Deadfall AdventuresTeszt

Ritka az a játék, amit annyira próbáltam megszeretni, mint a Deadfall Adventurest. A legtöbb hasonló minőségű produktumot nem hagyom, hogy sokáig idegesítsen, egyszerűen mennek a “majd egyszer, ha minden mással végeztem” dobozba, azonban ez a játék olyan ígéretekkel érkezett, melyre már régóta éhezem. (És természetesen volt egy sokkal prózaibb ok is: tesztelendő játékot nem hagyunk félbe. De a valóság annyira unalmas.) Egy klasszikus “gondolkodós” FPS, egyfajta keveréke az Unchartednek és mondjuk a Call of Dutynak, egy olyan akció-kaland, ahol az agyunkra is éppen annyira van szükségünk, mint a mutatóujjunkra. Ki ne szeretne egy ilyen játékba belekezdeni? A probléma az, hogy a The Farm 51-nél nem volt meg a megfelelő tehetség (és - valószínűleg - pénz) ahhoz, hogy az ötletet rendben meg is valósítsák, így a végeredmény egy széthulló, ügyetlen próbálkozás lett, valahonnan az előző generációból.

Ott kezdődnek a bajok, hogy már a játék története se tud kiszakadni a tévékre tervezett kis költségvetésű kalandfilmek kliséiből. Főszerepben James Lee Quatermain, a híres Allan Quatermain leszármazottja, szabadúszó kalandor, akit felbérel egy amerikai ügynökség, hogy segítsen nekik Egyiptomban felkutatni egy ősi relikviát még mielőtt a náci gépezet megtalálná. Mely relikvia természetesen nem csak ősi, de nagy hatalmú, titokzatos és a hasonló történetek kliséinek megfelelően több részre szakadva leledzik a világ különböző pontjain. Főhősünk tehát a mellé szegődő Kötelező Női Főszereplővel nekivág, hogy felkutassa és összerakja Atlantisz Szívét, lehetőleg még a szintén Kötelező Gonosz Náci Tudós előtt. Egyiptomból így jutunk el az Antarktisz érintésével a dél-amerikai dzsungelbe, miközben kiírtunk egy ezrednyi német katonát (és úgy egy századnyi odatévedt szovjetet is), illetve megszámlálhatatlan sok zombimúmiát. Ennyi és sajnos a játék előrehaladtával se fogja magát a sztori összeszedni, még a kötelező Hátbaszúrós Fordulatot is mérföldekről fogjuk előre látni.

Egy épkézláb történeten kívül az ilyen játékoknak három dologban kellene még brillírozniuk: jó harci modell a lövöldözéshez, jó feladványok a gondolkodáshoz és megfelelő kémia a szereplők, vagy a szereplő és a játékos között, hogy legyen kedvünk lövöldözni és feladványokat megoldani. Ez utóbbit rögtön az első percekben bukni fogjuk: a játék karaktereinél csak azok párbeszédei sablonosabbak. Végig azt érezzük, hogy a fejlesztők Quatermainnel megpróbálták Nathan Draket lemodellezni, csak a Naughty Dog tehetsége nélkül, így a szeretetreméltó csibész karaktere egy nyafogós tahóvá alakul. És azok a párbeszédek és monológok, melyeket levágnak! Kitűnő példái annak, mikor a szövegírók próbálnak jól hangzó dumát összerakni, csak semmilyen ötletük nincs hozzá. A szövegeknél csak azok előadásmódja a borzasztóbb, a legminimálisabb beleélést se fogjuk megtalálni itt, azon pedig már csak nevetni lehet, hogy a megszokottól eltérően nem a felirat követi a szereplők hangját, hanem fordítva: nagyjából olyan az egész, mintha a színészek soronként olvasták volna fel a szöveget, minden sor között egyet kávézva, fittyet hányva az olyan úrias dolgokra, mint a mondatszerkezetek, írásjelek. Külön kedvencem volt a német tudós, akit vagy egy németül nem tudó angol, vagy angolul nem tudó német, de leginkább egy angolul és németül se tudó szláv anyanyelvű valaki próbálna eljátszani, önmaga paródiájává degradálva a figurát. Az egészet pedig megkoronázza a nem létező lip-sync: nem csak arról van szó, hogy nincs szinkronban a szájmozgás a hanggal, hanem a karakterek olyan szintű tátogást mutatna be, amilyet legutóbb akkor láthattunk, mikor anno eljutott a technika arra a szintre, hogy a figurák ki tudták nyitni a szájukat.

És ha már itt tartunk, nem csak a szájmozgás az, amiben úgy egy-két generációnyi ugrást produkál visszafelé a játék, hanem úgy általánosságban a teljes kinézet tekintetében. Az a helyzet, hogy rég láttam már ennyire csúf Unreal motoros játékot, a karakterek kinézete gyalázatos, mozgásuk leginkább egy robotéhoz hasonlít, az ellenfelek pedig mintha egy “hogyan építsünk videó játékba katonát” kézikönyvből ugrottak volna elő, a legkisebb egyediséget se tudjuk megtalálni bennük. Komolyan, csak azért érdemes lelőnünk őket, hogy ne szennyezzék tovább a képernyőt. Az egyetlen, amit kis jóindulattal a mérleg pozitív oldalára pakolhatunk az a helyszínek felépítése. Oké, itt sem fogunk olyat látni, melytől összepisilnénk a pelust, de legalább nem akarjuk kikapcsolni a monitort tőle.

