Halo: Combat Evolved AnniversaryTeszt

Nem is kell túl nagy levegőt venni hozzá, hogy kimondjam: a Halo: Combat Evolved minden idők egyik legjobb játéka, nehezen képzelhető el toptizes játéktörténelmi összesítő nélküle. Miért? Mert napra pontosan tíz éve az első Halo rakta le a modern konzolos FPS-ek alapjait, és mert azóta is egyfajta tervrajzul szolgál minden hasonló próbálkozáshoz. A Halo jött, látott, és diadalmasan megmutatta, hogy nem egyedül a PC a sajátszemszögű lövöldékre isteni erők által rendelt platform. Ha játszottál 2001-ben, tudod, hogy hány ál koppant a padlón a Silent Cartographer máig zseniális első pár perce láttán, és tudod, hogy hány átjátszott éjszakáért (aztán bedagadt szemű, kávészagú, ásítozós délelőttért) volt felelős a multiplayer.

Egy klasszikus modern köntösbe öltöztetett újrakreálása nem új dolog, a 2011-es év különösen erős ezekben, elég csak a 3DS-re megjelent Ocarinára, vagy nemrég befutott GoldenEye Reloaded-re gondolni. Az újragyártás filozófiája és mikéntje változó, van ahol kvázi új játékot kapunk, és van ahol azt mondják, hogy a grafikai tuning bőségesen elég, az alapjáték van annyira erős, hogy sok év után is megállja a helyét. A Halo sorsát a Bungie távozása után egyengető 343 Industries az utóbbira szavazott, helyesen. A Halo Anniversary villámgyorsan bebizonyítja, hogy az eredeti játék tényleg klasszikus, a legtöbb rokon tíz év után nyugodt szívvel nyugdíjba küldhető játékmenet szempontjából (lásd például: az N64-es Perfect Dark HD újragondolása), a Halo viszont még most is ragyog, és 2011-ben is piszok élvezetes játék.

Pedig nem hibátlan, ahogy tíz éve sem volt az. Manapság már nem nagyon látsz visszamászkálást (backtrackinget) egy FPS-ben, nem használnak fel újra és újra komplett folyosókat vagy pályaszakaszokat, és a maga idejében is ökölrázós Libary sem lett megbocsátóbb 2011-re. A dolog szépsége: az alap játékmenet, az irányítás, az ellenfelek, a fegyverek, és a konkrét tűzharc annyira jól el vannak találva, és annyira élvezetesen működnek még most is, hogy legyintve lépsz át a problémákon. Ha a jelenlegi generációs részek ismeretében most találkozol először a Halo CE-vel, komoly meglepetések fognak érni. Például? Például kifejezetten alacsony, komoly ugrándozásra lehetőséget adó gravitáció, és a széria későbbi felvonásaihoz képest erősebb fegyverek, köztük minden idők legbrutálisabb FPS-es maroklőfegyverével, a Félelmetesen Zúmolható Fejbelövős Pisztollyal. De akár a játék hossza is meglepő lehet, a manapság standardnak számító 4-6 órás single kampányokkal szemben a Halo első nekifutásra simán 10-12 órás szórakozást biztosít, egyértelműen megmutatva, hogy korunk játékgyártása hol húzta meg a nadrágszíjat a szkriptelt látványorgiákért, mert a pályánként pukkanó atombombákért cserébe.

A nagy kérdés: hogy néz ki vizuális szempontból a felújított Halo CE? A válasz: jól, a vizuális turbózásért felelős Saber Interactive tisztességes munkát végzett. Az Anniversary legbájosabb szolgáltatása, hogy bármikor, egy gombnyomással válthatunk az új, és a régi grafika között, utóbbi esetben a Halo CE eredeti (csak nagyfelbontásban futó) verzióját kapjuk, tízéves grafikai időutazást egy másodperc alatt, igény szerint, megfelelő kijelzőt feltételezve akár 3D-ben is. Itt látszik igazán, hogy az Anniversary abszolút konzervatív remake, az utolsó kő, a legkisebb tereptárgy is ott van, ahol az eredetiben - csak sokkal jobban néz ki. A skyboxok (a pályák „hátterei”) is nagy változáson mentek keresztül, a szívszorítóan gyönyörű Halo-s távlatok most még epikusabbak, és még szívbemarkolóbbak. Külön dicséretet érdemelnek a zenék, az ütős Halo soundtracket újra felvették, és jobban, teltebben szól, mint valaha. Egyedül az animációk frontján lehet tetten érni, hogy min nem akartak (nem volt lehetőség?) változtatni, a karakterek (elsősorban a humán társaink) mai szemmel nézve kissé egyszerűen, és darabosan mozognak. A másik problémám: az új grafika néhol hangulatilag is belenyúl az összképbe. Példa: a Flood-dal való találkozást felvezető komor, ködös mocsár az Anniversary-ban inkább tűnik fantasy-eposzokból előrángatott elf erdőnek, mint baljós bevezető helyszínnek, az eredeti szándék és hangulat nem ez, nem ilyen volt.

Tartalmi extrák frontján a kampányban bevezetésre került a (kétfős) online koop, ami jó dolog, plusz az egy ideje Halo-alapszolgáltatásnak számító koponyák, és a kevésbé alapszolgáltatásnak számító, a sztorit elmélyítő rejtett terminálok is megjelentek. A terminálokra (rejtett tartalomhoz képest) láthatóan nagy figyelmet fordított a 343 Industries, a pár perces, nagyon jól összerakott animációs betétek nem csak utólagos információkat nyújtanak, hanem (az utolsó szakaszban) már a jövőbe (igen, a Halo 4 irányába) is kikacsintanak. A kompetetitív multis kínálat a Halo: Reach-re alapoz. Értsd: gyakorlatilag Reach-es multi, a Reach motorral, hat darab, a Halo / Halo 2-ből kiemelt / újragyártott pályával plusz egy Firefight helyszínnel. A pozitív oldal: a dobozban található kóddal a pályák bemásolhatók a Reach „alá”, így onnan is játszhatók. A negatív: az eredeti Halo CE-ben ennél sokkal több pálya volt (pláne, ha a második részt is hozzávesszük), el bírtunk volna viselni még párat belőlük.

A Halo Anniversary tipikusan az a játék, ahol problémás a pontozás, mivel a játék alapja egy tíz éve megjelent, kikerülhetetlen klasszikus, amire így utólag, a jövőből visszanyúlva is lazán ki lehetne tűzni a tízpontos győzelmi zászlót. Ha igazi Halo rajongó vagy, most sem ér kevesebbet. Az új belépőket pedig nehéz megítélni, ahhoz ki kéne törölni az agyamból minden, a Halo CE-vel kapcsolatos emléket, és szikével kéne kivágni a nosztalgiát. Maradjunk annyiban, hogy a Halo Anniversary egy bődületesen jó, a maga korában forradalmi játék becsülettel és nagy hozzáértéssel összerakott, ráadásul kifejezetten barátságos áron kínált felújított verziója, ami a rajongóknak kötelező, a széria gyökereire kíváncsi, FPS-kedvelő újoncoknak pedig erősen ajánlott olvasmány.