2023: a mi kedvenceink

Nem hiszem, hogy létezik olyan lineáris felépítésű játék, amibe több játékórát tettem összességében, mint a Resident Evil 4 eredeti változatába. Ennek megfelelően nyilván nagyon sokra is tartom, és nem is feltétlenül hittem abban, hogy a Capcom érdemben hozzá tud tenni a dolgokhoz - közel két évtizedes technológiai előrelépés ide vagy oda. Végül magam sem hittem el azt, amit kaptam: fogták a műfaj megkerülhetetlen, mindent meghatározó alapkövét (és nem mellesleg minden idők egyik legpazarabb dinamikájú single-player kampányát), és még magasabb szintre emelték azt. Nem nagyon tudnék mondani olyan szekvenciát, amit a remake ne csinálna még jobban, még feszültebben, még látványosabban és még szórakoztatóbban - az eredeti játék "leggyengébb" része, a szigetes fejezet erre talán a legjobb példa, de az egyéb variálások és újítások is szuperül sültek el szerintem. Igen, más a hangvétele, mint az eredetinek. Igen, van pár dolog, ami átkerült a Seperate Waysbe. De pont ezek miatt lett önmagában nézve is teljes értékű, maximális létjogosultságú alkotás - azon túl, hogy remake-ként is kiemelkedő, ami a Resident Evil 3 után nem elhanyagolható szempont. Lényeg a lényeg: csak azért nem ment bele egyhuzamban a negyedik végigjátszás is, mert szólított a kötelesség. De hogy legalább annyira meghatározó lesz számomra hosszú távon, mint a 2005-ös változat, az nem kérdés - és ezt egy évvel ezelőtt még nagyon nem láttam jönni.

Tovább is van...

• Lies of P - Az év furcsa kettőssége, merthogy rengeteg problémám volt a Lies of P-vel (ne5h és sQr kollégák szemében jó eséllyel én voltam a zsémbes öregember), közben meg képtelen voltam letenni, és vérzett a szívem, amiért a végigjátszást követően tovább kellett lépnem valami másra. Ha most választanom kéne, hogy minek várom leginkább a folytatását, akkor nem kizárt, hogy erre böknék.
• Hogwarts Legacy - Ő sem egyszerű eset, mert a Hogwarts Legacy felépítése olyan, mintha egy AI rakta volna össze az egészet, annyira nincs benne eredetiség, és annyira ormótlanul épülnek egymásra egyes játékelemei - gondolok itt főleg az itemekre és az azokkal kapcsolatos economyra. Közben meg olyan definitív Harry Potter-élményt kap az ember, hogy csillogó szemekkel, észrevétlenül csúsznak bele a játékórák.
• Armored Core VI: Fires of Rubicon - Soha nem állt hozzám közel az Armored Core-széria, de most, 2023-ban valami elképesztően üdítően hatott egy ennyire letisztult, ennyire klasszikus felépítésű, régisulis akciójáték. Közben pedig megvolt benne a modern íz is, mindaz a tanulság és minőség, amit az elmúlt 15 évben szedett magára a FromSoftware - jó eséllyel az év legjobb bossharcait is itt kell keresni.
• Fashion Police Squad - Az idén debütált konzolos verzióknak hála hozzám keveredett ez a radar alatt mozgó retro-FPS, aminek talán az év legönfeledtebb játékóráit köszönhetem. Sok csodára lehet lelni szerencsére az indie közegben, ilyen szintű kreativitással és humorérzékkel azonban ritkán találkozni, vicces és szívmelengető referenciák tucatjaival.

Backlog-szégyenlista: Alan Wake II, The Legend of Zelda: Tears of the Kingdom, Dead Space, Super Mario Bros. Wonder, Hi-Fi Rush, Cocoon, Dredge + még sokan mások.

Sötétség ennyire gyönyörűen még sohasem ült rá a képernyőre, a mindent bekebelező homály pedig nemcsak vizualitásában, hanem Sam Lake szavai által is új szinten fejeződik ki. Ahogy a verbalizált cselekmény tökéletes fúziót alkot a látvánnyal, az élőszereplős részek és zenei megoldások sohasem látott természetességgel olvadnak a játékmenetbe, a különböző médiumok így nem csupán merész kísérletezésben, hanem egy esszenciális Remedy-életérzésben csiszolódnak felejthetetlen impresszióvá. Az út kezdetét még a 2001-es Max Payne környékén kereshetjük, az azóta megjelent Alan Wake, Quantum Break és Control pedig olyan példátlan kontinuitást és fejlődéstörténetet reprezentálnak, melynek csakis az Alan Wake II, illetve a hozzá köthető színpadi performansz hozhatta el méltó örömünnepét a játékiparban. Miután James McCaffrey nemrég elhunyt, sajnos szomorú értelemben is véget ért egy korszak, ettől függetlenül remélem, hogy Alan Wake a második rész után sem tűnik el végleg az éjszakában.

Tovább is van...

