2024: a mi kedvenceink

Idei impulzus-vásárlásaim ékköve a Team Asobi csodálatos platformere. Minden, amit valaha szerettem videójátékban, megtalálható benne! Igaz, hogy javarészt márkahű tisztelgés a Sony meghatározó címei előtt, de egyben sikerült a műfaj nagyjainak társaságába emelkednie. Olyannyira, hogy életem első platina trófeáját köszönhetem neki. Imádnivaló!

Tovább is van...

• Stellar Blade - Hyung Tae-Kim munkásságát régóta (a Magna Charta bombasztikus karaktertervei óta) elismeréssel figyelem, de hogy a Shift Up élén egy több mint decens akciójátékot tegyen le az asztalra, bevallom, nem számítottam. A stúdió mobilos játékával azért óvatosan ismerkedjenek az érzékenyebbek. ;)
• Final Fantasy VII Rebirth - Nosztalgikus érzéseim csendes állóvizét felkorbácsoló mestermű (amire - főleg a Remake és az FF16 fényében - nem vettem volna mérget). A világ legjobb játéká(nak újragondolásá(nak) modernizált felmelegítése).
• Like a Dragon: Infinite Wealth - A szívem csücske ez a játéksorozat, főleg, amikor jól sikerült az adott epizód. A nyolcas számú Yakuza bizony ilyen. Plusz Hawaii.
• Humanity - Lemmings három dimenzióban? Ahogyan egy kutya terelgeti az embereket a szürreálisan geometrikus pályákon? Az Enhance-tól? Ide vele!

Kellett volna, de nincs időm: Dave the Diver, Balatro, Vampire Survivors, Metaphor, Elden Ring DLC, Zelda stb.

Nem tudom, hányan vagytok még hasonló cipőben, de számomra az Astro's Playroom a legnagyobb generációváltós élmény volt a PS2 óta: teljesen lenyűgözött a DualShock-mágia - arról nem is beszélve, hogy mindezt egy piszkosul szórakoztató nosztalgiabombával sikerült egybecsomagolni. Nos, az Astro Bot ennek a koncepciónak a hibátlan továbbgondolása, egy olyan 3D-s platformer, amihez hasonló sokkal-sokkal több kéne a mai (videójáték)világba. És nem csak jellegre... rosszul vagyok attól a nagyotmondási kényszertől, ami most már jó ideje mozgatja a komplett internetet, de akkor most mondok én is egy nagyot: szerintem ez Nintendo színvonal egy nem Nintendo játékban. Máshol legalábbis ritkán tapasztalni olyat, hogy egy cím ekkora könnyedséggel és ekkora kreativitással dobálja ránk gyors egymásutánban az új, szórakoztató ötleteket, mind körítésben, mind pedig játékmenetben. Ennél méltóbban nem is lehetne megünnepelni a PlayStation harmincadik születésnapját.

Tovább is van...

• Elden Ring: Shadow of the Erdtree - Az alapjátékhoz hasonlóan a Shadow of the Erdtree-vel is vannak teljesen szubjektív koncepcionális problémáim. Nem teljesen értem például, hogy a FromSoftware eddigi legcasualebb (sok macskaköröm) Souls-játékához miért készítettek egy ennyire high-end DLC-t, a Spirit Ashes mechanikáról pedig még inkább kiderült, hogy rettenetes zsákutca a bossdizájn szempontjából. A világépítéssel és a rengeteg meglepetéssel azonban egyszerűen nem lehet betelni.
• Prince of Persia: The Lost Crown - Az elmúlt évek egyik legrosszabbul marketingelt játéka - csoda, hogy soft-bukás lett belőle? Pedig sokkal-sokkal többet érdemelne, mert bár van egyfajta "best of" jellege, már ami a metroidvania műfajt illeti, a minőség és a kivitelezés abszolút csúcskategóriás. Ráadásul hibátlanul sikerült megfűszerezni az egészet a Prince of Persia-széria sajátos ízével, amit ezek után ki tudja, mikor ízlelhetünk meg újra.
• Crow Country - Hiába imádom a műfajt, nálam az elmúlt években többségében mellémentek a klasszikus túlélő-horrorokat megidézni próbáló alkotások, a Crow Country azonban szerintem nagyon jól ráérzett arra, hogy mitől működtek igazán ezek a címek. Oké, nem ambíciózus, nem nagyszabású, nosztalgiatripnek azonban hibátlan, ha szereted az ilyesmit.
• Horizon Chase 2 - Annak idején az első rész lemaradt a listámról, mert csak később játszottam vele, de aztán olyan szinten meghatározó volt számomra, hogy ezek után a legkevesebb, amit tehetek, hogy a folytatást felrakom. Még úgy is, hogy ez azért már kevésbé friss élmény - már amennyire friss élmény tud lenni egy, a régi idők árkád autóversenyeit modernizáló száguldozós móka.

