben, annál erősebbé válik. Ennek érdekében a játék egyes pontjain a különböző küldetések teljesítése után egy rövid interjúban kell a néphez szólni és minél jobban meggyőzni őket. A csavar ebben mindössze annyi, hogy a hatékonyabb erőnövelésünk érdekében folyamatosan hazudnunk kell a hallgatóknak, amivel mindössze csak annyi a probléma, hogy szöges ellentétben áll Reyna személyiségével. Ha tehát nem akarunk karakteridegenné válni, kénytelenek leszünk más módon visszahozni a nyilatkozatokkal elvesztett támogatást, szerencsére a játék ad erre lehetőséget, még ha kicsit körülményesen is.

Ahol viszont igazán elveszíti a fonalat a játék, az a nehézségi görbe. A pályák bizonyos szakaszain a játék belekényszerít minket olyan "szobákba," ahol a hullámokban érkező ellenfelek hadát kell legyűrnünk, ha ki akarunk szabadulni. Némelyik ilyen rajtaütés pedig komolyabb kihívást tartogat, mint néhány boss, pedig nekik se kell a szomszédba menniük, ha fenékberúgásról van szó. Ha pedig az egészhez hozzávesszük, hogy olyan szakaszokkal is találkozhatunk, ahol a 360°-os, szabad célzásunktól megfoszt a játék, miközben az ellenfelek nem részesülnek ilyen büntetésben, akkor fogjuk csak igazán hangosan emlegetni a fejlesztők anyai ágát.

Az igazi probléma azonban nem is feltétlenül ezeknek a nehézségi tüskéknek a létezése vagy egyenlőtlen felbukkanása, hanem hogy a játék nemes egyszerűséggel képtelen sok esetben lekezelni mindazt az ellenfél- és effektorgiát, amit a képünkbe szeretne tolni. A játék második felében bizonyos helyszíneken és ellenfelek esetén megfigyelhető, ahogy adott körülmények között (tehát nem véletlenszerűen, hanem sajnos bármikor reprodukálható módon) szimplán megáll a játék, annyi minden történik egyszerre a képernyőn. Ez természetesen csak számunkra probléma, ugyanis egy-egy ilyen 0-ra zuhanó képfrissítés után vadászpilótát megszégyenítő reflexekre van szükség, hogy sérülés nélkül vészeljük át a csatákat. Ez pedig azért különösen zavaró, mert az ellenfelek legyőzése nem segít abban, hogy az elveszített életerőnket visszanyerjük, a pályák adott pontjain található tölteteken kívül pedig a különböző páncélokkal javíthatjuk az életben maradási esélyeinket, azonban ezek többsége is csak egy-egy találatot képes felfogni, utána már semmi hasznukat nem vesszük.

A The Knight Witch remek példája annak, amikor a kirakós egyetlen darabja is képes belerondítani az összképbe. Hiába a csodás, kézzel rajzolt dizájn, a megkapó soundtrack, a bájos főszereplő és vicces helyzetek, az alapjaiban érdekes és ötletes fúzió a játékmenetben, ha mindezt frusztráló szituációk és instabil teljesítmény töri derékba. Ha a készítők beérték volna egy kevésbé akcióorientáltabb harcokra építő játékkal, mellőzték volna a bullet hellt egy kicsit letisztultabb metroidvania érdekében, egy kiváló játékot alkothattak volna. Így csak ígéretes koncepció marad, ami nem tud felérni a benne rejlő potenciálhoz.

PLATFORM PC, PS4, PS5 (tesztelt), One, Series S/X, Switch
KIADÓ Team17 FEJLESZTŐ Super Awesome Hyper Dimensional Mega Team
MEGJELENÉS 2022. november 29. ÁR 7090 Ft