• Cocoon - Ki gondolná, hogy komplett világokba ugorhatunk fejest, miközben a képernyő előtt töltött órák száma nem kell, hogy két- vagy háromjegyűre gyarapodjon? A Geometric Interactive tisztelettel bánik a játékos idejével, hiszen az egy percre jutó ötletmennyiség és immerzió kompakt játékélménnyé sűrűsödik, de a haladós puzzle leginkább az atmoszférájával, valamint a „világokba helyezett világok” kreatív kiaknázásával vált az év egyik legmaradandóbb élményévé.
• Lies of P - Mivel lelkes amatőr vagyok a műfajban, a Neowiz és Round 8 számomra büntetlenül megúszta, hogy ennyire közel mentek a Bloodborne-hoz, a Pinokkió-történet szokatlan feldolgozását pedig azzal a luxussal fogadhattam be, hogy távol tartottam magam az elvi vitáktól. A meglepetés erejét nem csupán a kézre álló mechanika és a kitűnő világépítés jelentette, hanem az, hogy hosszú távú terveim nem voltak ezzel az egésszel (én csak bele akartam nézni a Game Passben), december végén viszont azt vettem észre, hogy a stáblista egy szeptember óta tartó rutint, valamint egy default játéktevékenységet búcsúztat az életemből.
• The Expanse: A Telltale Series - Számos játék kiszorult a reflektorfényből, pedig 2023-ban még a narratív kalandok is éledezni kezdtek, a Telltale és ex-Telltale fejlesztők ráadásul rögtön a kedvenc sorozataimat adaptálták. Camina Drummer, illetve az őt megszemélyesítő Cara Gee még a Térség világában is az egyik legizgalmasabb jelenség, a kurtára sikerült sorozatzáró után pedig felbecsülhetetlen öröm, hogy újra elmerülhetünk James S. A. Corey világában, a játék ugyanis nemcsak a karakterekkel hozott autentikus élményt, de a helyszínek, a hangulat és a zene terén is hű maradt az alapanyaghoz.
• Star Trek: Resurgence - Míg az Expanse videojátékként is jól működik, a Resurgence inkább azoknak ajánlott, akiknek a szervezete még a 2023-as bőség után is készen áll a friss Star Trek tartalmakra, miután elfogyasztottuk az idei Picard, Lower Decks és Különös új világok évadokat. A Resurgence új szereplőket mutat be, illetve kemény döntéseket bíz a játékosra, a sztori pedig egészen Az új nemzedék kezdetéig, nevezetesen Az őrszem (The Last Outpost) című epizódig kanyarodik vissza. Ha lövöldözni és trikorderrel szkennelni nem is annyira élvezetes, az egyenruhával járó páratlan felelősséget, illetve a Csillagflotta jelentette felemelő csapatmunkát mindenképpen megtapasztalhatjuk.

Közel 600 óra, 4 darab 100-as karakter, 6 darab über uniqee a 7-ből és a legdurvább kihívást jelentő Zir dungeonökből a 13-as szint. A legmagasabb 1 ütéses damage-em 1,1 milliárd. A legnagyobb kihívásnak tervezett World Boss jó esetben egy, de maximum két ütésből fekszik. Minden tárgyam közel maxos értékekkel rendelkezik, és még így sem tudom abbahagyni. Mert egyszerűen a Diablo ilyen. Vagy rákattansz, vagy az 50-es szint elérése és a fő sztori teljesítése után egyszerűen nem érted, hogyan lehet tovább játszani ezzel az unalmas fossal. Vitatkozni is felesleges erről, mert tényleg arról van szó, hogy bekattan valami, ami nem enged, vagy sosem ér el a függőség szele. Engem elért, be is szippantott, és ennyi idő után sem tűnik úgy, hogy el akarna engedni. Január végén jön a következő szezon, már úgy tervezem a köztes időben a más játékokat, hogy addigra befejezzem, amit elkezdtem. Rengeteg hibája és hiányossága van, a közelében sincs a teljes potenciáljának a kihasználásában, de egyszerűen – szerintem – annyira erős az alap, hogy simán lehet rá építkezni. A világ, a részletesség (mind a harcokban, mind a kidolgozottságban), a rengeteg variálható build olyan szintű mélységet ad, ami egyszerűen pont jó. Persze, elveszel még az elején, de utána ha minden a helyére kattan és egy kicsit utánaolvasol, fantasztikus dolgokat lehet csinálni - illetve ami a legfontosabb: kitalálni. Nagyon bízom benne, hogy a következő években folytatják a második szezonban lefektetett irányvonalakat, mert most sikerült a legfontosabb dolgot elérniük, hogy egyszerűen csak „FUN” a játékkal csapatni, legyél bármilyen karakterrel is. Megosztó, brutális, hiányos, bugos, csodálatos, hangulatos, idő- és életrabló, de egyszerűen ez a Diablo.

Tovább is van...

• Marvel’s Spider-Man 2 - Mert nem tudnak hibázni, és a legmagasabb szintű képregényes élményt tolják a digitális vászonra. Látszik, hogy minden porcikáját imádják az univerzumnak, és a legmagasabb törődési szintre kapcsolva nyúltak a játék minden részéhez. Viszont az is érződik, hogy szükség van egy open world reformra, mert lassan ez a formula véglegesen kifutja magát. Ettől függetlenül az év egyik legjobb élménye volt, ha szereted.
• Super Mario Bros. Wonder - Nincs még egy ilyen fejlesztő/kiadó a világon, mint a Nintendo. Évről évre teszem le a hajam és térdepelek le a design istenek előtt, akik ennyi idő után is olyanokat tudnak előhúzni abból a legendás piros M-betűs kalapból, hogy nem hiszem el. Ha egy játékot tennék kötelezővé minden gyerek számára a világon, akkor ez lenne az. Istenek, legendák, varázslók. Kötelező cucc.
• Remnant 2 - Egy másik csodagyáros csapat, akik fogtak két nagyon népszerű stílust, és (biztos vagyok benne, hogy rendkívül sok hallucinogén segítségével) újra egy olyan beteg, csodálatos, néha nagyon g*ci világot pakoltak össze, ami abszolút egyedülálló. Úgy teszel bele 4-5 órát egy csapattal, hogy fogalmad sincs, hogy elégedetten vagy anyázva állsz fel a végén. Iszonyat mennyiségű titok és variáció, ami mellé a zsáner egyik legjobb gunplay-ét pakolták. Érdemes rájuk figyelni, szuper tehetséges csapat.
• Star Wars Jedi: Survivor - Az idei év egyik fekete lova (vagy inkább Jedije), ami kapott hideget és meleget is bőven. Nem hibáztatom a médiát, de borzasztó negatív sajtót kapott a játék az elég problémás technikai megvalósítás miatt. Viszont ha a SW-rajongó ezektől eltekint, és belevág a kalandba, akkor simán az elmúlt évek egyik legjobb kalandja várja abban a messzi-messzi galaxisban. Bődületes látvány, sokat finomodott harc és tonnányi felfedeznivaló. Bátran tudom ajánlani mindenkinek, aki szereti, tényleg nem fog csalódni.

