Metaphor: ReFantazio – Perszónák trónharcaTeszt

Már bő 8 éve, hogy Joker és barátai először ellopták a szívünket, ráadásul szerencsére még sokáig velünk is maradtak. A már megszokott kibővített kiadás mellett ugyanis többször is visszatértek olyan kellemesen ismerős és egyben frissítően új kalandokra, mint a Persona 5 Strikers, a Persona 5 Tactica és a Persona Q2. Joker ráadásul még a Super Smash Bros. harcterein is tiszteletét tette. Ugyan arról egyelőre csak kétes pletykák keringenek, hogy mit tartogat majd a széria következő felvonása, azonban az Atlus addig sem hagyja unatkozni a rajongókat, hiszen a Persona 3 Reload után most megnyitotta kapuit a Metaphor: ReFantazio.

Meghalt a király, éljen a király!

A játék Euchronia Egyesült Királyságának várakkal, veszedelmes katakombákkal, szörnyekkel és szokatlan masinériákkal tarkított fantáziavilágát tárja elénk, melyet különböző törzsek és kultúrák népesítenek be. A társadalmi rétegek és a törzsek között állandó a feszültség, a megosztottságot pedig csak tovább fokozza nem csak a király meggyilkolásának híre, hanem az is, hogy a megüresedett trónra többen is pályáznak. A puccs azonban nem alakul a tervek szerint, ugyanis a király a varázserejével még a síron túlról is beavatkozik a koronázásba, és kvázi egy népszerűségi versenyt csinál utódja kiválasztásából. Eszerint bárki indulhat a trónért, de csak az nyerheti el, aki megszerzi a nép többségének támogatását. Azt azonban kevesen tudják, hogy a legkézenfekvőbb örökös, a király halottnak hitt fia nagyon is él, azonban egy átok tartja fogságban, melynek megtörése hősünk elsőszámú küldetése.

Karakterünk egy a többség által kirekesztett és veszélyesnek tartott elda, aki a tündér(i) Gallica oldalán indul útnak, hogy beteljesítse titkos megbízatását. Ez azonban közel sem indul zökkenőmentesen. Egy rajtaütést és a királyi őrséghez való rövid csatlakozást követően magunk is beszállunk a trónért vívott harcba, bár valójában a király gyilkosát és a herceg megátkozóját keresve. Szerencsére nem maradunk egyedül küldetésünkre, ugyanis a nemesi származású Strohl, a herceg egykori lovagja Hulkenberg, és sokan mások is az oldalunkra állnak, követőink egyre nagyobb táboráról nem is beszélve. Gallica mellett állandó társunk a kezdetektől egy a hercegtől kapott könyv is, mely mai világunk idealizált változatát vázolja fel, ahol felhőkarcolók kapaszkodnak az ég felé, nincs faji diszkrimináció, mindenki egyenlő és királyok helyett a nép az úr, mely bármikor leválthatja képviselőit. A szomorú görbe tükörnek is felfogható kötet szerzője a játék egyik kulcsfigurája, aki a Persona-sorozatból ismerős Igor szerepét tölti be, csak horgas orr nélkül, kék egyenruhás hölgyek helyett pedig egy négylábú segéddel.

Halál reám, ha ezt hagynám!

A felvezetés nem indokolatlan kitérő volt, a Metaphor: ReFantazio ugyanis sok tekintetben a Persona 5 által lefektetett alapokra építkezik, köztük látványvilágával is. Ugyan a két játék hangvétele, témája és korszaka eltérő, azonban mindkettő legmeghatározóbb eleme az a markáns grafikai stílus, ami a Persona 5-nél talán a „vagány/menő” jelzőkkel jellemezhető legjobban, a Metaphor: ReFantazio esetében viszont inkább művészi irányt vett, már-már Vanillaware-jellegű utánérzéssel. Ezek a sajátos megoldások tökéletes összhangban vannak és a legapróbb elemekben is tetten érhetők, legyen szó a menükben való navigálásról, a felhasználói felületről, az átvezetőkről, az áttünésekről, a harcokról, a töltőképernyőkről és még sorolhatnánk. Euchronia vidékeit persze nem csak ez kelti igazán életre, hanem az aláfestésként szolgáló varázslatos dallamok is, melyek a látvánnyal együttesen páratlan elegyet alkotnak.

A Personákat a Metaphor: ReFantazioban Archetype névre hallgató rejtélyes, ősi varázslények váltják fel, amiknek más-más kasztot képviselő típusai közül válogathatunk. Ezek repertoárja fokozatosan bővül fejlesztésükkel, kapcsolatok elmélyítésével és új szövetségek megkötésével. Szerencsére hősünk mellett harcostársainkkal is kedvünkre váltogathatjuk őket, így mindig az adott helyzethez igazíthatjuk képességeiket. A megfelelő első-hátsó sorba rendeződés is nagy hangsúlyt kap a körökre osztott összecsapásokban, a valós idejű harc pedig leginkább abban nyilvánul meg, hogy időt spórolva a nálunk gyengébb ellenfeleket egyszerűen lekaszabolhatjuk felfedezés közben, no meg persze elsőként támadva előnyt szerezhetünk vele a csatákban. Az összecsapások élvezetesek, látványosak és rendkívül sokszínűek különösen, ha kedvünkre kísérletezünk az Archetype típusokkal, ami erősen ajánlott.

Harcra fel, győzni kell!

Ha már összecsapások: ezúttal nem találjuk magunkat szemben vidám hóemberekkel, lámpást szorongató tökfejekkel és harciszekeres pénisszörnyekkel. Inkább „hagyományosabb” fantasy lényekbe, köztük sárkányokba, méretes bogarakba, farkasokba, koboldokba, csontvázakba és hasonlókba márthatjuk a kardunkat kalandozásunk során, meg persze „emberekbe”. Utóbbi kissé groteszk lényeket a reneszánsz művész, Hieronymus Bosch munkái ihlették, beszámíthatatlan természetükkel és rejtélyes eredetükkel pedig ők jelentik a legnagyobb veszélyt Euchronia népére – no meg ránk. A kicsit egy hajó hídja alá szorult robotcsirkére hajazó járművünkkel száguldva időnként más trónbitorlókkal is összefuthatunk, de ezek a találkozások általában egy kis szájkarate után bunyóba torkollanak. Tartalom tekintetében nem fogták vissza magukat a készítők, a fő történetszál mellett rengeteg küldetést, fejvadász megbízást, felfedeznivalót és egyéb tennivalót tartogat a játék, a kapcsolatépítő és uralkodói tulajdonságainkat fokozó társalgásokról nem is beszélve. Jótetteinkkel nem csak új követőket szerezhetünk, hanem a legtöbb esetben jóval mélyebb betekintést is kaphatunk a játék világába, az egyes karakterek/törzsek helyzetébe és történelmébe, valamint sokszor Euchronia lakóinak sötét, kapzsi, kegyetlen és önző oldalába. Ha nagyon nem tudunk választani a számos lehetőség közül, támpontként akár azt is megnézhetjük, mivel töltötték az adott napot más játékosok, de közben érdemes a határidős vállalásainkat is szem előtt tartani. A helyszínek bebarangolása egyébként igazán kellemes – főleg „karddeszkázva” –, élmény gyönyörködni a megannyi apró részletben mindenfelé. A városi utcákon nyüzsögnek a helyiek, a kisebb vidéki falvak udvarán ritkásabbak a népek, a már bejárt állomások/boltok között pedig könnyedén oda-vissza ugrálhatunk pár gombnyomással.