God of WarTeszt

A fenti bekezdés kissé titkolózóan hangzik, de valójában a God of War is épp ilyen: eposzhoz illő módon rögtön az események középpontjába csöppenünk, nem kapva különösebb magyarázatot arra, hogy mit keres Spárta Szelleme immáron Midgardban. Szép lassan azonban minden kibontakozik, ez az élmény pedig abszolút szerves része a God of Warnak. A játék lényegében mindent alárendel Kratos és fia, Atreus kapcsolatának, akik kezdetben borzasztó távol vannak egymástól - nem véletlenül. Lassacskán persze ez megváltozik, méghozzá többnyire valós időben, a God of War ugyanis lényegében egyetlen húszórás jelenet, vágások és átvezetők nélkül. Ez a fajta dinamizmus nemcsak a karaktereket és az ő kapcsolatukat hozza sokkal közelebb a megszokottnál, hanem elképesztően immerzívvé is teszi a játékot - élményszinten pont olyan kiemelkedő az új rész, mint a régiek, ami a teljesen újragondolt koncepció tükrében mindenképpen nagy dicséret.

A sztoriba mélyebben nem mennék bele, mivel tényleg nem szeretnék lelőni semmi apróságot Kratos és Atreus utazásából, ezért inkább rátérnék a játékmenetre - úgyis van mit mesélni bőven. A legfőbb változás, ami már az eddigi videókból is kiderült, hogy az új God of War már sokkal inkább akció-RPG, mintsem nagyszabású hack and slash - ez egyaránt igaz a játékrendszerek felépítésére és a harcokra. Utóbbiak teljesen újra lettek gondolva: a rögzített kamerát dobták a Santa Monicánál és váll feletti nézetre cserélték, emellett a dinamikájuk is teljesen más, leginkább talán a Dark Souls-játékokat idézi a pajzshasználattal, az oldalazással és a - már régen is nagyon hangsúlyos - jól időzített kitérésekkel. Nem győzöm azonban hangsúlyozni, hogy ez csak a kiindulási pont, amennyire faéknek tűnik ugyanis az első egy-két óra alapján a God of War, olyannyira kivirágzik a történet előrehaladtával. Érzésem szerint itt kissé elmérték magukat a fejlesztők, meglehetősen lassacskán fedi fel ugyanis a játék a harcrendszer mélységeit: nagyjából a sztori felétől mondhatjuk azt, hogy a harceszközök, a támadások és az ellenfelek sokrétűségben méltó az új rész a God of War névhez. Odaáig azonban kissé repetitív tud lenni a játék az összecsapásokat tekintve, ami talán a legnagyobb hibája az új résznek. Még szerencse, hogy idővel ez elillan, aki pedig az elődök pörgősségét és a tucatjával támadó ellenfeleket hiányolta az eddig látottak alapján, az megnyugodhat: ezek sem hiányoznak. Ráadásul az új megközelítésnek hála bejöttek olyan újdonságok is, mint a célzás és az eldobható fegyverek, valamint a segítőtársként jelenlévő Atreus képességei, melyek alaposan kibővítik az eszköztárat.

Valahol persze érthető, hogy gameplay szinten ennyire komótosan indul be a God of War, új játékelemek egész sorát hozták be ugyanis a fejlesztők - az "RPG-sítés" például sokkal inkább jellemző a játék felépítésére, mint magára a harcrendszerre. Felsorolni is nehéz, hogy mi mindenben változott a God of War az elődökhöz képest: kapásból elkülönülnek például a tapasztalati pontok és az általános fizetőeszköz, a tört ezüst. De akad itt több oldalnyi képességfa, több lépésben fejleszthető rúnák (varázsképességek) tucatjai, kismillió különböző erősségű és ritkaságú páncélszett, valamint több lépcsőben tuningolható és bűbájokkal felvértezhető felszerelések is. Nem szeretném átvenni sem a játékbeli tutorial, sem pedig a kézikönyv szerepét, ezért részletesen nem mennék bele, hogy ezek hogyan is működnek. Ennél ugyanis sokkal fontosabb, hogy ez az "RPG-light" megközelítés tökéletesen illeszkedik a koncepció egészébe: átgondolt és hangsúlyos, ugyanakkor szórakoztató és egyáltalán nem tolakodó elemei ezek a God of Warnak. Arról nem is beszélve, hogy a tulajdonságpontok rendszerének hála mindenki a játékstílusához és képességeihez illeszkedő buildet építhet, amire a korábbi epizódok egyáltalán nem adtak lehetőséget.

