Warhammer 40,000: Inquisitor - MartyrTeszt

Már az elején joggal vetődik fel a kérdés: egy Van Helsinggel van dolgunk, csak Warhammer 40K köntösben? A válasz határozottan nem. Amíg ugyanis a szörnyvadász egy egyszeri, könnyed, sztoriközpontú ARPG élményt kínált, addig az Inquisitor - Martyr lényegében a szöges ellentétét: egy végtelenített, karakterfejlesztésre kihegyezett, Warhammer életérzésből kihagyhatatlan non-stop vérfürdőt. Elsőre ez egy egyszerű irányváltásnak tűnhet a zsáneren belül, azonban ebben a világban az elismerésért sokkal keményebben meg kell küzdeni a nem ritkán fanatikus módjára matekozó és farmoló játékosoknál.

A történet szerint hősünk, az Inkvizítor, egy Martyr nevű, rég eltűntnek titulált Birodalmi hajóra téved, ahol több furcsaságba is belebotlik. Egyfelől (természetesen) beette magát a hajótestbe a Káosz, másfelől pedig a fedélzeti naplók magasra nyúló eretnekséget sejtetnek. Több sem kell egy Inkvizítornak, nekiáll felgöngyölíteni a szálakat, kogitátorról-kogitátorra (de komolyan, a kampány küldetéseinek célpontjainak kb. felét ezek a szerkezetek teszik ki). Spoiler mentesség jegyében ennyi elég is, mert bár maga a sztori korrekt és jól illeszkedik az univerzumba, a kivitelezése (főleg a párbeszédek minőségét illetően) igencsak közepesre sikerült. Ami nem nagy baj, hiszen ez a játék nem erről szól.

Hanem a karakterfejlesztésről, képességekről (bocsánat, jobb híján ez a szó még sokszor fog szerepelni), buildekről, végtelen kihívásokról, és persze a zsákmányról. Három kaszt választható: Psyker, Crusader és Assassin. Klasszikus szerepkörök ezek. A Psyker lényegében a varázsló, exkluzív képesség repertoárral. A Crusader a legtipikusabb Warhammer szereplő a robusztus páncéljaival, és szintúgy testes fegyverarzenáljával, ami egyaránt szolgáltat megoldásokat közeli, illetve távoli harcmodorra. Az Assassin pedig… nos, Assassin. Távcsöves puskák, megtévesztő manőverek, váratlan test-test elleni csapások (aka pleknik) jellemzik. Ezen belül is találni még három-három alkasztot, ezek között azonban elhanyagolható különbségek vannak. Ennek oka, hogy a kasztonkénti három-három egyedi képesség hordozója valójában a vértezet maga, amiket később szabadon cserélgethetünk. Igaz, a kezdő passzív tulajdonságokban is vannak kisebb eltérések, de célirányos fejlesztéssel, illetve idővel ezek sem meghatározóak. Mindez nem csupán egy szokatlan sajátosság, hanem filozófia: a ruházaton túl ugyanis a fegyverek adják a maradék képességeket. Kivétel ez alól a Psyker, aki ugye a fentebb említett módon saját kútfőből dolgozik. Talán ez rémisztően hangzik, de valójában egy nagyon is üdítő mechanika (ami nem ismeretlen a Val Helsing játékosainak). Klassz, mert pl. egy bazi nagy lángszóróval a kézben valóban tüzet okád a játékos, négy különböző módon, válasszal minden szituációra. Nem pedig teszem azt energia nyalábokat szór, miközben kardot szorongat (igaz, Diablo?). Ez viszont azt is jelenti, hogy néhány fegyver törvényszerűen jobb / népszerűbb, mint mások. Crusader esetében például a következő rajzolódott ki. Az emblematikus Bolter mind hatásban, mind érzetben kiábrándító volt, ellenben az említett lángszóróval, ami kifejezetten látványos és szórakoztató, bár hatósugara miatt ez sem lesz a teljesítményorientált játékosok kedvence. Ellenben a kétkezes fejsze vagy kard, ami röhejesen hatékony még kevésbé szerencsés tulajdonságokkal is. Vagyis bár az elv nagyon is tetszetős, még jobban kihangsúlyozza a balansz problémákat, amiből egyelőre van bőven, sőt, a végjátékot momentán meg is mérgezi.

Bár akció RPG-ként van definiálva, hivatalosan taktikai elemeket is tartalmaz. Hivatalosan. Ezt a lassabb mozgás és a fedezékrendszer indokolja, azonban minden kaszttal könnyen kialakítható egy olyan build, amivel lényegében köddé válik a taktika, mint olyan. A lomhaságot teleportálással, ugrásokkal, vagy perkekkel lehet áthidalni, a nagy mobilitás pedig okafogyottá teszi a fedezékeket. Legyen szó sajátról, vagy az ellenségéről. Kár érte, mert nagy ritkán, amikor sikerült megtalálni a nehézségi optimumot, volt részem olyan boss fightban, ahol oszlopról-oszlopra menekültem a sortűz elől, ami látványosan szaggatta darabokra azokat. De ez egy volt a tízből, az esetek többségében villámgyors, egyoldalú irtásról van szó, ami bár ARPG keretek közt teljesen rendben van, de taktikainak nevezni túlzás. És ez jelenleg az Inquisitor - Martyr egyik legnagyobb hibája. A nehézség ugyan szabadon skálázható, ami jól is működik nagyjából a 30. karakterszintig (kb. 40 óra), utána viszont a Relic minőségű tárgyakkal elszabadul a balansz pokol. A szintezés maga nagyon elnyújtott, ami a Psyker esetében kifejezetten fájdalmas, ugyanis elég szűkmarkúan osztogatja a skill slotokat (amiket fegyverekkel lehet ellensúlyozni ugyan, de azzal nem kapitalizáljuk a kaszt egyediségét). Később azonban jól felszerelve, jó builddel az „Impossible” fémjelzésű küldetéseket is lazán letudja. Ez viszont valahol jó hír is, miután egy olyan hibaegyüttesről van szó, ami kivétel nélkül minden műfajbélit érintett és érint a megjelenés idején, ugyanakkor a javítható kategóriába esik (és már voltak is erre törekvések patchek formájában).

