Strider (Nextgen)Teszt

Ha a nyolcvanas-kilencvenes évekből egy fejlesztőbandát kellene kiemelnünk, akinek a polcáról ízesen lehetne mazsolázni a jobbnál-jobb franchise címeket, akkor a Capcom jó eséllyel merülne fel. A Strider is egy olyan klasszikus, amit eddig elkerültek a modern szelek, most viszont egy friss remake formájában érkezik a vérátömlesztés. Az elkövető a Double Helix, akik a Killer Instinct után ismét bizonyítanak - a Strider újragondolás ugyanis egy tisztességes Metroidvania klón lett, ami már önmagában is egy izgalmas dolog.

Izgalmas, mivel a stílushoz manapság vajmi kevesen mernek hozzányúlni. Szerencsére DH-ék (a Shadow Complex után szabadon) jól értik a Samus által kitaposott műfaj sajátosságait, a végeredmény pedig meglepően hatásos. A korábbi lineáris árkád-akciójátékból tehát egy szekvenciális felderítéssel megbolondított, óriási labirintusokkal, rengeteg titkos aprósággal telezsúfolt kaland-akció cucc lett, amely nem átall a játékmechanika mélyebb rétegeihez is mívesen nyúlni.

Lőfegyveres harc helyett a nindzsa-harcmodor kelléktárával él hősünk, Hiryu, aki a felfedezés során szépen, fokozatosan nyeri el a speciális támadásait. Ezekkel újabb ajtók nyílnak, melyek természetesen addig felderítetlen vonalak felé terelik a kalandot. A Kazakh fővárost egyedül ostromló Strider a megapolisz minden zugát bejárja a földalatti mozgalom rejtekhelyétől a város fölé magasodó óriási toronyig - a kalandok során pedig egyszerű in-game átvezetők gördítik előre a város területein ide-oda csapongó forgatókönyvet.

Strider stílusa leginkább a gyorsaságon (a harc a fejlesztők bevallása szerint körülbelül nyolcszor gyorsabb az eredeti árkád verziónál), az elkerülésen és a lövedékek visszaverésén alapul. A ritmus sokszor fontosabb, mint az erő - de ez egy nindzsánál szinte alapkövetelmény, ugyebár. A játék nehézsége óvatosan, nagyon fokozatosan emelkedik (a stílustól kicsit szokatlan módon), de azért a főnököknél kell a taktika. A korabeli stílustársakhoz méltó módon a betanulás után akár hibátlanul is legyőzhető mind, így a régi suliban nevelkedett gamerek szinte kéjesen fogják kiélvezni egyik-másik remekül megkomponált boss porba gyalulását. És miért jó a fokozatosság? Mert a műfajtól eddig idegenkedők, vagy szimplán újonc játékosok is bele tudnak szokni a korábban meglehetősen hardcore stílus sajátosságaiba.

Természetesen az élet nem fenékig szaké - a tech például eléggé ótska™ a nextgen verziók esetében, ahol legalább a textúrák minőségét feljebb tornászhatták volna. De nem vagyunk teljesen telhetetlenek: a 60 képkockáról és Full HD felbontásról legalább nem kell lemondanunk. Ami a tapasztalt rókáknak feltűnhet még: a játék tempója is eléggé laza. Az óriási területek nem csak a tartalmi pluszt hozzák magukkal, de azt is, hogy a játékos itt-ott picit unatkozik majd. A rendezés így közel sem olyan feszes, mint azt korábbi stílustársaknál megszoktuk. A játék talán legártatlanabb problémája is hasonló tőről fakad: a Strider nagyon keveset tesz hozzá a stílus sajátosságaihoz, ez azonban sosem igazán nagy baj egy alulreprezentált zsáner esetében.

Na, ezek után merjen bárki rossz szót szólni a Double Helixre! A Strider nagy respekttel nyúl a múlt értékéhez, és frankó játszhatósággal, agyasan kitalált rendszerrel mondja fel a Metroid műfaj által megírt leckét. A Capcom ezúttal is jó lóra tett a kiszervezett munkát tekintve, Hiryu pedig nagy lendülettel tér vissza a videojátékos köztudatba! Várjuk a következő Strider epizódot!