Hi-Fi RushTeszt

Pedig így van, a Metroid Prime elsöprő meglepetése előtt hasonló koppanás volt a Hi-Fi Rush is, amelynél az első porfelhő egyértelműen a fejlesztők irányából érkezett. Talán kevesen tudják, de ezt a fantasztikus ritmus-központú akciójátékot az a Tango Gameworks készítette, akiknek a The Evil Within horrorsorozatot is köszönhetjük. Nem épp egybevágó zsáner, de a merész próbálkozásnak abszolút meglett a pozitív eredménye: a Hi-Fi Rush ugyanis a fülbemászó dallamaival, a cartoon-stílusú esztétikájával és a tökéletesre csiszolt harcjátékával nem csak a látó-és hallóidegeket kényezteti, de mindenki számára élvezhető izgalmat kínál, kezdőnek profinak egyaránt.

A Tango üdvöskéje első blikkre egy szépen felépített, ritmus-logika mentén adagolt adrenalinlöket, amelynek addiktív hatása az akciójátékok egyébként elvárható intenzitásával karöltve kétségkívül vonzó párost alkot. Egy kissé szertelen, wannabe-szerű karakter Chai bőrébe bújhatunk bele akinek minden álma, hogy igazi rocksztár lehessen - ám az élet nem keringő, a srácnak ugyanis egy menő robotkarra lenne szüksége, amely aztán egy balul sikerült kísérlet következtében mindenféle szuperképességgel ruházza őt fel. A hiba azonban nem megtűrt a Hi-Fi Rush világában, így a “defektesnek” titulált Chai viszonylag gyorsan kénytelen-kelletlen felvenni a harcot az őt “elfuseráló” mega vállalat jól fésült vezérigazgatójával és csatlósaival, hogy aztán újsüttetű barátaival- a tech-junkie vadóc Pepperminttel és hűséges robot cicájával végleg elagyabugyálja őket. Az egész sztorit körüllengi egyfajta tinédzser báj, a színes és jellembeli karakterek valóban egyéniségek és a szinkronszínészekre se lehet panasz, a legtöbb átvezető konkrétan olyan, mintha csak a legjobb Netflix hall-of-fame tinisorozataiból bukkant volna elő.

Nem jársz messze az igazságtól, ha a fotók-videók alapján egyből olyan klasszikusok kezdenek derengeni, mint a legendás Jet Set Radio: a játék élénk színpalettája és a képregény ihlette játékvilág totálisan ezeket a menő ősöket idézi-, kezdve a guide robotok monoton elmélkedéseitől Smidge vidám tanító-jellegű megmozdulásáig. Az egész Hi-Fi Rush elbeszélése a ‘90-es évek egykori báját hordozza magán a 12 trackből álló zenei pályaívén, a kezdő képsoroktól az ending pillanatáig. Ezt a korszakot idézi a sok szellemes párbeszéd is: a finom ugratások, burkolt utalások és éles poénok áradata, melyek szépen pariban vannak az apróbb érzelmes kitekintésekkel is. Ha nem épp a gitár ritmusokat zúzzuk, bőven mosolyra nyílhat a száj a szereplők közti komikus (és kozmikus) párbeszédeken, amely ráadásul végigkíséri a játékot, nem fárad el az első néhány óra alatt sem. Óriási plusz, hogy az írókból nem veszett ki az önismereti humor és az irónia kettőse, sőt! nem csak a párbeszédeken, de a minket körülölelő világ apró utalásain is jókat lehet kuncogni, a rejtett tábláktól a tárgyleírások átbogarászásáig. Olykor hajlamosak vagyunk szemet hunyni az elfáradt és izzadtságszagú viccekkel szemben, de a Hi-Fi Rushban ennek szemernyi nyomát sem találni. Chai kalandja hemzseg a jópofa jellemábrázolásoktól, hiszen hol máshol találnál olyan robotot aki azon siránkozik, hogy a munkaköre miatt a magaslatokba száműzik, mialatt neki igenis tériszonya van - ami persze arra sarkallja, hogy elgondolkodjon azon, vajon miért programoztak bele ilyesmit, és az ellentmondásoktól teljesen kiborul ?

Ami azonban a legmeglepőbb a Hi-Fi rush gondolatmenetében, hogy mennyire releváns témákat boncolgat a játékipar egészére nézve. Ha kicsit alaposabban mögé pillantunk a látványnak és Chai történetének szépen leszűrhető, hogy az olyan valóságos problémákat állítja pellengérre, mint a tisztességtelen munkakörülmények és a lélektelen korporatizáció (!sic), amely közvetve bizony a rendszert működtető és fenntartó emberek hányattatott sorsáért is felelős. És ez csak a felszín: az egész játék valójában egy stílusosan felépített óriási fricska a megavállalatok számára, amelyben szinte láthatatlanul hozza felszínre a gigantikus költségvetések miatti elvárások ellenfeszülését - például a művészi kiteljesedéssel szemben.