A látvány összegészében tetszetős. A fény-árnyék hatások rengeteget dobnak az amúgy többnyire zárt és kicsi tereken, igaz, meg is követeli a magáét: high beállításokkal, közepes árnyékokkal (ez eszi igazán az erőt) egy i6600+1060 kombó sokszor nem tudta tartani a 60 FPS-t (főleg a szabadtéri, barna trutymólanden, ahol komoly framerate esések voltak), ami azzal járt, hogy a karakterek animációiból kimaradtak képkockák. Furcsa, de ízléstől függően talán még szerencsésebb is, mint a mindent átható akadozás, így ugyanis az irányítás relatíve reszponzív maradt (nem úgy, mint pl. Grim Dawn esetében). Viszont ha már irányítás. Eleinte zavaró volt, hogy emberünk alkalomadtán beleakad tereptárgyakba, főleg billentyűzettel való navigálás során (bizony, lehet azzal is, ami meglepően jól egészíti ki a klasszikus egeres mozgást… kivéve amikor teljesen felesleges akadályok vannak az útban). Ugyanez vonatkozik a teleportálásra és ugrásra is: meg kell tanulni, hogy mi az, ami kikerülhető velük, és mi az, ami nem. Frusztráló folyamat, de a későbbiekben ezzel a tudással magabiztosan lehet haladni a térben. Külön tetszett viszont a taktikai nézet, ami sokat segít azoknak a haladó ARGP játékosoknak, akik hozzám hasonlóan a „force attack” használattal akár célpontok nélkül is pozicionálni szándékoznak képességeket. Vagy az Inoculator, ami jóval túlmutat az ezerszer látott, unalmas healing szisztémán. Lényegében egy vegyi koktél, aminek összetétele variálható, bővíthető, folyamatosan fejlődik, és végre valami egyedi mechanikát ad, ami eddig másoknak valamiért nem igazán jutott eszébe. A kampányon túl is akadnak lehetőségek. A Tarot, ahol Fate pontokért cserébe véletlenszerűen generált pályát, plusz a módosító kártyák tükrében nagyobb kihívást és jutalmat kaphatunk. És igen, természetesen trükkös buildekkel ez is kijátszható, de a Neocore mentségére szóljon, hogy fajtársai még csak nem is próbálkoztak ilyesmivel a megjelenés idejében (balansz, ugye), csak jóval azután, hogy átrágták magukat több hónapnyi statisztikán, ami vélhetően itt sem fog elmaradni. A warp heat rendszer, ami a Psyker kasztot „sújtja”, amennyiben túl sokat varázsol, és általában káros anomáliákat uszít a játékosra. A tárgyak tulajdonságainak újrapörgetése (erre meddig is kellett várni a Diablo 3-ban?) a szokásos craft mellett. Alkalmi „titkos” teleport kapuk, ahol keményebb kisfőnökök, és némi extra drop bújik. És a már említett, felszereléshez kötött skill rendszer. Ezek mind remek ötleteket, amik kiemelik a tömegből.

És még számtalan apró, vagy épp nem annyira apró sajátossága van, ami bár egyedivé, de jelen állás szerint kiegyensúlyozatlanná, olykor monotonná teszi. Ilyen például a még nem is említett, felszerelésekre erőltetett power rendszer, ami szükséges rossz a skálázható, végtelenített játékért cserébe. A kooperatív, ami jelenleg egy rohanós gőzhenger fesztivál, némi rubberband effektussal megfejelve. A kamerakezelés, ami teljes mértékben manuális. Ezt pedig a célközönség egy része szemmel láthatóan nehezen tűri (van, hogy joggal, van, hogy irreális elvárásoktól fűtve). Változatosabb pályákra (ha jól rémlik, jelenleg három típus létezik, kisebb-nagyobb variációkkal), barátibb gépigényre, és természetesen jobb balanszra lesz szüksége, hogy ne legyen tele a net (néhol aránytalanul) szigorú véleményekkel. Az Inquisitor - Martyr több aspektusból is egy egyedi eset, amit legalább annyi vonásáért lehet szeretni, amennyiért utálni. Így ajánlani is nehéz, főleg a jelenlegi árával, mégis a hibái ellenére veszélyesen addiktív (csak úgy elrepült vele a 60 óra), látványos (és véres) pillanatait sokadjára is kielégítő megélni, főleg a hithű Warhammer 40K fegyverarzenállal, ami ugye nem csak unalmas statisztikákat takar. Az egész játék felépítése akkora ambíciókra utal, ami már-már megszégyenítő nagyobb fejlesztő stúdiókra nézve. Viszont a nagy markolással nagy támadási felületet is hagytak, és csak az idő a megmondhatója, hogy ezeket sikerül-e majd befoltozni. TL DR: ha szereted az akció RPG-ket és a Warhammer 40K-t, akkor később, jobb áron mindenképp adj neki egy esélyt.