Nálam a PlayStation űreposzának újragondolása vitte a prímet idén. A Square-Enix megmutatta, hogy hogyan kell lélekkel alkotni. Ez egy szerelmeslevél a JRPG-fanatikusoknak. A Star Ocean világa annyira rabul ejtett, hogy volt olyan napom, amikor több mint 10 órát is vele töltöttem. 2D-HD-s látvány és Sakuraba mester szimfóniái kényeztették a látó- és hallószerveimet. Igazi remekmű, egy nagyszerű alkotás, izgalmas történettel, modernizált, kényelmes és segítő játékmenettel. Egy klasszikus született, ami a veteránoknak és az új belépőknek is lenyűgöző, JRPG-fanatikusoknak egyenesen kötelező!

Tovább is van...

• Final Fantasy Pixel Remaster - Ezzel a remastered gyűjteménnyel egy álmom vált valóra, mivel most már a kedvenc sorozatom első hat része is megjelent a modern konzolokra, csodás pixelgrafikával és némi játékmenetbéli segítséggel, számos koncepciós anyaggal. A VI. rész számomra a világ legjobb játéka, így már önmagában beszédes, miért került a kollekció az élbolyba. Nem egy Star Oceanben látott újrázás ez, inkább az eredeti kiadásokhoz áll közelebb. Továbbra is csodálatos utazások ezek, felejthetetlen dallamokkal, igazi életérzéssel.
• Super Mario Bros. Wonder - Véleményem szerint a Super Mario World a legjobb két dimenziós Mariós játék... ezt az állítást továbbra is tartom, de a mostani felvonás közel állt a trónfosztáshoz. Minden pálya tartogat játékmenetbeli meglepetést, valami őrületet, kreatív ötletet. Jó érzés vele játszani, és ez lesz az a játék, amit bármikor újrázni fogok, annyira megkapó volt.
• Street Fighter 6 - A remek látvány és a tökélyre fejlesztett játékmenet mellett a tartalmas, Yakuza-szerű sztori mód is nagyon tetszett benne. Egyedül a kevés választható szereplő és a drága Character Pass, ami kifogásolható. Valószínűleg itt is számos kiadás lesz, és nagyjából 3 év múlva lesz teljes, de akkor már tökéletes.
• Diablo IV - A Diablo IV az egyik legkidolgozottabb játék, amivel valaha játszottam! Sötét hangulata, profi szinkronmunkái, lehengerlő gigászi csatái emlékezetessé tették. A barátaimmal hatalmas élmény volt a World Boss legyőzése. Rengeteg álmatlan éjszakát okozott a kaland, és valószínűleg még egy jó darabig hosszú kikapcsolódást nyújt majd az új session passokkal továbbra is.

Hosszú évek után olyan helyzettel kerültem szembe, hogy legalább három GOTY-jelöltem is volt, és nagyon nehéz döntés volt (deee... döntöttem!) kiválasztani közülök egyet. De végül a szívem a marcipán űrhajótöröttek és a kis színes répalények kalandja mellett dobbant a legnagyobbat. Ritkán érzek késztetést arra, hogy egy játékból kisajtoljak minden pici kontent-szeletkét, de a negyedik Pikmin-inkarnáció (de nevezhetjük akár rebootnak is) gondoskodott róla, hogy ne álljak fel addig mellőle. Addiktív, változatos játékmenete, titkokkal teli csodaszép kis helyszínei és újragondolt, remekül működő mechanikái teljesen lenyűgöztek. Sajnálom, hogy nem kapott akkora rivaldafényt a többi nagy idei megjelenés mellett, igazán megérdemelte volna.

Tovább is van...

• The Legend of Zelda: Tears of the Kingdom - Egy Zelda-kaland megjelenése mindig ünnep nálam - lassan 30 éve játszom a különféle Zelda-játékokat, és annak ellenére, hogy a TotK-nak van egyfajta "BotWá" mellékíze, csalódnom ezúttal sem kellett. Sőt! Nehezen tudtam elképzelni egy ennyire durván az előző rész alapjaira épített folytatásnál azt, hogy ez bárhogy is frissnek fog hatni, de a Zelda-csapat minden ellenérzésemet eloszlatta.
• Super Mario Bros. Wonder - Mario-játékokat pedig még a Zeldáknál is régebb óta játszom, de valahogy a 2D-s epizódok végén mindig az a konklúzióm, hogy az 1991-es Super Mario World fényévekkel van még mindig előrébb bármelyiknél. A Wonder ezzel a gyakorlattal totál szembement, nem volt rest minden porcikájában megújulni és olyat adni, amire több mint 30 éve várok: egy 2D-s Mariót, ahol a kaland és akció elemek tökéletes balanszban vannak.
• Resident Evil 4 - A Resi 4-nek külön kis szentély van fenntartva a szívemben, így nagyon örülök, hogy megszületett ez az újrakiadás. Csodaszép, egy kicsit itt-ott más, mint az eredeti, de amúgy lényegében ugyanaz a léleKzetelállító élmény, mint ami egy jó 18 éve visszarántott anno a gémingbe.
• Phasmophobia - Végére hagytam az all-time kedvencemet, igen, még mindig early access, még mindig tele van buggal, még mindig úgy van, hogy ha egy hibát kijavítanak, kinő helyette három, de ennek ellenére még mindig imádjuk. Ráadásul a csapatunk a legjobb csapat kerek e földön, szóval az év legtöbb pozitív videojátékos élményét még mindig innen kapom.

Lemaradóim: Alan Wake 2, Diablo 4, Street Fighter 6, Mortal Kombat 1, Super Mario RPG, Lies of P, Metroid Prime Remastered, Baldur's Gate 3... bitang erős évünk volt, sokáig fogjuk még emlegetni.

Az Asgard’s Wrath 2 az idei év utolsó nagy megjelenése volt, alig két hete jött ki, így nem volt sok ideje arra, hogy a listám élére ugorjon, de megtette. Leginkább azért, mert szintlépés VR fronton – nem elsősorban vizuálisan, hanem leginkább tartalom szempontjából. Az Asgard’s Wrath második része túllép a VR-játékoktól megszokott kereketeken, és epikus akció-RPG élményt kínál, a száz órát megközelítő játékidővel, lendületes sztorival és változatos játékmenettel. El lehet veszni benne, a szó hagyományos és átvitt értelmében is.

