Little OrpheusTeszt

Azok után, hogy Apple Arcade-en egész jó köröket ment, besöpört néhány díjat, idén március elsejére lőtték be a megjelenését minden másra, de a történelem közbeszólt, egy héttel korábban Oroszország megtámadta Ukrajnát. Hogy ez miért bírt kitüntetett jelentőséggel a Little Orpheus szempontjából? Mert a játék 1962-ben a hidegháború kellős közepén, Szovjetunióban játszódik, a főhős pedig egy botcsinálta orosz katona, aki mindenféle vicces kalandba keveredik. A rá bízott - Little Orpheus névre hallgató - óriásfúró célja, hogy a föld alatti élet lehetőségét kutassa, ezért bedobják egy vulkánba, Ivánunk azonban valahogy elveszti az irányítást és egyben az eszközt hajtó atombombát is. Ezután három évig tart, mire előkerítik és vallatásnak vetik alá. Ivánnak pedig nagyszerű fantáziája van, ezért rendkívül humorosan felvázol egy nagyívű történetet, amiben ő maga Münchhausen báróként került lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyzetekbe, miközben az atombombát üldözte a föld alatt.

Fél év eltelt (már a mi világunkban), a játék kiadója úgy döntött, hogy szerintük most már nem akkora gáz, ha egy humoros történetben egy orosz katona keresgéli az atombombát, a Little Morpheus pedig megjelent. (Apropó, a Nintendonál érdeklődnék, hogy az Advance Wars megjelenése amúgy hogy áll?) A képeket és videókat nézegetve azt hihetné az ember, hogy az Another World, netán az Inside után tátongó űrt próbálja betölteni valamilyen modernizált formában a játék, de ezt a prekoncepciót azonnal felejtsük el: a Little Morpheus az oldalnézet ellenére sem igazi platformer-, sem akcióelemeket nem tartalmaz nagy mennyiségben. Illetve dehogynem, hiszen az egész játék során ugrálunk, tárgyakat tologatunk, menekülünk nálunk nagyobb lények elől, vagy ha más út nincs, bújkálunk. De mindez csupán a felszín, hiszen jól látható, hogy ezek a játékelemek úgy lettek megalkotva és kiegyensúlyozva, hogy az Apple Arcade rendkívül széles közönségének megfeleljenek bármilyen rövid dózisban játszva, magyarul ne lehessen benne sem elakadni, sem elrontani az ügyességi részeket. Lefordítom magyarra: akár édesanyádnak vagy a nyolc éves rokonodnak is oda tudod adni, három perc múlva pont ugyanúgy fog játszani, mint te.

Ha egy játék könnyű, azzal önmagában nincsen semmi gond, ha képes ezt mással ellensúlyozni. Ahogy már említettem, a The Chinese Room eddig elsősorban a történetmesélésben jeleskedett, és nincs ez másként most sem, senkit ne tévesszen meg az akciómáz. Ivan, hogy mentse a bőrét, teljesen valószínűtlen események listáját rendezi sorba az elméjében, majd tálalja az egészet úgy, mint aki a szocializmus eszméjét és a kötelességtudatot szem előtt tartva volt részese ezeknek. A történet két szinten játszódik, egyrészt a vallatótiszt keresztkérdéseket tesz fel neki, az erre adott válaszai pedig formálják a múlt történéseit. Eközben mi végigjátsszuk azt, amit ő füllent, mindenféle fantasztikus területeket bejárva. A föld alatt így végighaladunk ősi dzsungeleken, jeges tájakon, az űrön (!) és mindenféle szürreális helyszíneken, de az őslakosok se kevésbé extrémek, elég csak a mellékelt képekre egy pillantást vetni. Egy ponton annyira belebonyolódik a saját maga által kitalált mesébe, hogy még Lajka kutyát is megteszi szereplővé, aki a szovjet hírszerzés információival szemben nem halt meg az űrben, hanem a föld alatt él azóta is.

A vicces és kedves történet egyszerre bontakozik ki a vizuális síkon (nagyon hangulatosak és ötletesek a bejárt helyszínek) és a vallatás két szembenálló résztvevője közötti párbeszéd formájában. A két szinkronszínész nagyszerű munkát végez, gyakorlatilag a hátukon viszik el a sztorit, de ki kell emelni az abszurd fordulatokat is, amelyek a végére egyfajta titkos szövetségessé is teszik az ellenérdekelt feleket. Nem véletlen a sétálószimes múlt, karaktert építeni és hangulatot teremteni nagyon tud a The Chinese Room, de jó játékot készíteni sajnos még nem (teljesen). Az, hogy az akció- és puzzle-elemek interakciót visznek a Little Orpheusba, mindenképpen pozitív, de az már kevésbé, hogy ezek komplexitása és nehézsége a vég(e) felé közeledve sem nő. Gyakorlatilag ugyanazokat a feladatokat végezzük el tucatnyi alkalommal, így a kihívást tekintve két szék közé esik a játék. Érthető, hogy minél szélesebb réteg számára akarták játszhatóvá tenni, de pl. ennél sokkal érdekesebb volt az Everybody's Gone to Rapture azon intellektuális kihívása, hogy az ember összerakja a teljes történetet a darabkákból. Itt inkább csak azért kerültek bele ezek a játékelemek, hogy ne csak jobbra kelljen húzni a kart, hanem történjen is közben valami.

A Little Orpheus (pozitív értelemben vett) agymenése nyolc darab fél órás pályán keresztül zajlik, amelyek a történéseket tekintve alaposan különböznek egymástól, az interakciót tekintve viszont ugyanazokat a köröket futjuk mindig egy kicsit más formában. A sztori végén kapunk még egy epilógust is, ami szerintem a legrosszabb pálya mind közül (de legalább kétszer olyan hosszú...), és a szavatosság kérdését azzal oldották meg, hogy minden végigjátszott pályán másodszorra össze lehet gyűjteni néhány orbot (amiért concept artokat és alternatív öltözékeket nyithatunk meg), de ezek nincsenek eldugva, hanem minden esetben ott vannak a normál útvonalon a játékos előtt, csak fel kell venni őket. Magyarul ha kell a jutalom, menjél végig még egyszer a 4-5 órán teljesen ugyanúgy. Mondjuk csináltam már elég hülyeséget egy-két trófeáért életem során, de azok mögött legalább valamilyen vélt vagy valós motiváció volt.

Ritka az, hogy kritikaként azt kell megfogalmazni, hogy egy játék nem elég ambíciózus, de a Little Orpheus a mintapéldája ennek, sokkal bevállalósabbnek kellett volna lennie. Egyértelműen látszik a fejlesztők szándéka, ahogy a narratív kalandjátékok határait megpróbálják feszegetni, de sajnos ezt úgy teszik, mintha puha párnákkal próbálnának kínozni valakit. Hiába maradnak emlékezetesek a helyszínek és a párbeszédek, minden más, ami ezeket köti össze, csak alibiből van ott.