Senua's Saga: Hellblade 2 - Düh, erő és tapintatTeszt

A Hellblade folytatása ugyanis egy páratlan darab, ami a fenti értékek felsorolása mellett sok mindent igazol az MS és a Ninja Theory oldaláról. A játékmenet alapvetően továbbra is egyfajta narratív, külső nézetes akció-kalandjáték. Narratív, már-már sétaszimulátorokra emlékeztető szakaszokkal, ahol más dolgunk sincs, csak ámulni a szépséges izlandi tájon, vagy összeszorított ajkakkal szurkolni Senuának a szó szerinti és átvitt értelmeben vett küzdelmes kihívásain. Akciójáték, mert adott pontokban egyszerűsített, egy-egy elleni "brawler" harcokat kínál, ahol időzített elugrásokkal, parry mozdulatokkal és tükrünk időkibővítő varázserejével hadakozhatunk. És kaland, mivel a környezeti fejtörők, az útkereső szakaszok és az elődhöz képest több népi közösséget érintő narratíva szolgáltat alapot egy új történethez. Mindehez jönnek a hangok, a Senua fejében tobzódó fúriák, akik pszichózisban jelképezik az erőt, a fájdalmat, a félelmet, rettegést. Olykor segítik őt, máskor visszahúznak minket, játékosokat is. Néha egymással vitatkoznak, titkos helyszínekre tesznek utalásokat vagy a narrátor mondókáját egészítik ki ASMR-szerű suttogásokkal. A Hellblade 2 fontos eleme az audio-élmény, amelyhez tényleg, dugjatok az Xbox kontrollerbe egy jóféle fejhallgatót, mert az 5.1-es rendszeretek sem fogja visszaadni azt, amire amúgy a készítők óriási hangsúlyt fektettek.

És a prezentáció többi része, te jó ég! A Senua's Saga bődülten fest. Láttam már leírva, hogy ez a legszebb konzolos játék és nem akarok vitatkozni ezzel az állítással sem. A mozgások, arcmimika és a fantasztikus Unreal 5 világ még akkor is lenyűgöző, ha az az "izlandi fotogrammetriás assetek" csomagba habarodott készítők nordic-fétisét ismeri el. De baj ez? Mikor rengeteg kézműves részlet színesíti a tájat? Mikor az újszerű UE5-effektekre komplett játékmechanikák épülnek? Baj, hogy nincs 4K60FPS? Semmiképp! 55'-ös tévén csak akkor láttam az alacsonyabb felbontásra utaló jeleket, ha közelebb másztam. Minden mást pedig maszkol a filmszerű képminőség és betonstabil 30-as képfrissítés. Nameg a csodálatos átmenetek, amelyek egyik jelenetet viszik át a másikba, vagy olykor feje tetejére állítják az adott játékteret. Ray-tracing? Elvileg nincs, de van MetaHuman, Nanite és Lumen, avagy sok-sok olyan dolog, amit az első Unreal 5 techdemó óta sem látott az ember ilyen formában. Apropó, a lassan öt éves gaming laptopom is bírta a terhelést. 1080p, DLSS, majdnem minden max grafikán 30 FPS-sel fut, olykor sajnos töltögetési stutterekkel (amit Series X-en nem tapasztaltam). Ha mai csúcs géped van? Akkor el tudod képzelni, hogy mit fogsz majd kihozni a játékból...

A sok pozitívum mellett akad mégis egy pont, ami miatt érthető egyesek fejvakarása. A játék, mint olyan, nagyjából hat óra alatt véget ér, és kevés az ösztönző (a megnyíló narrációk és a titkok) az újrázásra. És ez alatt a hat óra során is sok a séta, sok a narratív szakasz, ahol a játék kvázi magát játszatja. Számomra ez nem jelenetett gondot, mert a történetmesélés íve, az akció és az érzelmi fokozódás mesterien van felépítve a Senua's Sagában. Az üresjáratnak is van szerepe, a kilégzés-belégzés folyamata organikusan megy végig az egész játékidőn. És a valóban csúcsra szánt jeleneteknek olyan ereje van, amilyet ritkán lehet videojátékban átélni. Egyszerűen kamu, hogy Youtube-on ugyanazt adja egy végignézés, mint mikor az ember az átvezetőben is önkénytelenül nyomja tovább az iránygombokat. Vagy mikor Senuával együtt szuszogva, lélegzetvisszafojtva éled át azokat a pillanatokat, amelyeket a készítők az egész élménycsomag tetejére szántak. Az viszont elvitathatatlan, hogy a játék által kínált erőszakosság, pszichológiailag terhelő jelenetek nem valók mindenkinek, gyerekeknek pláne! A játék elején szokásos "figyelemfelhívás" itt nem vicc. Többször is összeszorult gyomorral, Senuával együtt fintorogva, a képernyőtől elfordulva jutottam át bizonyos pillanatokon. Tévedés azt gondolni, hogy ezeket a perceket bárki, bármilyen formában behatás nélkül képes lesz feldolgozni. Még akkor is, ha a hatásvadászat tekintetében a készítők többször jártak el szokatlan tapintatossággal, mint arra számítottam. A művészi értelmezés sem lehet mindenki számára ugyanolyan. Nálam például teljesen szakmán kívül esik számomra a pszichológiai vonal, úgyhogy ennek hitelességét sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom. Ezzel valószínű a mondanivaló egy részéről is lemaradtam egyébként.