• El Paso, Elsewhere - Az idei (ismét) jó év volt a független játékfejlesztés frontján, a sok remek cím közül az El Paso, Elsewhere állt legközelebb a szívemhez. A magyarázat belesűríthető egy rövid mondatba: Max Payne vámpírokkal. Újabb remek példa arra, hogy egy játék mögé nem kell giga-büdzsé és sziporkás grafika ahhoz, hogy élvezetes legyen – néha (mint itt) elég egyetlen ember.
• Hogwarts Legacy - A Hogwarts Legacy pontosan az, aminek lennie kell: a definitív Harry Potter-játék. Nem vagyok keményvonalas HP-fan, de a Hogwarts még így simán beszippantott, üvölt róla, hogy rajongók készítették (nem csak) rajongóknak, és ez meglátszik a játék minden egyes pixelén.
• RoboCop: Rogue City - Akár a Hogwarts párjának is mondható abból a szempontból, hogy egyértelműen rajongók készítették, és a száz százalékos nosztalgiafaktor mellé egy igazán jó, és (az alapanyaghoz illően) tocsogósan brutális játékot kapunk, ami nem túl rövid, nem túl hosszú, pontosan annyit ad, hogy vigyorogva lövöldözd végig.
• Hi-Fi Rush - Az idei év meglepetése – egy olyan videójátékos világban, ahol már nem igazán vannak meglepetések. Amilyen különleges volt, ahogy bejelentették (azonnal kapható, sőt, Game Passból vihető), maga a játék annyira visszanyúlás a Régi Szép Időhöz, amikor még a Sega is gyártott konzolokat, így nyugodtan képzelheted (akár) azt, hogy a Hi-Fi Rush egy megkésett Dreamcast-játék, ami valamiért csúszott 20+ évet.

Én meg a horgászat... idén mégis két horgászós RPG mászott fel az éves toplistámra. Ha csak az objektív énemet hívom segítségül, akkor lehet, hogy a Dave egy ponttal magasabb értékelést kaphatna. De a Dredge az, amelyet az elejétől a végéig közelebb éreztem magamhoz. A játék szinte tökéletesen fonja össze az egyes játékmechanikáit, a látványa-hangulata szinte tökéletesen interpretálja a sós-ködös tengeri létet Lovecraftia szigetvilágában. Nehézsége olykor arra ösztökél, hogy hagyd ott, tedd le egy napra, de egy-két óra után már vágysz vissza. Mikor valami soknak tűnik, utána jön a megoldás. Amikor rizikót kínál, olyankor a jutalommal is patikamérlegen kecsegtet. Megoldásai között még a Mega Man szekvencialitása is feltűnik (nem mindegy, hogy milyen sorrendben esel neki a szigeteknek, bár minden teljesíthető alapfelszereléssel is). Végigjátszod, és akkor jössz rá, hogy a kutyával nem is találkoztál, amiről mindenki beszél. Csodás darab, nálam az év játéka. Egész évben vágytam rá, de csak a DLC környékén csaptam le rá. Kár volt ennyit várni.

Tovább is van...

• Super Mario RPG - Az egyik kedvenc JRPG-m modern köntöst, elérhető formát kapott. Bár a felújítás nem jött be minden ízében, az összkép így is csodálatos. Énidő, komfortzóna, lágyan ringató atmoszféra. A Super Mario RPG egy perc alatt képes betakarni, és elfeledtetni azt, hogy már nem vagyok gyerek...
• Dave the Diver - A másik horgászos cucc. Olyan loopja van, ami elől nincs menekvés. Nem horgokat akaszt beléd, hanem fullos erővel csáklyázza meg az elméd. Talán kicsit már sok is a játék, lehet épp ezért esett be a Dredge mögé nálam. Annyi mindent kínál, ami már az én rutinomat jelentős kihívás elé állította. De ez nem a játék hibája, legfeljebb az én gyengeségem (víz)tükre.
• Jusant - Decken is remekelő indie csoda, amely unreális (sic!) világával és kellemes, ICO-like hangulatával lebilincselt. Ha keresem a fejemben az idei élményeket, elsők között ugrik be a száraz falakon való mászás, lengedezés. És a kis vízpuffancs, aki végigkísér minket az utunkon. A Don't Nod nemcsak a narratív könnycsatorna-tornához ért, hanem kísérletező címeivel túl is mutat a renomén. Nem is kicsit. Toronymagasan.
• Dordogne - A nyár íze, a nap melege. Az idei évben furcsa módon több ponton is összefonódtam a francia kultúrával - a Dordogne erre rátett egy lapáttal. Nem mellesleg az egyik legszebb nyáridéző kalandot kaptam a fejlesztőktől, amihez az agyam valószínű tudattalanul is hozzátette a saját emlékeimet.

Akik lemaradtak: Blanc, Metroid Prime Remastered, Returnal (PC), Ratchet and Clank Rift Apart (PC), Under the Waves, Baldur's Gate 3 (Soha rosszabb évet!)

Bejelentése óta érdeklődve figyeltem a Lies of P életútját, amiben nem kis szerepet játszott az eleinte belőle áradó erőteljes Bloodborne hangulat. Reménykedtem benne, hogy megkapom a képében azt a "folytatást," aminek a Sony valószínűleg már sosem fog zöld utat adni. Már a demóval eltöltött rövid ismerkedés után tudtam, hogy elemembe fog találni a Round8 csapata, azt azonban álmodni sem mertem volna, hogy ennyire remek debütálással rukkolnak elő. Az egyedi fegyverrendszer, a statkövetelmények száműzésével járó szabadság és mindazon "áramvonalasítások," amivel bizonyos mértékben a zsáner alapjainak fordítanak némiképp hátat, elérték, hogy szemrebbenés nélkül emeljem a képzeletbeli dobogóm első fokára. A számomra nagy szereppel bíró játékmenet mellé pedig egy érdekes világot és történetet, valamint remek zenei kíséretet párosítottak, mindezek együttesével pedig azt is elérték, hogy a Sekiro után a második olyan játék legyen, amiben megkíséreltem különböző challenge runokat is. Csak a FromSoftware mellékvágányával szemben itt be is fejeztem azt, amit eltökéltem (és mellette más kihívásokat is kitaláltam menet közben).

