Marko: Beyond BraveTeszt

Számtalanszor megénekeltük már, hogy az indie-játékok térnyerése nagyon jót tett néhány műfajnak, a metroidvaniák most már évek óta tartó reneszánsza pedig szintén ennek köszönhető nagyrészt. Tisztán emlékszem, hogy amikor tizenöt éve csodájára jártunk a Shadow Complexnek, teljességgel elképzelhetetlennek tűnt ugyanis, hogy akár minden hónapban érkezzen egy hasonló kaliberű cím ebben a zsánerben, most pedig nagyjából itt tartunk. Igen ám, mindezek következtében azonban a léc is évről évre egyre magasabbra kerül, amit így egyre könnyebb leverni is. Vannak, akik épp hogy csak a nadrágjuk szárával. És van a Marko: Beyond Brave, ami nekifutásból telibefejelte a rudat.

A kézzel rajzolt látványvilág és a szláv mitológiai háttér első pillantásra kifejezetten érdekfeszítőnek tűnt, de aztán az első indítást megelőzően megláttam, hogy mennyi patch érkezett a játékhoz az elmúlt hetekben, és kicsit aggódni kezdtem. Az első percek unalmas pályadizájnját és súlytalan harcait még betudtam a bevezető szakasznak, úgyhogy ezzel még nem foglalkoztam, de ami már a kezdetektől hiányzott, az nem más, mint az a tipikus érzés, ami elválasztja az olcsó garázsfejlesztéseket a (legalábbis ezen a szinten) profi benyomást keltő címektől. Az ugrás fizikája rettenetesen fura. A menürendszer félkész érzetet kelt. Aztán szép lassan szembesültem a térképpel, a komplett signpostinggal (pontosabban annak teljes hiányával), az NPC párbeszédekkel és az összes többi játékelemmel, és sajnos egy olyat sem tudnék felidézni közülük, ami kapcsán ne lenne valamiféle hiányérzetem.

Ami igazán szomorú a Marko esetében, az nem az, hogy amatőr vagy félkész érzetet kelt, hanem hogy a bolgár fejlesztők koncepcionális szempontból is totális tévúton járnak – lényegében minden hiányzik belőle, amitől egy igazán jó metroidvania igazán jó metroidvaniává válik. Az ellenféldizájn rettentő sekélyes: legyen szó a kihívásmentes pacákról, az idegesítő repülő ellenfelekről (akik velünk ellentétben a platformokon is át tudnak menni – wtf?) vagy a rengeteg életponttal rendelkező katonákról, senki ellen sem jó érzés harcolni. Másrészt értelme sincs, hiszen nagyon könnyű kikerülni őket, a legyőzésükért járó pénz pedig nemcsak csekély (pláne ahhoz képest, ami a folyamatosan újratermelődő köcsögökből üthető ki), hanem magának a költekezésnek sincs különösebben hangsúlyos szerepe a játékban. A bossok külön kategóriát képviselnek ilyen téren, ahol a harcrendszer brokensége is gyönyörűen megmutatkozik. A főellenfelek már alapjáraton is rendkívül primitívek: mindegyik egy fix mozdulatsort ismételget, annyi csavarral, hogy a HP-csík fogyásával arányosan gyorsulnak a támadások. De ami ezt tetézi, hogy Marko alapból tudja magát gyógyítani, az ehhez szükséges bátorság pedig folyamatosan újratöltődik a sikeres támadásokkal, ergo bármikor és bárhányszor visszavonulót tudunk fújni, hogy újratöltsünk, majd mehet tovább a csépelés – a zéró kihívást jól mutatja, hogy mindegyik bosst levertem elsőre.

A harcon kívüli dolgok sem simulnak be sajnos semmilyen szinten. A felfedezés nyögvenyelős, nincs egy átgondolt íve a pályáknak, aminél azt éreznénk, hogy vezetve vagyunk valamerre, az egyes helyszínek közötti oda-vissza közlekedés pedig még a gyorsutazó pontokkal együtt is nehézkes a sok egyirányú utca miatt. Nem ritkán ráadásul céltalanul fogunk bolyongani: egyrészt azért, mert sokszor nem derül ki, hogy a lezárt területek minek a hatására nyílnak meg pontosan, másrészt pedig azért, mert a térkép semmi lényegeset nem jelöl, és mi sem tudunk saját markereket lerakni, így marad a memorizálás. Magába a közlekedésbe egyébként a folyamatosan megnyíló új képességek visznek némi változatosságot, de a pályadizájn ezzel párhuzamosan szinte semmivel sem válik szórakoztatóbbá. Komolyabb platforming szekvencia is egy van csupán a játékban, és az is mindössze arra jó, hogy rámutasson, mennyire csiszolatlan és inkonzisztens a fénygömböknél használható pogo-mechanika a játékban – ez volt az egyetlen pont, ahol hosszabb időre sikerült elakadni.

Egy szó, mint száz: még a legnagyobb metroidvania-fanatikusoknak sem tudjuk tiszta lelkiismerettel ajánlani a Marko beszerezését, hiába vannak ugyanis hangulatos megoldásai, a megvalósítás bőven hagy kívánnivalót maga után. Egy indie szinten is remekművekkel teli, túltelített műfajból sajnos rettenetesen kilóg egy ennyire amatőr, félkész érzetet keltő cím, amely a játékmenet szintjén is hibát hibára halmoz – ennél sajnos még a mostanra mémmé váló “Silksong-várószoba” is jobb szórakozás.

PLATFORM PC
KIADÓ Studio Mechka FEJLESZTŐ Studio Mechka
MEGJELENÉS 2024. szeptember 17. ÁR €19