Az erőteljes koncepcióváltás a játék felépítésén is abszolút érződik, az eddigi részek linearitását ugyanis egy sokkal nyitottabb megközelítésre cserélték a fejlesztők. Félreértés ne essék: a God of War nem open world játék. Sokkal inkább a Dark Souls-párhuzamot lehet itt is elővenni: egy alapvetően pályákra szabdalt, de mégis összefüggő és nagy kiterjedésű világot tessék elképzelni, amiben szabadon kalandozhatunk - feltéve persze, hogy rendelkezésünkre állnak a megfelelő felszerelések, amik az egyes területek megnyitásához szükségesek. Ennek megfelelően a játék telis-tele van felfedeznivalókkal: Atreus nem egyszer elsüti Kratos-nak hajókázás közben a "nézzünk szét, nem sietünk!" mondatot - nem véletlenül, a skandináv hitvilág birodalmai ugyanis tényleg rengeteg titkot rejtenek. Elég csak megnézni a játékbeli térképet, a küldetéslistát és a gyűjtögetnivalókhoz kapcsolódó statisztikákat, melyek jókora részt foglalnak el a menüből - még mellékküldetések is vannak, így aki szeret szó szerint elveszni a játékokban, az itt is megkapja erre a lehetőséget. Ez a fajta felfedezés és backtracking-lehetőség is olyasvalami, ami korábban szinte egyáltalán nem volt jellemző a God of Warra, mégis azt mondhatjuk, hogy jól áll neki - arról nem is beszélve, hogy kiválóan mélyítik a mitológiai hátteret is.

Ha már mitológia: Arteusnak ilyen szempontból is nagyon fontos szerepe van, egyfajta "mesélőként" ugyanis rengeteget megtudhatunk tőle a háttérvilágról, ami nagyban segíti a beleélést, valamint a cselekmény megértését. Midgard és a többi birodalom vizuális megvalósítása pedig szemet gyönyörködtető: a Sony Santa Monica csapata már a harmadik generációban bizonyítja, hogy remekül értenek egy platform határainak feszegetéséhez. (Kezdetben ugyan a normál PS4-en produkált zavaró framerate-ingadozásokat a játék, az azóta érkezett két patch azonban szerencsére javított ezen, a fejlesztők pedig a nulladik napra is ígérnek hasonló javulást, így remélhetőleg a megjelenésre teljesen rendben lesz ilyen tekintetben a játék - pláne PS4 Pro gépeken.) Amiben talán elmarad az elődöktől az új rész, az a monumentalitás. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez "God of War skálán" értendő: óriási helyszínekből, ámulatba ejtő látképekből és nagyszabású harcokból továbbra sincs hiány. Érezhetően ritkábbak azonban a gigantikus méretekkel operáló jelenetek, ami részben persze a kötöttebb operatőrnek, a QTE-k szinte teljes elvetésének, illetve a kevesebb megalomán bossharcnak tudható be. A látvány és a prezentáció színvonala azonban így is kiemelkedő - sőt, talán a legjobb a platformon.

Az új harcrendszer tehát - még ha némi kezdeti türelemmel is, de - működik, az újfajta felépítés szintén bevált. De vajon mi a helyzet az új Kratosszal? Nem titok ugyanis, hogy a spártai jócskán megváltozott, mióta végzett az Olümposz isteneivel. A korábbi részekben a főszereplő egyértelműen antihős volt, annak minden pozitív és negatív hozományával, az új God of Warban azonban már jóval árnyaltabb a kép. Azt nem mondom, hogy egy új oldalát mutatják be Kratosnak, aki ugyanis ismeri a franchise komplett cselekményét (beleértve a mellékszálakat), az átélhetett már néhány egészen érzelmes pillanatot az apai vonalon. Az új God of War kimért, higgadt Kratosa azonban mégis egy teljesen új szint, a karakter zseniális elmélyítése, akinek minden egyes szaván érződik a múlt elképesztő terhe. Fontos, hogy Atreus nélkül ez az egész egyáltalán nem működne: a két karakter közötti dinamika azonban a játék egyik legjobb eleme, amire csak rádob egy lapáttal a már említett folyamatos, ugyanakkor komótos, filmszerűre vett operatőri megközelítés, az izgalmas cselekmény és a kiváló színészi teljesítmények.

Oké-oké, elhangzott egy csomó király dolog, a felütést azonban még mindig nem tisztáztuk. Akkor ez most God of War vagy sem? Nos, ha a kérdésed magára a játékélményre irányul, akkor a válasz az, hogy nem: a PS4-es rész sokkal inkább a franchise újraértelmezése. Vagy ha úgy tetszik: továbblépés egy tökélyre fejlesztett és végletekig kizsigerelt koncepciótól valami frissebb felé. Azok a dolgok azonban, amik a God of Wart God of Warrá tették, továbbra is megvannak. A mitológiai körítés. A karakteres főhős. A felfedezés, a harc és az ötletes fejtörők tökéletes egyensúlya. A monumentalitás. A brutális kivégzésekkel fűszerezett, látványos harcok. Meg persze az az ominózus jelenet, ami végleg megalapozza a God of War név létjogosultságát...

A továbblépés szükségszerű volt, a God of War pedig hiba nélkül abszolválta a váltást: elsőre nagyon másnak tűnik, mint az eddigiek, szép lassan azonban megmutatja, hogy minden benne van, ami miatt a franchise-t szeretni lehet. A Sony Santa Monica nagyot kockáztatott azzal, hogy újfajta megközelítést és ennyi új játékelemet alkalmazott, a nap végén azonban azt mondhatjuk, hogy bevált a recept: legutóbb a 2005-ös első résznél érződött ennyire frissnek God of War-játék.