Tovább is van...

• Remnant 2 - Nyári megjelenésekor nem tudtam elképzelni, hogy lesz olyan idei cím, ami beelőzi, azonban a Gunfire Games sajnos gondoskodott erről. Ironikus módon ennek oka nem a játék tartalmi oldala, inkább az a némileg teszetosza töketlenkedés, ami a premiert követő időben érte a játékot. Mindezek ellenére sikeresen licitált rá az elődjére és nyújtotta az idei év egyik legjobb co-op élményét.
• Wild Hearts - Szegény ember Monster Huntere. Első ránézésre így jellemezhetném a Koei Tecmo szörnyvadászatát, azonban az eltöltött idő során folyamatosan mutatta meg, miben is rejlik igazi ereje, a végjátékra pedig már szemernyi kétségem se volt, hogy nem pusztán a nagy nevű konkurencia hátszelét akarja meglovagolni.
• Wo Long: Fallen Dynasty - Két Nioh után biztos voltam benne, hogy a Team Ninja nem tud hibázni, a Wo Longgal azonban némileg sikerült nekik. Már amennyiben azt annak vesszük, hogy a japán démonirtással ellentétben a Három Királyság viszontagságaiba nem akartam órák százait önteni, és az alapjáték kétszeri végigjátszása után különösebb bűntudat nélkül léptem tovább, és a DLC-k sem tudtak visszacsábítani. A harcrendszer terén megkaptam az ismerős alapokat, csak a körítés maradt el kicsit mögötte.
• Fortinte Chapter 5: Season 1 - Annak ellenére, hogy egy ideje a Fortnite kisebb-nagyobb mértékben folyamatosan helyet foglal el a játékokkal töltött időmben, soha nem gondoltam, hogy egy ilyen listára fel fog kerülni. A decemberben indult szezonnal azonban az Epic olyan szinten kilőtte a játékot, ami elismerést érdemel. A Festival keretében megannyi év után visszatért a Guitar Hero, a Rocket Racing a Hot Wheels versenyeinek hangulatát idézi, a Lego Fortnite pedig a Minecraft/Don't Starve remek ötvözetét hozta el.

Az SF5 hosszú távon kiábrándító indulása után egészen felüdülés volt számomra látni, hogy csak ki tud adni a Capcom egy új számozott SF-folytatást anélkül, hogy már rövid időn belül kijönnének a különféle elhanyagolt területek és gyermekbetegségek. Ettől még nem mondom, hogy ne lenne kívánságlistám, de a több száz játékóra után azt hiszem nyugodtan kimondhatom, hogy számomra az év az SF6-ról szólt, ha játékról van szó.

Tovább is van...

• Path of Exile - A Diablo 4 arra jó volt, hogy betriggerelje a látens gambling addikciómat az év második felére, tehát pár száz óra el is durrant a két őszi/téli ligába. A PoE hiába készül a második részre, amióta kiderült, hogy az első rész is támogatva lesz, mintha új erőre kaptak volna a fejlesztők, és egyszerűen letehetetlenül komplex és grindy. Imádom. Utálom. Értitek, na.
• Death Must Die - És ha már PoE, ne menjünk el szó nélkül az év legnagyobb Vampire Survivors-"klónja" mellett se: a Death Must Die minden, amit csak kívánni lehet, pedig még csak early access fázisban van, a kontent javarésze pedig kívánságlistás, ergo még ki sem jött. A core mechanikák viszont annyira jól meg vannak csinálva, ez a Hades-PoE-VS mix egyszerűen zseniális lesz - jegyezzétek meg a nevét, szerintem 2024-ben be fog törni a mainstreambe is, már ha ez jelent bármit is.

Nosztalgiakülöndíj: Ultra Street Fighter IV - Az SF6-ra várva a haverokkal ezt a részt használtuk bemelegítésnek, aztán persze nem csoda, hogy ott is ragadtam. C Viper egy senki máshoz sem hasonlítható karakter, ez a játék pedig valahogy még 2023-ra sem öregedett ki. A meglepetés: az SF6 megjelenése UTÁN is simán vissza-vissza tértünk hozzá, egészen a mai napig: valamit a Capcom nagyon jól csinált itt. Várom Vipert a hatba, könyörgöm...

Nyár végétől a legjobb értelemben siklatta ki az életem és minden szabadidőmet neki adtam, de annyira megérte! Az első végigjátszásban rengeteget metagameltem és töltögettem vissza, hogy gyönyörködjek a sokféle lehetséges végkimentelben és halljam a társaim reakcióját. Azt hittem, alaposabb nem is lehettem volna, erre még másodjára is folyamatosan érnek a meglepetések. Kétlem, hogy a Honor Mode-nak valaha nekiugranék, de szerencsére van még 6 + 1 origin karakter, akik szemszögéből ezerféleképpen újraélhetem a csápos kalandot, ráadásul sokadjára is micsoda érzés a tömegbe becsűrni egy tűzlabdát! A BG3 számomra 2023 terápiás játéka, amit még évekig fogok nyüstölni. Bégéhárom, télen-nyáron!

Tovább is van...