Backlog-szégyenlista: Silent Hill 2, Balatro, Black Myth: Wukong, Stellar Blade, The Legend of Zelda: Echoes of Wisdom, Animal Well, Neva, Lorelei and the Laser Eyes + még sokan mások

Az élet az élőké, aki pedig meghalt, annak mennie kell. Amikor a két világ búcsút vesz egymástól, a basnisherek az utolsó szálakat is elvarrják, a túlvilági szembesítőshow pedig olyan pillanat, amivel sokadszorra sem tudtam betelni - még akkor is, ha a zene és az animáció mindig ugyanaz. Bár egy-két goromba fráter megérdemelte az erőszakos szelleműzést, legtöbbször a békés és méltó lezárásra törekedtem, ezek a pillanatok pedig már önmagukban is a toplistám élére helyezték a játékot. A hetven órához és a körültekintő végigjátszáshoz persze a minőségi írás, a skót főhősünk ízes akcentusa és elbűvölő stílusú párbeszédei, a lehengerlő tájak és érdekes felfedeznivalók, valamint a fantasztikus zenei aláfestés is vastagon hozzájárultak. A Banishers a lehető legjobb értelemben ment pont középre: a hatalmas, de mégsem elrettentő térképek, a főhőseink közti kapocs és a döntési helyzetek, illetve a sok-sok lebilincselő mellékszál kellőképpen rávilágított, hogy a megfelelő helyre célozva egy jó AA is lehet grandiózus élmény.

Tovább is van...

• Indiana Jones and The Great Circle - Bár év elején a Phantom Abyss képében volt már templomfosztogatós ostorcsattogtatás, a fene sem gondolta, hogy pont ez a belsőnézetes megközelítés lesz az, ami Dr. Jonest is visszateszi majd a világtérképre. Míg a Phantom Abyss csupán ügyességi platformer volt, a The Great Circle elég sokrétű élmény, ami a felfedezős és bunyós játékmechanikák mellett a megfelelő Indy-hangulatot, valamint a történetmesélést sem hanyagolja el. Engem leginkább az ősi barlangok felfedezése, valamint az azokhoz kapcsolódó puzzle szekvenciák vettek le a lábamról.
• Tomb Raider I-III Remastered Starring Lara Croft - Rémisztően szögletes pályák, jól kiszámított ugrások. Számomra is meglepő, hogy az előző évezred egyszerűsége mennyire behálózott, de valami miatt az old-school Tomb Raider rendszeres és megunhatatlan szórakozásommá vált. Amikor újabb és újabb helyiségekbe jutottam, ijesztően sűrűn kaptam magamat azon, hogy az eredeti grafikát is következetesen szemügyre vettem, tehát ugyanúgy jártam, mint Zsákos Bilbó a hatalom gyűrűjével: miért is ne nézhetnék bele újra és újra a 90-es évek legmélyére?
• Caravan SandWitch - Amikor elgondolkodtam, hogy a lista wholesome szekcióját a Caravan SandWitch vagy az Europa képviselje, mégiscsak előbbi volt az, ami mélyebb bevésődést okozott. Bár az Europa látványvilága sokkal pezsgőbb, a Caravan SandWitch-ben a felfedezés is élvezetes volt, a kutatással töltött idő pedig maradandóbb élménynek bizonyult, mint az Europa kötöttebb és rövidebb történetvezetése. Mivel poszt-apokaliptikus világ sosem volt még ilyen pihentető, bátran javaslom, ha 2024-et nyugodt és kellemes körülmények között szeretnéd búcsúztatni.