Oh, és a lövöldözés! Úgy egy tucatnyi korabeli fegyver áll rendelkezésünkre, de lényegében teljesen mindegy, hogy melyiket választjuk, a kinézeten kívül túl sok egyediséget nem fogunk bennük találni, a sztenderd pisztoly / gépfegyver / shotgun / sniper vonalon mozog mindegyik. Ne is gondoljunk arra, hogy különböző taktikákat alakítunk ki hozzájuk, hisz erre nincs is szükség: a katonák mesterséges intelligenciája csak addig ér, hogy elbújjanak egy-egy tereptárgy mögé és jobbik esetben onnan kihajolva próbáljanak lelőni, de olyan is többször előfordult, hogy egyszerűen a fedezékükül szolgáló dobozt / követ / akármit sorozták bőszen. Ami nem is baj, mert okosabb ellenfelekkel szemben esélyünk se lenne: a célkereszt már-már zavaróan apró, az irányítás pedig annyira pontatlan, hogy esélyünk sincs gyorsan lelőni ellenfeleinket, hosszú másodpercekig tart, míg valamennyire be tudjuk célozni az apró figurákat, viszont a fegyverek brutális szórása miatt még ekkor se valószínű, hogy a találati arányunk a két számjegyű tartományba kúszik fel.. Valahol a játék közepe tájékán rászoktam arra, hogy ne is próbáljak taktikázni, egyszerűen rohanjak oda az ellenfelekhez és közvetlen közelről sorozzam őket halálra. Erre egyrészt a játék se tudott reagálni, másrészt így legalább nem kellett egy egész tárat beleeresztenem egy-egy katonába. Csak felet. A katonáknál már csak a zombik a butábbak, de esetükben legalább az állapotuk magyarázatul is szolgál erre. Ők egyébként valószínűleg távoli rokonai lehetnek az Alan Wake ellenfeleinek, ugyanis előbb jól meg kell őket világítanunk a Mágikus Zseblámpánkkal, csak ezután fog rajtuk a lőszer. Az ötlet, ha nem is túl egyedi, egyébként nem rossz, az külön mókás, hogy az emberi ellenfeleket is elvakíthatjuk a zseblámpával - az más kérdés, hogy egyrészt nevetségesen néz ki, ahogy a dzsungel közepén egy lámpával rohangálunk, másrészt szükség sincs rá a fent leírt problémák miatt.

A zseblámpa egyébként is sűrűn lesz használva, ugyanis elég sok feladványt ezzel kell majd megoldani. A gondolkodós feladatokat általában a zseblámpa fényének segítségével, bizonyos tárgyak tekergetésével, vagy lelövésével fogjuk tudni megoldani. Egyikük se izzasztóan bonyolult, pláne mert helyzetérzékeny jegyzetfüzetünk mindig ad egy-két jó tanácsot a megoldásukra, rosszabbik esetben társunk vált át papagájba és megállás nélkül szajkózza, hogy “James, az a kötél mintha gyenge lenne!”. Szerencsére relatíve kevés olyan feladvány van, mely az ügyességünket próbálná ki, vagy mondjuk platformer elemeket tartalmazna, mivel ezek azok, melyeket a belső nézetű kamera miatt vért izzadva lehet csak megoldani. Amikor pedig éppen nem a kiutat keressük vagy ellenfeleket lövünk halomra, akkor elrejtett kincsek után kutatunk, ugyanis a karakter fejlesztéséhez ezek megtalálásával kaphatunk pontokat. Szerencsére ezek se bújnak el annyira, ráadásul hősünknek erre is van megoldása: a nálunk lévő iránytű mindig egy-egy közeli kincs irányába mutat. Ha véletlen nem találjuk meg mindet akkor sincs nagy gond, a három fejlesztési irány egyike se javít annyit a képességeinken, hogy ne tudnánk nélkülük is könnyedén eljutni a játék végéig. Ha pedig elegünk van a történet által nyújtott “élvezetből”, akkor belekezdhetünk egy multiplayer meccsbe is. Legalábbis gondolom, mert az elmúlt két hétben több tucatszor próbálkoztam elindítani, de sose sikerült játékot találnom, vagy másokat bevonzani egy általam indított meccsbe. Őszinte leszek: látva a játék többi részét, annyira nem is sajnálom.

Az a helyzet, hogy pusztán egy "csináljunk egy akció/kalandjátékot" felkiáltással nem lehet jó akció/kalandjátékot csinálni, a The Farm 51-nél azonban más láthatóan nem volt a tarsolyban. A Deadfall Adventures egyszerűen egy rossz játék lett, melyet nyugodt szívvel senkinek se ajánlanék. Maximum a többi játékfejlesztőnek, elrettentő példaként.