• Alan Wake 2 - A játék, amiről a megjelenéséig nem tudtam elhinni, hogy meg fog jelenni, aztán megjelent és csak sodort magával a befejezésig. Saga és Alan párhuzamosan futó történetszálai mellett az olyan szokásos Remedys bizarrságok miatt borultam bele, mint a Koskela tesók reklámjai, Alex Casey összes személyisége, amikből az egyik csak simán Sam Lake, Ahti bölcsességei, vagy a táncikálós-megőrülős Show meeee the champion of liiiiight! Ez a túlélőhorror valójában egy végtelenül szürreális szerelmi vallomás a kávéhoz, amelynek legnagyobb érdeme, hogy három hónap kemény függőség után le tudott hozni a BG3-ról és egy darabig nem is engedett vissza.
• The Legend of Zelda: Tears of the Kingdom - Szerencséjére a BG3 előtt jelent meg, így Hyrule-ban is sikerült eltöltenem 100+ órát questeléssel, virágszedéssel, főzőcskézéssel, páncélfejlesztéssel, és mindenféle egyéb, világmegmentéshez elengedhetetlen tevékenységgel. Nálam már nem ütött akkorát, mint a Breath of the Wild, meg építkezni se szerettem annyira, de a földalatti vaksötét feltérképezésére teljesen ráfüggtem és az Alan Wake 2-ben sem rémített annyira halálra semmi, mint a gloom spawn.
• The Excavation of Hob’s Barrow - Csodálatos megvalósítású gótikus pixelhorror, amelynek bár nem voltam maradéktalanul kibékülve a befejezésével, a folklórt lovecrafti lázálommal összemosó történetével teljesen levett a lábamról, hátborzongató szereplőit pedig a fantasztikusan megírt és előadott párbeszédek miatt imádtam hallgatni. Az idei egyik kedvenc játékélményem volt késő éjjel, fülig húzott takaró alatt végigborzongani Thomasina Bateman kezdettől fogva elátkozott régészeti ásatását.
• PARANORMASIGHT: The Seven Mysteries of Honjo - Sosem gondoltam volna, hogy az ordibálós Ace Attorney-ket leszámítva a visual novel bármilyen formában az én műfajom lehet, ez a tokiói helytörténettel feldobott nyomozós, idővel versenyt futós, játékmenetében a lapozgatós könyvekre emlékeztető misztikus horror azonban elejétől a végéig teljesen berántott. A folyamatosan súlyos morális dilemmák elé állító és bravúros keretbe ágyazott történet elképesztő csavarokat tartogatott a legvégéig, bárcsak újra nekiállhatnék nulláról!

Amiket biztos imádtam volna, ha sorra kerülnek: Dredge, Dave the Diver, Jusant, Lies of P, Hi-fi Rush, Dordogne, Cocoon, Oxenfree 2, Talos Principle 2. A Resident Evil 4 és Dead Space remakek remekek, illetve a Fatal Frame 4 újrakiadását is baromira élveztem, de az éves listámra egyiket sem akartam feltenni.

Novemberben kezdtem neki a Diablo IV-nek azzal a célzattal, hogy a korábbi epizódok iránti tiszteletből mindenképp teszek vele egy próbát a felemás launch-szindrómák ellenére, hiszen a Blizzard üdvöskéje a PC-s múltam egyik fő pillérének számított mindig is. A hármas ugyan nem igazán hagyott bennem maradandó emléket, de az aktuális folytatásról szerencsére ez nem mondható el. Eleinte furcsa is volt az összkép, de néhány óra elteltével kikristályosodott az a fajta mechanika, de inkább a történetmesélés és a körítés, amely miatt rövid idő alatt szinte a mindennapjaim részévé vált a Lilith utáni hajsza. A korábbi epizódok hagyatékának újabb vetülete alaposat csavart a lore-on, felfedve annak eddig ismeretlen aspektusait - de a tény, hogy Sanctuary világát egészen döbbenetes audiovizuális minőségben sikerült így felépíteni, tényleg különlegesnek hat. A játék gyönyörű és tartalmas, a kvázi nyílt világra épülő mivolta pedig lehetőséget ad akár a menet közbeni variációkra is úgy, hogy mindvégig fenntartja az érdeklődést és a kíváncsiságot - vajon mi vár minket az út legvégén?

Tovább is van...

• The Expanse: A Telltale Adventure - Kései olvasó révén csak idén értem a The Expanse (magyar címén: A Térség) kilenc felvonásból álló regénysorozatának a legvégére, de megérte bojkottálni / párhuzamosan nézni a filmsorozatot és várni a Telltale visszatérésére, amely a sorozatban is közkedvelt és rendkívül karakán csaj, Camina Drummer egyik korai történetét meséli el kalandjáték formában, mintegy megágyazva a széria előzményének. Kicsit rövidke, de annál többet ad, rajongóként az egyik legjobb történet volt az idei évben.
• Metroid Prime Remastered - Évek óta az asztalra csapok, annyira fájó már a két konzolgeneráción át altatott és azon túl is hat éve készülgető következő nagygépes Metroid hiánya. Az idei év étlapján a Samus Menünél előétel volt csupán, de ez szinte Michelin csillagért kiált: a Metroid Prime Remastered egy mestermű a kiválóság alapanyagából. Egy probléma van csak vele: most még jobban hiányzik a főétel.
• Starfield - Óriási, végtelen, néhol csapodár, máskor letaglózó. Nem mindenki volt képes megemészteni az űr kietlenségét és szépségét, de a G365 ügyeletes pathfindereként én megtaláltam nagyrészt benne, amit kerestem. Az egyetlen fő problémám az egésszel az volt, hogy hiányzik belőle az a fajta epikus történetmesélés, amelyet egy hasonló stílusú játéktól elvárnék, annak minden csavarjával együtt. Ezt leszámítva viszont az utóbbi évtized egyik legfontosabb jelentőségű sci-fi kalandjának éltem meg, és ez jó.
• Mortal Kombat 1 - Szintén respektációból, már-már kötelező jelleggel: az MK-t rebootolni talán épp időszerű volt, a formula kezdett kicsit megfáradni az utóbbi két epizóddal. Hogy ez a kevésbé sötét, alapjaitól újraírt, “ideálisnak tűnő” timeline megfelelő lesz-e, majd kiderül, mindenesetre a játékmenet a valaha volt egyik legjobb MK, amivel dolgom volt.

Futottak még - Fájóan kevés idő jutott játékra az idei esztendőben, így a vaskos pennával felvésett képzeletbeli kőtáblára még további három játékot biztosan felkarcolnék, mint 2023 legjobbjai: Baldur Kapuja nálam újévi kaland lesz, akárcsak az AW2 befejezése (szintúgy GOTY esélyes), és a Dead Space 2023 inkarnációja is.