A VanillaWare közel 10 évet bábáskodott ezen a csodás játékon. A japán fantasy stratégiai RPG-nek és az amerikai real-time stratégiai játékoknak a szerelemgyereke, kiváló, fordulatokkal teli, döntéseken alapuló történettel, rengeteg (60+) változatos karakterrel és 100+ óra játékmenettel. A mű másik legfigyelemreméltóbb pontja a grafikai része és annak művészeti iránya. A Vanillaware mindig is kitűnt azzal, hogy gyönyörű, kézzel készített illusztrációkkal kényeztet bennünket. Most is nagyon egyedi stílusban, művészi szinten alkottak. Én mindenkinek ajánlom ezt a csodát. Nálam ő volt az év játéka!

Tovább is van...

• Dragon Quest III HD-2D Remake - A Dragon Quest-sorozat mindent tartalmaz, amit szeretek. A Dragon Ball-sorozat és a JRPG-játékok mixe (RIP Toriyama). Kicsit öreges ez rész, de még így is el tudott varázsolni, egy igazi tündérmese, amely kiszakít a szürke hétköznapokból. Hatalmas vigyorral az arcodon feledsz majd minden bajt a vele töltött csodás órákban. Csak a grind, csak a felfedezés--- más nem számít! Továbbra is csodás utazás ez, felejthetetlen dalamokkal.
• Marvel vs. Capcom Fighting Collection: Arcade Classics - A Capcom gyűjteményével az összes Marvel verekedős játék a tiéd... kell ennél több? Az X-Men Vs. Street Fighter az egyik kedvenc verekedős játékom, de a Marvel vs. Capcom 2: New Age of Heroes is ott van a képzeletbeli all-time toplistámon. Ez a kollekció az év egyik legjobb megjelenése, igényes port, megannyi extrával. Beszerzése ajánlott!
• Tekken 8 - A Tekken 3 óta nem élveztem ennyire a szériát. Remek játékmenet, amely visszahozza az arcade életérzést. Brutális vizuális orgia, amin csak ámulni lehet. Szuper tartalom, remek, 13 fejezettel bíró story móddal. Tartalmas, átgondolt, így méltán (a Street Fighter 6 mellett) a generáció verekedős játéka!
• Final Fantasy VII Rebirth - Bevallom, sokáig gondolkodtam azon, hogy feltegyem-e a listára. Nem tetszett az elnyújtott történet, és egyenesen utáltam a milliónyi mellékküldetést is. Viszont nem mehetek el amellett, hogy ez egy igazi fanservice. Csodálatos grafikája, remek játékmenete, a világ legjobb karakterei és zenéje miatt megérdemli, hogy a listán hagyjam.

Oszlopos Warhammer-rajongóként nem is lehet kérdés, hogy számomra idén a Space Marine 2 volt az év játéka, magasan minden más cím felett. A Saber Interactive alkotásában egyszerűen minden megvan, amit az ember egy jó 40K adaptációtól elvárna: brutális harcok, berregő lánckardok, mérhetetlen mennyiségben pusztuló xenók, valamint hősies űrgárdisták és gyalázatos eretnekek egyaránt. Ezt a biztos alapot pedig remekül egészíti ki a látványos grafika és a részletgazdag háttérvilág is. Nem ez volt idén a legösszetettebb vagy legkreatívabb megjelenés, ezt aláírom, de összességében a Space Marine 2 olyan autentikus Warhammer 40K élményt nyújtott, ami valószínűleg minden rajongó szívét megdobogtatta.

Tovább is van...

• Nine Sols - A RedCandleGames alkotása a metroidvania-játékok szerteágazó világát vegyíti a soulslike könyörtelen nehézségével, a végeredmény pedig egy elképesztően szórakoztató mix. Legyen szó akár a remek sztoriról, akár az izzasztó főellenfelekről vagy a precíz mozgást igénylő ügyességi szakaszokról, ennek a játéknak egyszerűen nincs gyenge oldala.
• [REDACTED] - Azon kevesek közé tartozom, akik láttak valamennyi fantáziát a The Callisto Protocolban, ezért azonnal felkaptam a fejem, amikor a fejlesztők visszatértek ehhez az univerzumhoz. A leginkább veszettül pörgő roguelite-ként jellemezhető [REDACTED] mind hangulatában, mind játékmenetében markánsan eltér az elődjétől, de épp ezért sokkal szórakoztatóbb is annál.
• Enigma of Fear - Az év végi hajrában megjelent Enigma of Fear stílusos látványvilágával, valamint remek fejtörőivel tűnik ki az indie felhozatalból. A Dumativa alkotása amolyan könnyed túlélő-horrorként funkcionál, néhány vérszomjas szörnyeteggel és egy rahedli logikai feladvánnyal, ez a koncepció pedig a kampány elejétől a végéig remekül működik.

