Dust: An Elysian TailTeszt

Van egy dolog, amiért különösen örülök annak, hogy a jelenlegi konzolgeneráció a végéhez közelít: nincs több idő eltologatni a megjelenéseket, így sorra jönnek ki azok a játékok, melyeket akár évek óta várunk már. Idén már kettő “soha el nem készülő” játékot próbálhattunk ki (Fez, Spelunky), egy megjelenése még mindig várat magára (BattleBlock Theater), illetve itt van tesztünk főszereplője, Dean Dodrill évekig fejlesztgetett gyermeke, a Dust: An Elyisan Tail.

Évekig? Bizony, a Dust még 2009-ben nyerte meg a Microsoft által néhány évvel korábban életre hívott Dream.Build.Play versenyét és ezzel a pénzdíj mellett automatikusan egy biztos helyet is kapott az XBLA repertoárban. Azonban az igazi feladat csak most következett, hiszen Deannek komplett játékot kellett faragnia a koncepcióból, ráadásul olyat, melyet büszkén adhat ki a kezei közül. Jelentem: sikerült, a Dust: An Elysian Tail nem csak hogy megugrotta a korábbi évek nagynevű XBLA indie címei által felállított magas minőségi lécet, de azt olyan szintre tolta fel, hogy a 2013-as versenyzőnek igen komoly kihívással kell majd szembenéznie.

Oké, két bekezdés már lement, de magáról a játékról még nem volt szó. Mivel az elmúlt három évben mindössze talán egy tucatnyi kép és nagyjából fele ennyi, javában valami kamerával felvett videót kaptunk csak róla így jogosan merülhet fel mindenkiben a kérdés: mégis hova, milyen stílusba érdemes besorolni a Dustot, mit várjak tőle? Nos ebben a játékban minden benne van, amit Noogy szeret. Egy kis metroidvania, egy kis hack&slash, egy kevés platformer elem és egy kis RPG, mindez egy csodaszép történetbe tekerve, kézzel rajzolt, festett és animált képeken keresztül tálalva. Elsőre kicsit sok lehet ez, de menjünk szépen sorban és a végére ígérem, tisztább lesz a kép.

A metroidvania jelző valószínűleg a leginkább egyértelmű, a kétdimenziós pályák a klasszikus módon vannak “szobákra” osztva. Szobákat írok, de természetesen itt ezek hatalmas, platformokkal, különböző útvonalakkal tömött, egymáshoz kapcsolódó pályarészek, melyek többségében van minimum egy elrejtett, felfedezésre váró dolog, legyen az egy kincsesláda, annak kinyitásához szükséges kulcs, vagy egyéb finomság. Ahogy azt a stílus megköveteli első nekifutásra ezen pályák jó része nem fedi fel magát, ahogy a történet folyamán szerezzük az újabb és újabb képességeket úgy nyílik szép lassan meg a világ.

Mely világ természetesen tele van leküzdésre váró ellenfelekkel. A játék harcrendszere egyszerre egyszerű, kézreálló, mégis épp kellően mély ahhoz, hogy könnyedén tudjunk több százas, vagy gyakorlással akár ezres nagyságrendű kombókat végrehajtani. Mindössze egy alap, illetve egy komolyabb támadásunk van, ezeket tudjuk egymással, illetve a Fidget nevű társunk által kínált mágikus lövedékekkel keverni. Természetesen helyet kapott a stílus kedvelői által jól ismert juggling, azaz ügyesen harcolva szinte folyamatosan a levegőben tudjuk az ellenfeleket tartani, így esélyt sem adva nekik a túlélésre. A védekezéshez nincs külön opció, van viszont parry, azaz amennyiben abban a pillanatban indítjuk csapásunkat mikor ellenfelünk lesújtana, akkor nem csak kivédjük az adott támadást, de el is kábítjuk a delikvenst. Ennek haszna azonnal nyilvánvaló lesz, mikor találkozunk az olyan, nálunknál többször nagyobb szörnyekkel, melyeket csak így lehet hathatósan megsebezni. A legegyszerűbb nehézséget leszámítva a harcok legtöbbje odafigyelést igényel, úgy a második fejezet környékén már nem fogunk sokáig élni, ha csak vaktában nyomogatjuk a gombokat. Ki kell ismerni az ellenfelek képességeit, gyengeségeit és ezt, illetve a környezetet kell ellenük használni. Ha már a nehézségnél tartunk, érdemes megjegyezni, mennyire szépen skálázhatóra sikerült. A négy különböző szint közül a Casual, ahogy a neve is sejteti, inkább a történetre összpontosít, könnyed, mégis látványos csatákkal. Nem kell figyelnünk a kombókra, tárgyhasználatra, de még a szintlépésre se. A mérleg túloldalán pedig ott vannak az olyan szintek, ahol minden egyes ellenfél konkrét életveszélyt jelent (cserébe természetesen külön achievementet érnek, ha ezek egyikén fejezzük be a játékot). Ha pedig a négy nehézség nem elég, úgy egy gombnyomással beállíthatunk egy kedvünkre valót: komoly párbajokat szeretnél, de nincs kedved a szintlépésre figyelni? Inkább a szerepjáték rész érdekel, nem vagy kombókirály? Az opciók között bogarászva könnyedén be lehet állítani a stílusunkhoz illő nehézséget.