“It's not a loop, it's a spiral.” - hangzik el tizenhárom év után az újabb felismerést őrző metafora, ami az én olvasatomban a Remedy Enternainment eddigi munkásságára is kitűnően reflektál. Bár a túlélő-horror felé határozottan eltolt, modernizált műfaji alapokat nagyrészt csak szolgaian másolta a finn stúdió, mégis képes volt ezekre egy egyedi hangulatú, lenyűgözően csavaros, struktúrájával és eszköztárával egyaránt magabiztosan kísérletező játékot felépíteni. A The Final Draft frissítéssel talán idő előtt görcsöt kötöttek néhány izgalmas kérdésre, de még most, hetekkel később is könnyedén gabalyodom bele a történet elvarratlan szálaiba, teóriákat ütköztetve és a fantáziámmal töltve ki a sötétben hagyott részeket. Ezt pedig csak nagyon kevés alkotás képes elérni. Médiumtól függetlenül.

Tovább is van...

• Resident Evil 4 (Remake) - Tizennyolc év után végre sikerült egy számomra is fogyasztható formába önteni a Resident Evil szériát és valószínűleg a teljes zsánert radikálisan megreformáló horror kalandot. A klasszikus iránt érzett nosztalgia hiányában is kíméletlenül rángatott végig magával a változatos szituációk és emlékezetes helyszínek tökéletesen felépített sora, valamint a B-movie bájjal átitatott hibátlan atmoszféra, hogy végül bevésse magát minden idők kedvencei közé. Nálam is. Pár hete ráadásul ismét a falu kapujában találtam magam - ezúttal már PlayStation VR2 headsettel a fejemen! Ezt jelenti nekem a nagybetűs VIDEOJÁTÉK.
• Lies of P - Ahogy a közös kritikában már megfogalmaztam, számomra a FromSoftware által kitaposott szubzsáner mindig a felfedezésről szólt. Az ismeretlenről. A szétszórt történet-darabkákról. A pusztán a környezet által elmesélt háttérszálakról. A mellkasomra nehezedő hangulatról. Ezt pedig korábban egyetlen soulsborne inspirációt követő stúdió sem tudta nálam elérni. A Round8 első próbálkozása ráadásul nem csupán elismerésre méltóan implementálta az alapokat, de képes volt bizonyos tartóelemeket továbbgondolni és megtalálni a saját hangját ezen a túltelített piacon. Biztosan nem idén jártam utoljára Krat macskaköves utcáin!
• Marvel’s Spider-man 2 - Az Insomniac Games által formált univerzum ismét példaértékűen nyúlt a több mint 60 éves Pókember örökséghez, miközben egy látványos, fordulatokban gazdag és izgalmas mellékszálakat piszkáló történetet görgetett tovább - még ha ezúttal nem is sikerült nálam a megszokott érzelmi katarzisba kifutnia. Kétségtelen, hogy mindeközben játékmenet szintjén csak óvatosan bővítgetett, csiszolgatott és egyszerűsített ahol szükségesnek tűnt. De ez valószínűleg inkább a szolid alapokat dicséri.
• Teardown - Végül idén is sikerült 28 új megjelenés stáblistájáig elérnem, így ismét nehezen szorítottam le a szokásosan szűkös ötös listára az élményeimet. A Tuxedo Labs konzolokon idén debütált voxel-pusztító rabló szimulátorát viszont ma is aktívan nyúzom és még csak bele sem néztem a két izgalmasnak tűnő kiegészítő tartalmába. Egy ennyire frissnek ható, egyedi, kreatív, vicces és látványos független fejlesztést pedig még egy ilyen kivételesen minőségi és sűrű éves felhozatalból sincs szívem kihagyni. Ti se menjetek el mellette!

Backlogban rekedtek, pedig talán lenne itt helyük: Super Mario Bros. Wonder, The Talos Principle II, Baldur’s Gate 3, Final Fantasy XVI, Star Wars Jedi: Survivor, Hi-Fi Rush, Sea of Stars, DREDGE, Dave the Driver, HUMANITY, Pizza Tower, Chants of Sennaar.

Annak ellenére is simán a BG3 az év legjobbja nálam, hogy valószínűleg soha nem fogom végigjátszani, mert hiába tökéletes minden eleme, egyszerűen túl sok ahhoz, hogy teljesen fel tudjam dolgozni. Szóval itt van nálam egy félig játszott RPG, aminek minden percét élveztem, de egyben melós is volt a vele való foglalkozás. Nagy kár, hogy nem 25 évvel korábban érkezett, amikor időmilliomos voltam. Nem tudom, hogy az asztali szerepjátékok reneszánsza hívta-e ilyen formában életre ezt a játékot, vagy pont fordítva, ez fogja még inkább facilitálni a "valódi" RPG-k sokadik felemelkedését, de az mindenesetre biztosnak látszik, hogy ilyen komplexitású címek azért továbbra sem fognak túl gyakran érkezni, szóval becsüljük meg két-három évente azt az egyet, ami jön.

Tovább is van...

• Sea of Stars - Amennyire elborzasztott az, amit a Final Fantasy XVI-tal műveltek, annyira kellemes meglepetés volt a Sea of Stars - fura, hogy az európai fejlesztők lassan jobban érzik a JRPG zsánert, mint a japánok... A Sea of Stars pont annyit teljesít, amennyit ígér, nagyobb hibák nélkül szállít egy modernizált JRPG-élményt, érdekes karakterekkel, egész jó játékrendszerekkel és az elmaradhatatlan világmegmentéssel.
• Dredge - Míg a AAA-címek designja általában olyan, mintha mérnöki precizitással valami laboratóriumban készítették volna, az indie játékokban sokkal inkább tetten érhető a spontaneitás és az újító szándék. Igaz? Nem igaz, csak részben. Legalábbis a Dredge esetében nem, hiszen annak ellenére, hogy egy ministudió áll mögötte, a játékelemek olyan tökéletesen kapcsolódnak össze, mintha több tucatnyian polírozták volna éveken keresztül. Függetlenül attól, hogy a settingje elkap-e valakit vagy sem, egészében véve tanítani való mestermunka.
• Super Mario Bros. Wonder - A Mario úgy tud mindig megújulni, hogy közben mégis teljesen ugyanaz marad, amiért három és fél évtizede szeretjük. Ez különösen igaz a Wonderre, ami egyszerre old school és áramvonalas, tradicionális és újító, ismerős, mégis megepetéseket tartogat minden sarkon. Bár a teljesen 3D vonal közelebb áll hozzám a Mario-játékokban, ez oldalnézetes formában is beszippantott.
• Final Fantasy Pixel Remaster Collection - Az első néhány részt sehogy sem tudom megunni, ezredszerre sem, ez van. Az újítások egy része persze sima cheatcode - azokat messziről illendő elkerülni -, de az olyan kényelmi funkciók, mint a térképezés, a futás vagy a ládaszámláló mind olyasmi, ami sokadik újrajátszásra ösztönöz. Blaszfémia, tudom, de az a helyzet, hogy ezek az epizódok jobban öregedtek, mint a PlayStation 1-re megjelent részek.