Idén márciusban, mikor hosszas mérlegelés után megvásároltam a PlayStation 5-öt, első utam értelemszerűen az Astro’s Playroom-hoz vezetett – ott volt a gépen, jópofának tűnt, és annyit tudtam róla, hogy ez egy DualSense demó, tulajdonképpen. Nagy meglepetésemre ennél jóval több volt, egy meglepően sok tartalmat kínáló, roppant kreatív platformer. Az Astro Bot ugyanez, csak már nem ingyenes, ennek megfelelően nem is maroknyi méretű, hanem az utóbbi idők egyik legjobb ügyességi-akció játéka, ami az elődjének minden erényét megőrizve jóval túlnövi azt. Az Astro Botból sugárzik a kreativítás, minden újabb környezet, minden újabb pálya tartogat valami meglepetést, nemcsak vizuális, hanem játékmechanikai szempontból, teszi ezt úgy, hogy (ismét) hatalmasat tiszteleg a PlayStation-történelem elött. Az Astro Bot a maga csilingelősen (sőt: chillingelősen :) vidám hangulatával a legjobb gyógyszer volt idén a minket körülvevő egyre borúsabb világra.

• Warhammer 40,000: Space Marine II - Áhhh, a jó öreg Warhammer 40K, régi, évtizedes kedvencem: nem, nem vagyok hárdkór rajongó, és a kifesthető figura-seregekkel is úgy vagyok, mint az elefántokkal – távolról néha megcsodálom őket, de otthon nem tartanék belőlük egyet sem. A könyveket viszont csípem, és magát az éjsötét sci-fi univerzumot is, sőt az eredeti Space Marine-nal is vigyorogva játszottam a jó öreg Xbox 360-on. A Space Marine 2 egyik nagy bája, hogy Space Marine KETTŐ, értsd: nem próbálja újra feltalálni a kereket, tulajdonképpen ugyanaz a faltól-falig akciójáték, nincs túlbonyolítva, nem pakolták tele felesleges játékelemekkel, kapott viszont helyenként szájtátósan epikus vizuális körítést, klassz koop-kampányt, és minden mást, ami 2024-es akciójátéktól elvárható. Így kell ezt.
• Helldivers II - Áhh, a jó öreg Starship Troopers... izé, azaz Helldivers II, de mivel a fejlesztők sem rejtik véka alá a párhuzamokat (nagyon nem), én sem fogom. A Helldivers II volt az utolsó csepp a pohárban az idei PS5 vásárláskor, igazi „nekem ez márpedig kell” játék, és tényleg megszolgálta az árát. Nem túl hosszú időre, de berántott egy tökös koop-élménybe, ahol számolatlanul arat a halál, a túlélési esélyeid gyakran a nullához konvergálnak, de ha ügyes csapatjátékkal, összetartással, és egy adag szerencsével mégis sikerül teljesíteni a feladatot, széles vigyorral (alternatív módon: hangosan kurjongatva) röppensz vissza a hajódra. A Demokráciáért!
• Little Kitty, Big City - A két szuper-maszkulin játék után jöjjön ezek tökéletes ellenkezője: a Little Kitty, Big City-t hasonló okból (is) szerettem, mint az Astro Bot-ot: a nyugis, stresszmentes, cuki világával tökéletesen ellensúlyozza a valódi világ zordságát. A macsekos kaland az a játék, ami akár a vizuális dizájnját, akár a játékmenetét, akár a játék méretét tekintve simán megjelenhetett volna akár húsz évvel ezelőtt is, PlayStation 2-re. Ez pedig jó dolog, a Little Kitty, Big City (sok más remek példa mellett) kitűnően bizonyítja, hogy korunk igazi sztárjai egyre inkább az ötletes, fókuszált indie címek lesznek – és ez (megint csak) jó dolog.