A kombók nem csak azért érdekesek, mert látványossá varázsolják a csatákat, hanem az azok végén kapott tapasztalati pontok mennyiségébe is beleszólnak. Ahol pedig vannak tapasztalati pontok ott van szintlépés is, nincs ez másképp itt sem. Minden egyes alkalommal mikor szintet lépünk a klasszikus RPG szabályoknak megfelelően egy-egy képességünket növelhetjük egy egységnyivel. Nincs belőlük sok, szám szerint négy (életerő, támadás, védekezés és Fidget ereje, valamint a szerencse, melyre nem adhatunk pontot, viszont magától növekszik minden meglépett szinttel és egy piciny mértékben mind a négy előző tulajdonságot befolyásolja), de épp ezért az életben maradásunkhoz mindegyikük nélkülözhetetlen. A szintlépések mellett a különböző tárgyak is befolyásolják a képességeket, ezeket nem túl meglepő módon ellenfelektől zsákmányolhatunk, ládákban találhatunk, vagy a játékban helyett kapott egyszerű crafting rendszer segítségével rakhatunk össze. És persze egy szerepjáték nem sokat ér mellékküldetések nélkül, így itt is találunk úgy két tucatot belőlük. Ezek némelyike a szokásos "szedj össze ennyi cuccot" típusú, de legtöbbjük a főcsapáshoz hasonlóan profin kidolgozott, megéri foglalkozni velük.

A végére hagytam a játék talán egyetlen gyengébb pontját, azon néhány alkalmat, mikor ügyességünket különböző platformok közötti ugrálással kell bizonyítanunk. Alapvetően ezzel sincs akkora probléma, mindössze arról van szó, hogy Dust hajlamos egy picit “továbbcsúszni” egy-egy ugrás végén, ami egyes esetekben éppen elég ahhoz, hogy elvétsük az adott kiszögellést vagy szigetet. Öröm az ürömben, hogy egy-egy ilyen hiba soha nem jelent azonnal halált, gyakorlatilag nincs olyan pontja a játéknak, ahol egy rossz ugrás a vesztünket okozná.

A cikk még nem ért véget, lapozz a folytatásért!

Egy ilyen száz százalékosan a sztori által vezérelt játéknál a tesztelő tragédiája, hogy épp a legfontosabb témáról nem írhat semmit. Így van itt is, minden egyes, a játék történetével foglalkozó mondat fokozottan spoilerveszélyes lenne, így engedjétek meg, hogy csak annyit írjak: a Dust egy igazi felnőtt, komoly mese, mely antropomorf szereplőin keresztül olyan örök témákat érint, mint a düh, a bosszú, a megbánás vagy a megbocsátás. A játék három főszereplőjének mindegyike igazi egyéniség, a múltjára nem emlékező Dust pillanatok alatt a szívünkhöz nő, mint ahogy a cserfes szájú Fidget is biztosan mosolyt tud csalni bárki arcára. A harmadik állandó szereplő igen különös, hiszen az ősi fegyverek egyike, Ahrah, a beszélő kard az, aki hasznos, ámbár igen titokzatos információk adagolásával vezeti hősünket azon az úton, melyet az Életfonal rá osztott. A manapság oly felkapott morális döntések nem szerepelnek a játékban (oké, kivéve egy helyzetet, de annak viszont egy acsin kívül nincs semmilyen utóélete), a történet száz százalékosan azon az úton halad, amelyen Dodrill és Alex Kain megálmodták.

Szándékosan a végére hagytam a játék leglátványosabb, leginkább szembetűnő tulajdonságát. A Dust egy gyönyörű, száz százalékben kézzel rajzolt és animált remekmű, mely 720p felbontásban, betonstabil 60fps mellett varázsol egy rajzfilmet a televíziók, monitorok képernyőire. A kézzel animálást tessék szó szerint venni, Dust minden mozdulata papíron született és úgy lett beszkennelve, így érve el a lehető legtökéletesebb rajzfilm kinézetet. A képek közel sem tudják visszaadni azt a bámulatos látványvilágot, mellyel a játék elkápráztat, egész egyszerűen minden olyan részletesen ki van dolgozva, hogy esetenként jól esett egyszerűen állni és bámulni a tájat, az időközben eleredő esőt és hallgatni a szintén kitűnő zenét. Amilyen tökéletes munkát végzett Noogy a játék kinézetén olyan profi lett a HyperDuck által megkomponált zene is, mely egyszerűen könyörög azért, hogy külön OST albumra kerüljön.

Szokták mondani egy-egy játékra, hogy letehetetlen, nos a Dust: An Elysian Tail számomra pontosan ilyen volt. Az, hogy egy hétvége alatt végigjátszottam semmit nem jelent, mert ez egyrészt a négy nehézségi szint közül az alsóbb kategóriákban történt, másrészt ez a “hétvége” szó szerint értendő, olyan 12-14 órát sikerült szinte egyhuzamban a játékba ölnöm. És a slusszpoén: a legutolsó mentésem szerint olyan 80%-ban fejeztem be a játékot - az elérhető nagyjából 120 %-ból! Számoljatok nyugodtan utána, dobozos játékok megirigyelnék azt a tartalmi mennyiséget, amit itt találunk.

Két oldalnyi tömény tömjénezés után gondolom mondanom se kell: a Dust: An Elysian Tail hihetetlen jó játék lett, egyszerűen minden pontján érződik, hogy gondosan, biztos kezekkel lett tökéletesre csiszolva. Dean Dodrill nyugodtan aludhat, talán három év után most először: ő mindent megtett, a Dust sorsa innentől kezdve rajtunk, a játékosokon múlik. Így nem zárhatom mással a tesztet, csak ezzel a tanáccsal: ha csak egy játékot veszel meg idén XBLA-n, a Dust: An Elysian Taillel nem igazán nyúlhatsz félre.