Vannak időszakok az életben, amelyek nem videojátékról szólnak. Sokáig úgy tűnt, nem is tudok összehozni egy ötös listát, végül – egy kis csalással – egy négyesfogatot csak sikerült összeállítani. Egy dolog nagyban motivált: szerettem volna világgá kiáltani, hogy a Star Ocean 2 remake-je micsoda élmény volt! Egy igazi klasszikus tökéletesen modernizált és áramvonalas kiadása. Az a játék, ahol azt érzed, hogy valahol bent a lelked mélyén elkezd lobogni az a megmagyarázhatatlan, mindet felemésztő tűz, ami hajt, űz előre, ami éjszaka nem hagy nyugodni, és amit csak egy módon csillapíthatsz: ha elmerülsz a játék világában. Egy igazi csoda, 2023 legjobb élményét adta, ami bizonyította, mindennél jobb a videojátékos hobbinak hódolni.

Tovább is van...

• The Legend of Zelda: Tears of the Kingdom - Zseniális és monumentális. Ez a két szó jellemzi a Zelda: TotK-ot, a játékot, ami egy új, magasabb szintre emelte a kreativitás fogalmát. Egyszerűen elképesztő, amit a Nintendo megint összehozott. Egy játék, aminél úgy éreztem, hogy ez már túl sok, túl nagy, mert ha átadnám neki magam, akkor vagy az életemre nem jutna idő, vagy a következő 5-6 évig – a következő Zelda-játékig – mással nem is játszanék. De ez egyáltalán nem baj, mert a TotK új mérföldkő a videojátékiparban, amire még 20 év múlva is emlékezni fogunk.
• Final Fantasy Pixel Remaster - Van egy lélektana, amikor az ember megvesz egy gyűjteményes kiadást. A különös izgatottság, keresgélés, hogy jut-e még neked, az öröm, amikor a rendelés gombra nyomsz, aztán naponta frissíted a trackinget, várod a futárt, és amikor végre kibontod, gyönyörködsz a dobozban, majd elégedetten felteszed a polcra és… általában ennyi. Na a FFPR-rel nem ez történt. Nem arra gondolok, hogy nem vártam volna, vártam bizony, de amikor megjött mint az éhező vettem rá magam. Kiválasztottam az első részt, amit korábban még soha nem játszottam valamiért végig, és miközben teltek az órák, rájöttem valamire. Csillapíthatatlanul vágyom egy igazi Final Fantasy-játékra! Ezt a vágyat, mi több, éhséget. mondhatni űrt tölti be – lehet, hogy csak félig-meddig – az FFPR. Miközben haladtam, annyira örültem a játékosbarát újításoknak, a kiváló remasterelt zenéknek, és megragadott a sorozatra jellemző, oly régen átélt hangulat. Aztán megpillantottam az operajelenetet az FFVI-ból! Kedves Square Enix! Tessék szépen nekem a Final Fantasy XVII-et ebben a stílusban és minőségben (!) elkészíteni! Köszönöm!
• Chained Echoes - Jól tudom, a Chained Echoes tavaly jelent meg, de mivel majdnem december közepét írtuk, amikor megérkezett, én pedig csak idén tudtam vele játszani, úgy érzem, itt a helye. Mi több, ha ezzel tavaly találkozom, akkor egész biztosan a GOTY-listám élén lett volna. A Chained Echoes egy gyönyörű szerelmeslevél a JRPG-idők hőskorához, a 16-32 bites időszakhoz, amikor a Final Fantasy, Chrono Trigger, Suikoden, Breath of Fire és a Xenogears jelentették a mércét. A CE azonban nem csupán egy ügyes JRPG hommage. Nem, egy kiváló játék, mondhatnám a generációjának egyik legjobb JRPG-je. Matthias Linda – aki az egész projektet egyedül (!!) hozta össze – egy valódi zseni.

„Szabadság, szerelem, ehárom kell nekem” Fejbiccentés Egy Jobb Kor Emlékének
Nem lesz több E3.

„Emberek , akik legjobban örültek a GTA VI trailernek” Dollárjeles Nyaklánc
Tom Petty örökösei, akit 11 millióan sztrímeltek hirtelen.

„A legtöbb pénz, amit a semmibe szórtak” Fröccsöntött Plecsni Az Eltékozolt Potenciálokért
Bezárt a Google Stadia.

„Netendrék mászik, Krátosz üti, de végre miénk a KólOfDjúti!” Expanziós Érdemérem
A Microsoft tényleg felvásárolta az Activisiont.

„Kiloptam a teljes szervert, nem láttam mást, csakis Marvelt” Fémbillog Az Év Szivárogtatásáért
Meghekkelték az Insomniac-et.

„Búcsú egy legendától” Emlékdíj
Már nem Charles Martinet Márió hangja.

„Nem a vámpírok ölnek meg, hanem az unalom” Szégyendíj
Redfall

„Mohó vagyok, még akarok, fejlesztőből pénzt csikarok” Arany Szívlapát
A Unity utólag sarcolta volna meg a fejlesztőket.

„Lopott Bicaj” Vándordíj
Ada Wong, örök titkos szerelmünk.