Az idei év kiváló volt gaming tekintetében, és valahogy sokkal több időm volt a hobbira - ennek eredményeképpen sikerült még egy open world játékot is végigvinnem, amely élményével végül mindent maga mögé utasított. Az Outcastról azt írtam év elején, hogy egyedi, önazonos, szerethető. Pont olyan, mint az eredetije. És ő az idei év egyik olyan játéka, amely hasonló elvek mentén fogant, mint amit a Larianos csóka javasolt az egész iparág számára az idei TGA-n. Szinte röhejes, hogy sajnos azóta sem beszél róla senki...

Tovább is van...

• Indiana Jones and the Great Circle - A játék, amelynek valójában az elején lenne a helye. Okos, élvezetes, és maxitisztelettel nyúl az eredeti forrásanyaghoz. Nagyon hiányzik a kalandor-lét ilyesfajta ábrázolása a videojátékok jelenlegi felhozatalából.
• The Plucky Squire - Megosztja a szerkesztőséget. Nekem viszont nagyon tetszett a vezetett, kompakt formája, és a játékos gameplay, amit a küllem is tökéletesen támogatott.
• Snufkin: Melody of Moominvalley - A család múminmániás, a Snufkin pedig bárkit rajongóvá tesz. Tökéletes értelmezése Tove Janssen eredeti munkásságának, és wholesome videojátéknak sem utolsó!
• The Smurfs - Dreams - Az Ocellus a DKC után leveszi az izometrikus Mario-platformer formulát is. Családi emlékek is fűznek hozzá, abszolút ott van az idei legszebb emlékek között, még akkor is, ha objektíve nem kellene itt szerepelnie.

Az első Dragon’s Dogma hatalmas kedvencem volt, és bár a folytatás erős túlzással ugyanaz a játék tovább csiszolt harccal és pár új karakterosztállyal, engem megint teljesen elnyelt a bizarr fapados megoldásaival és a továbbra is teljesen egyedi pawn rendszerével. Imádom az abszurditását, legyen szó az ismétlődő párbeszédekről, a gyorsutazás korlátozásából fakadó kalandos utakról, a táborozáskor a sülő húsról látható zavarbaejtően magas felbontású videókról, vagy az új mechanikaként behozott sárkány covidról. A végjáték ismét bravúros, és nagyon kevés játéktól kapom meg azt az eufóriát, mint amit egy nagyobb fenevad leterítése előtti pillanatokban felcsendülő „End of the Struggle” hallatán érzek.

Tovább is van...

• Banishers: Ghost of New Eden - A DD2 mellett a másik 2024-es terápiás játékom. Bár a játékmenete, különösen a harc egy idő után elég repetitív, bőven kárpótolt a 17. századi New England elátkozottan is szép világa, a kiváló írásnak és szinkronnak köszönhetően szívemhez nőtt skót főhős, Red, valamint a puritánokat sújtó különféle természetfeletti csapások hátterében álló kísértetek személyes tragédiái. A térkép minden szegletét felderítettem, az összes természetfeletti ügy végére pontot tettem, és ezek némelyike egy ideig még kísérteni fog.
• Still Wakes the Deep - A másik skót beütésű idei kedvencem ez a The Thing ihletésű horror sétaszimulátor, amely rideg, elszigetelt és egészen egyedi helyszíne, az olajfúró torony mellett a fantasztikus írás és szinkronok, valamint az egészen felkavaró szörnyszülöttek miatt hagyott bennem maradandó nyomot. Ritkán csinálok ilyet, de mivel alig 4-5 órás, együltő helyemben végigmentem rajta.
• Silent Hill 2 - Az idei év pozitív csalódása, hogy éppen a teljesen újragondolt és sokszor jó értelemben kaotikus harc miatt lett annyira feszültséggel teli számomra ez a remake, amelynek a ráncfelvarrás, a modernizált irányítás és a zseniális térképkezelés is nagyon jót tett. Bár néhol kicsit elegem volt már a manökenekből, és be-bedöccent PS5-ön, az elképesztően kifejező mimika James és a többi szereplő személyes drámáját is egy egészen új szintre emelte.
• Chicken Police – Into the Hive - A noir műfaj minden nyomorúsága ellenére az év végi feelgood játékom, amelyről magam sem hittem, hogy ennyire abbahagyhatatlan lesz számomra a stáblistáig. Fordulatos történet, ütős szövegek és poénok, még ütősebb szinkronhangok, szellemes kikacsintások, stílusos átvezetők és állati emlékezetes alakok. Legyenek bármilyen bogarasak, Sonny és Marty ezennel mindörökre a kedvenc kakasaim lettek.