Elsőre egyébként a Hi-Fi Rush hasonlóságokat mutat a többi ritmusjátékkal, hiszen a játékmechanika jelentős részét az adja, hogy a háttérzenére támadunk, dodge-olunk, vagy kikerüljük azokat, ám ebben az esetben a zenével történő szinkronizáció adja az egész flow sava-borsát. Ami egészen egyszerű és kezdetben metronómmal segített támadásokkal kezdődik, az idő és a képességeink tárházának előrehaladtával elég gyorsan összetett mozdulatokká fejleszthető, és szerteágazó lezárássá is bővíthető - attól függően, mennyire tudunk odafigyelni az ányalt időzítésekre és a zenei részletekre. Az ütemek ütemek pontos lekövetését egyébként számos módszerrel segíti a játék: egy dolog, hogy a minket körülvevő környezet (a gépek, a fák és minden mozgó építőkocka) is általában ritmusra lüktet, az időzített hangjelzések, a szinkronizált kontroller rezgések, de még a betanítható macsek is máshogy viselkedik azokban a pillanatokban, amelyre különösen érdemes odafigyelni. Mégis, a játék egyáltalán nem büntet, ha nem sikerül valami elsőre, sőt! Kezdők számára segítő jelleggel akár folytonosan bekapcsolható a metronóm, az egygombos QTE szekvencia és az automata akció mód is, amelynél nem szükséges a ritmusra figyelnünk a kombózások kivitelezésénél, így mindenki számára adott a saját igényekhez történő alakítása.

Erre csak rásegít a Hi-Fi Rush kiváló soundtrackje, amely alapvetően licenszelt és eredeti dalok kettőséből áll olyan ritmus-fókuszú bandákkal, mint a Black Keys, a Nine Inch Nails, vagy a Zwan - csak hogy néhányat említsünk. [Amúgy létezik a játékban egy ún. Stream mód is, amely a licenszelt dalokat olyan előadók valódi trackjeire cseréli le, mint a RO, vagy a The Glass Pyramids…] Ennyivel persze nincs vége a variációknak, ugyanis Chai képes társait megidézve azok zenei tehetségét is kombinálni a sajátjával, sőt! Fizikailag is a segítségünkre lehetnek, ha meg kell mozgatni valamit, vagy aktiválni kell esetleg valahol egy kapcsolót. Mivel az egyes szereplők egyénisége eltér adja magát, hogy saját képességük is legyen, amelyekkel rendkívül megkönnyíthetik az előrehaladást - akár úgy is, hogy lelövik például az ellenségről a deaktiválható pajzsukat (I love Peppermint, btw.). Pozitív, hogy a Hi-Fi Rush még ezekkel az extra segítségekkel sem válik túlzottan komplexé, inkább az egyszerű és mély mechanika határvonalán egyensúlyoz. Az ennél többre számító játékosok ettől függetlenül egy chip-alapú fejlődési rendszert is bögyözhetnek, amellyel alternatív mozdulatokat, új kombókat és speciális támadásokat is behúzhatnak idővel a gitárszólós pofozkodásba.

Különösen tetszett a Hi-Fi Rush világában kalandozva, hogy a játék nem tolakodó, inkább opcionális tippek segítségével igyekszik a megfelelő irányba mozgatni a játékost. Néhol szükség is van erre, mert bár alapvetően nem túl bonyolult a felépítés, a Vandelay Tech berkein belül azért a platformok, az összecsapások és az útvesztők is megfelelő arányban képviselik magukat, és az efféle segítségeknek hála nem alakulnak ki bolyongós üresjáratok. Ehhez társulnak a bizonyos pontokon bekapcsolódó QTE események és a 2D platform szekciók is, de nincs híján a játék a logikai fejtörőknek sem, amelyhez ráadásul Chai társait is csatasorba lehet állítani (sőt, olykor szükséges is). Minden egyes játékelem tökéletesen harmonizál egymással: az ellenfeleid ritmusra és ütemre támadnak, amely még a bossharcok során is szembeötlik, sőt! A Hi-Fi Rush a ritmikus összefonódásból fakadó események hangulatát egészen a végjátékig képes boostolni, amikoris az alig tíz órás kaland zárásánál egy bombasztikus befejezésben gyakorlatilag mindenkinek megadatik a rocksztár hall-of-fame csillogás diadala.

Óriásit megy az is, hogy minden egyes helyszín vagy szakasz más és más zenei stílus köré épül: az eklektikusnak ható zenei tartalomban ugyanúgy felbukkan az acid jazz, a metál, a pop és a rock [sőt, még Beethoven is!] és ezekhez sikerült olyan eltérő vizuális stílust alkotni, amely szépen ráültethető az adott hangtartományra. Ebből fakadóan szépen áthallik az egyes képsorok közt, hogy a Hi-Fi Rushban hihetetlen mennyiségű energia koncentrálódik a zenei tartalomban. Egyszerre mossa össze a műfajokat, miközben új szintre is emeli az azokkal szembeni jövőbeni elvárásainkat. A megható, és olykor viccesről komolyra váltó narratíva a barátság és a hűség kettősét járja körül, pedig közben néha már könnyfakasztó szellemiséggel démonizálja szét a vállalati kultúrát. Egyszerre vicces, akciódús és a gondosan kezelt mechanikának köszönhetően kb. zéró okot tudnék arra mondani, miért ne próbáld ki még úgy is, ha alapvetően nem zsánered a ritmusjátékok világa. Egy igazi szerelem projektbe rejtett gyémánt, amely ráadásul Gamepassban [is] debütált, így gyakorlatilag remek ajándék a hűvös szürke februári estékre. Mire vársz még, tapsra ? (vagy dobra?)

PLATFORM Xbox Series S/X, PC
KIADÓ Bethesda FEJLESZTŐ Tango Gameworks
MEGJELENÉS 2023. január 25. ÁR 30 EUR