Ami még pótlásra vár: Astro Bot, Black Myth: Wukong, Elden Ring: Shadow of the Erdtree, Indiana Jones and the Great Circle, Another Crab’s Treasure, Prince of Persia: The Lost Crown, Outcast: A New Beginning stb.

A Rescue Mission számomra már bizonyította, hogy a kis robot könnyedén megáll a saját lábán, nem kell ehhez feltétlenül a nosztalgia gyökereibe kapaszkodnia. A PlayStation 30. évfordulója viszont kétségtelenül remek alkalom volt a vendégkarakterek kibővítésére, amit ismét sikerült ezernyi hanyagul felkapott játékelemmel, hihetetlen mennyiségű kreativitással és végtelen gyermeki játékossággal megtámogatniuk. Miközben a külvilág napról-napra zordabb helynek tűnik, és a játékiparban soha nem látott mértékű recesszió söpör végig, talán sokunknak igazán szüksége van az ilyen önfeledt boldog órákra, amíg a kezünkben tartjuk a kontrollert.

Tovább is van...

• Lorelei and the Laser Eyes - Nem is emlékszem, mikor késztetett arra videojáték, hogy egy notesz fölé görnyedve, éjszakába nyúlóan bámuljam a vadul felfirkált, többször javított, kusza jegyzeteimet. A Simogo mentális szabadulószobájában azonban idővel minden kósza papírlap, szürreális jelenet, rébuszokban beszélő karakter és lehetetlennek tűnő logikai feladvány a zseniális kirakós fontos darabjává vált. Egy valódi magnum opus.
• Prince of Persia: The Lost Crown - Én még ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik a perzsa herceget először két dimenzióban, öklömnyi pixelek között látta egy CRT monitoron. Éppen ezért számomra a metroidvánia szubzsáner átgondoltan felépített váza, a rendkívül stílusos látványvilággal, változatos térképpel, csavaros történettel, emlékezetes főellenfél-összecsapásokkal, valamint a meglepően mély harcrendszerrel egyfajta természetes modernizálását jelentette a sorozatnak.
• Thronefall - Jonas Tyroller és maréknyi független fejlesztőcsapata megmutatta, hogy egy hosszú távon is szórakoztató stratégiai játék nem feltétlenül követeli meg az átláthatatlan komplexitást. Bár már a tavaly útjára indított korai hozzáférés időszaka alatt beégett nálam a Steam Deck képernyőjére, az 1.0 változatos helyszínei, endless módja, kihívásai, online ranglistái és kibővített tartalmának végtelen lehetősége garantálja, hogy jövőre is az állandó kedvenceim között maradjon.
• Stellar Blade - Ki gondolta volna, hogy a feleslegesen túlszexualizált karakterek mögé végül sikerül érdekes filozófiai kérdésekből és nagyrészt működő toposzokból egy izgalmas történetszálat felépíteni a koreai stúdiónak? Ráadásul jól átgondolt, változatos, csiszolt játékelemekkel, a korosodó technológiai alapok ellenére is lenyűgöző látvánnyal és egy hibátlan zenei anyaggal megtámogatva. Az idei év legnagyobb meglepetése volt számomra.

Backlogban rekedtek, pedig talán lenne itt helyük: Final Fantasy VII Rebirth, Dragon’s Dogma II, Silent Hill 2 (Remake), Helldivers II, Black Myth: Wukong, 1000XRESIST, Animal Well, Arco, Minishoot' Adventures, Tactical Breach Wizards, Nine Sols

2024-et számos szempontból fordulópontnak éltem meg, amelynek egyik hozadéka, hogy az elmúlt harminc évben most jutott legkevesebb időm játékra. De ha egyet ki kellene emelnem mind közül, akkor nem kérdés, hogy az UFO 50-et választanám. Erről a játékról nem írtunk a G365-ön - vaskos listám van arról, miért nem sikerült összehozni így év végére sem, de a Mossmouth játéka megérdemli ezt a szép plecsnit tőlem, mert egyrészt retroid témájú, másrészt pedig számos zsáner olvasztótégelye a játék. Az egész pakk egy óriási szerelmeslevél az olyasfajta kiégőfélben levő boomereknek mint én, amelyben 50 db különböző műfajú, tartalmú és témájú játék kapott helyet a platformertől az RPG-n át a shooterekig, és mindegyik mögött ott díszeleg a kreativitás diadala egy rejtélyes meta-narratíva képében. A történet egy képzeletbeli, ‘80-as években létező, NES-t kihívó masina és az őt megálmodó lelkes újonc fejlesztőcég, az UFO Soft történetét meséli el különböző szituációkban, a játékokon keresztül néhol egészen vicces formában. Böngészni akarsz egy képzeletbeli katalógusban? Megteheted. Izgulhatsz bejelentett, nagy ígéretnek örvendő játékfolytatások miatt? Látni szeretnéd, hogyan és miben fejlődik ez a képzeletbeli masina, a felhozatala és az egyes játékcímek sikere? Az egész tálalás tűpontos, és még olyan finomságokra is figyeltek a fejlesztők, amely a valós élet hozadékaként mutatja be pl. az útkeresés, vagy a kísérletezgetésre épülő játékfejlesztések gyümölcseit. A játékok ráadásul nem WarioWare szintű pár perces okosságok, hanem teljes értékű, akár több órás tartalmak: deckbuild mechanikák, autóversenyek, versenyszabotázsok, gravitációra és levitációra épülő platformerek, Splatoon-szerű megoldások, klasszikus 8-bites kalandjátékok és még sok más, felsorolni is nehéz, a szűkös idő ellenére is volt, hogy mindent félredobva csak ez prüntyögött esténként. Szeretetteljes babusgatás az idősebb korosztály számára: mondanám, hogy kortárs retro-indie kompiláció, de ez sokkal több annál: egy csodás korszak esszenciája, amely a múlt és a jelenkor dizájnjának brilliáns fúziójaként igazi inspirációként szolgálhat azok számára, akik ebben a szcénában keresik az útjukat. PC / Deck only, de csak remélni tudom, hogy hamarosan ellátogat a többi platformra is, állandó desszert kéne legyen, minden game-gourmet kincstárában.

Tovább is van...

Sikerült végignyalábolnom a Diablo IV sztoriján (és még vár a Vessels of Hatred), őrült jókat szórakoztam (és máig ámulok) Night City utcáin a Cyberpunk 2077 2.0-ban és mostanság szép komótosan haladok végig a Baldur’s Gate III vér áztatta földjein (de rühellem már a goblinokat, undorító egy népség). Az idei címek közül még a Lorelei and the Laser Eyes illetve a Slay the Princess kapcsán volt mérhető szívverésem, Alan Wake és az Astrobot pedig Q1-es móka lesz talán.

A játék, aminek az első két órájának szinte minden percet gyűlöltem. Az irányítás sokszor logikátlan, a térképkezelés vállalhatatlan, a kezelőfelület tíz éves lemaradásban van, és az egész teljesen polírozatlan hatást kelt. A mai napig nem értem például, hogyan lehet egy pisztoly újratöltését ennyire félredesignolni. Aztán valahol Vatikán közepén lassan a helyére került az egész, és bár nem bocsátottam meg minden hibát, de megszoktam. Olyannyira, hogy a kezdei hétpertíz végül felejthetetlen élménybe fordult át, a mechanikák végül egész szépen össze- és beértek, a történet pedig sodort magával. Valószínűleg a legjobb rosszul összerakott játék, amivel életemben játszottam. Megyek az ezrezésre, mert minden egyes jegyzetet látni akarok.

Tovább is van...

• Silent Hill 2 - Bár már két hónap eltelt, a mai napig agyalok rajta, hogy az eredeti koncepció akciójátékosítása mennyire volt jó ötlet, de még mindig arra jutok, hogy olyan hihetetlen alázattal nyúltak hozzá a 2001-es klasszikushoz, hogy teljesen jól működik az új megközelítés is. Azt, hogy ez a sztori 2024-ben így, tulajdonképpen változatlan formában megjelenhetett, csakis annak köszönhetjük, hogy lengyel-japán együttműködés áll mögötte, angol vagy amerikai fejlesztőkkel szerintem az eredeti gondolatok nagyjából fele manapság már nem fért volna bele.
• Prince of Persia: The Lost Crown - Ez az a játék, amiben nem volt olyan fél perc, amit ne láttunk volna korábban más metroidvania címekben akár már többször is, mégis olyan szinten polírozott, hogy a kissé elnyújtott játékidőn kívül alig van olyan eleme, amin fogást lehetne találni. És mivel a zsáner óriási szerelmem, ezért ez a "best of metroidvania" megközelítés nálam nagyot ment, pláne úgy, hogy szinte közvetlenül a Blasphemous után játszottam vele, és nagyon kellett valami sokkal könnyebb és könnyedebb a műfajból.
• The Legend of Zelda: Echoes of Wisdom - Óriási rajongója vagyok a régi Zeldáknak, és egyáltalán nem kaptak el annyira az új részek - ilyen előzmények után talán nem meglepő, hogy az Echoes of Wisdom nagyon bejött, és bár akadt még egy-két Switch cím, amit ide tehetnék, azok remasterek voltak, tehát egy új Zeldának inkább itt a helye. Nagyon remélem, hogy a régiesebb kamerakezelést és kötöttebb világot sem engedi el a Nintendo a jövőben.
• Songs of Conquest - A nagyon felszínes "Vajon ez az új Heroes?" kérdésre a válasz egyértelmű nem, de az Early Accessből idén kilépett körökre osztott stratégiai játék ügyesen egyensúlyozik a könnyed játszhatóság és a hardcore kihívás között, pedig sok kiváló cím pont ezen bukik el. A legtöbb összetevő eredeti forrása persze elég egyértelműen azonosítható, és az se nagyon tetszik, hogy a pályákat túlzottan teleszórták erőforrásokkal és interaktív tereptárgyakkal, így inflálva el ezek jelentőségét, de játszatja magát, és csodás példája annak, hogy a 20-30 évvel ezelőtti design hogyan dobható fel modern megoldásokkal úgy, hogy senki ne háborogjon utána.

Idén pont úgy viselkedem én is, ahogy a steames kimutatásokban szereplő tömegek, rólam is elmondható ugyanis, hogy alig jutottam el 2024-ben megjelenő címekhez, helyette inkább a korábbi évekből válogattam. Azért egy top 5 még nyilván megy, de szinte látatlanban is úgy érzem, hogy az Astro Bot, a Final Fantasy VII Rebirth, a Lorelei and the Laser Eyes, a Black Myth Wukong, a Hades II, az UFO 50 vagy a The Rise of the Golden Idol is ugyanúgy célba érhetett volna nálam idén - már ha lett volna időm elindítani őket.

„Inkább tettük volna kriptóba” Dollárjeles-nyaklánc a leghatékonyabban elégetett négyszázmillióért
Concord

BDSM Fájdalomdíj az ötszáz ostorcsapásért
Indiana Jones and the Great Circle

A Demokrácia Galaktikus Békekeresztje
Helldivers II

„Utolsó kollaboráció” poszthumusz Emlékérem
Akira Toriyama és a Sand Land

„Úristen, very big!” Aranyszerszám a kisebbnek hazudott méretekért
Elden Ring: Shadow of the Erdtree

Felkelő Nap Különdíj a legbizarabb japán címadásért
Methaphor: ReFantazio

„Szeretem a húsos barackot!” Díszoklevél a zöldség-gyümölcs árusok egyesületétől
Princess Peach Showtime

„Volt egyszer egy BioWare” Gyémántkönnycsepp a keserédes nosztalgiáért
Dragon Age: The Veilguard

„Lopott Bicaj” Vándordíj
Gina Lombardi (Indiana Jones and the Great Circle)