The Callisto Protocol – Nem ezt a Dead Space-t kerestükTeszt

Aki még valami csoda folytán nem hallott a 2022-es esztendő karácsonyi játékdömp… akarom mondani videojátékos sivatagjában vizet fakasztani próbáló The Callisto Protocolról, annak látatlanban elég annyit tudni, hogy a bevezetőben említett amerikai játékfejlesztő Schofield az első Dead Space után elhagyta a sorozatot, hogy komolyabb vargabetűk után egy dél-koreai kiadó színeiben térjen vissza a sci-fi horrorjátékokhoz. A The Callisto Protocol ránézésre a Dead Space szellemei örökösének tűnik, azaz akárcsak az EA 2008-as játékában (amit januárban remake-el a kiadó), úgy itt is váll fölötti kameranézetben követünk egy hétköznapi fickót, aki korántsem hétköznapi körülmények között találja magát. Jacob mezei pilótaként, baleset következtében kerül a Jupiter Callisto nevű, a jövőben börtönkolóniaként működő holdjára, ahol egy fertőzés miatt elszabadul a pokol, emberünk pedig kénytelen a cirka 8-10 óra hosszú kalandban túlélni a túlélhetetlent.

Ez egy mindent szempontból történetvezérelt játék, ahol átvezető animációk között kell teljesítenünk a pályák feladatait: éljünk túl, jussunk el A-ból B-be, közben pedig ússzuk meg, hogy a börtön mutálódott lakói a húsunkból akarnak lakmározni. Bár a sztori egész kellemesen lavíroz a klasszikus horrortörténetek és a pszichológiai terror közti vékony ösvényen, valamint kimondottan jól adják elő az egészet, valahogy mégsem áll össze a dolog annyira, hogy ellensúlyozza a játék semmilyenségét.

Nem az, aminek látszik

Rögtön az elején érdemes tisztázni, hogy a fenti megfogalmazás nem a véletlen műve, a The Callisto Protocol tényleg csak olyannak tűnik, mintha a Dead Space szellemi örököse lenne. Mert egyébként nem az. A történetvezetés, a kamerakezelés, a valós időben kivetített menük és a Jacob hátán látható életerőcsík ugyan stimmelnek, a többi, fontosabb aspektus azonban mind alulmarad a 14 éve kiadott programmal szemben. Ott vannak mindjárt a szörnyek, amik itt mind humanoid lények, amik külalakjuktól és erejüktől függetlenül csak ostobán nekünk rohannak. Védekezni jórészt úgy tudunk, hogy elhajolgatunk az ütések elől, majd két pofon közt odacsapunk egyet. Később kapunk lőfegyvereket is, de senki se számítson eszelős akcióra, a The Callisto Protocolban ugyanis nagyon kevés a lőszer.

Ez nem lenne baj, ha a közelharc jó lenne, de sajnos olyan érzésem volt a játék alatt, mintha újra a kilencvenes évek bénácska, kezdetleges 3D-s akciójátékai között találtam volna magam. Jacob nem igazán tud védekezni, csak csapkodni, illetve elhajolni a jobbról vagy balról érkező ütések elől. Mindig ez a két lehetőség van, jobb vagy bal, ezt pedig nagyon rövid idő alatt kommunikálja a játék. Ha ügyes vagy, Jacob elhajol. Ha nem, sérül. Aztán ütsz. És újra. És újra, mert kell beléjük vagy egy tucat pofon. Jeee, győztél, a monstrum a földön hever, nosza, taposd össze, hátha dob egy kis életerőcsomagot vagy pénzt! Aztán jöhet a következő szörny, és így tovább.

A játék második felében egyszerre 6-7 ellenfél is nekünk ronthat, ekkor pedig már tényleg csak a szerencsén múlik, hogy megússzuk-e a találkozást. Van ugyan lehetőség a lopakodásra és a csendes kivégzésekre, de meglehetősen furcsán néz ki, ahogy Jacob a földre ránt egy nála akár nagyobb, fertőzött, mutáns izét, hogy a torkába szúrjon egy kést, amitől az hangos visítás és fröcsögés közepette exitál – mindezt úgy, hogy a mellette álló másik szörny észre sem veszi, mi történt. Persze nem csak ez a baj a lopakodással, hanem a lények MI-je is, ami semmilyen értelmes rutint nem követ, azaz teljesen véletlenszerű, hogy megfordulnak és nekünk rontanak-e vagy sem.

Idővel javul a helyzet, Jacob ugyanis szert tesz egy gravitációs kesztyűre, amivel felkaphatja és ide-oda hajigálhatja ellenfeleit, ezt pedig a játék kimondottan díjazza, sőt a pályák úgy vannak kialakítva, hogy mindenféle halálos gépek, berendezések, csapdák vannak rajtuk, amikhez hozzávágva a lények gyorsan az enyészeté lesznek. Ennek ellenére igenis nagy a kitettségünk, amit sokan azzal magyaráznak, hogy a játék valós kihívás elé szeretné állítani az érdeklődőket, a hozzám hasonló gyökereknek pedig csak savanyú a szőlő jut. Git gud! Itt azonban megjegyezném, hogy nem a kihívással van baj, hanem a – szintén a kilencvenes évekből származó, kimondottan archaikus és rosszul hangzó – játszhatósággal.

Egy Elden Ring „jól játszható”. Egy Dead Space szintén. A The Callisto Protocol azonban csak simán nehézkes, ügyefogyott. Ahogy nem érdemes bepattanni a szétrohadt Zsiguliba csak azért, mert nagyobb kihívás vele előzni az autópályán, mint egy újabb, ép autóval, úgy a The Callisto Protocolt sem muszáj többnek látni annál, mint ami: egy identitászavaros játéknak, ami még csak nem is félelmetes.

Ijedj meg!

Nehéz megmondani, mi hiányzik, mert a hangulat adott, a sztori pedig, ahogy fentebb is írtam, elmegy. A program mindemellett ijesztgetni is próbál, azaz a hirtelen ránk támadó fertőzöttek és az ilyen-olyan zajok hozzák az Alien-filmek óta kötelező, elégséges szintet. Mivel azonban a játékmenet frusztráló és nehézkes, közel sem érezni úgy, hogy az ellenfelektől vagy a Callisto rideg, valóban börtönökre hajazó folyosóitól félünk. Pedig lenne miért: a játékban nincsenek küldetéseket jelző ikonok, a pályák pedig kimondottan nagyok, így bár sokszor tudjuk, mi lenne a feladat, csak alapos felfedezés és ide-oda császkálás árán jutunk el a megfelelő helyre. A szűk, sötét, veszedelmes helyszínek nagyszerű apropót szolgáltatnának egy logikai feladványokkal és meglepetésekkel teli horrorjátékhoz, de sajnos a The Callisto Protocol nem ilyen: az agyunkat legfeljebb annyiból tornásztatja meg, hogy kapcsoljunk be ezt-azt, vagy vigyük át az egyik kapcsolódobozból kiszedett biztosítékot a pár méterrel arrébb található szekrényhez.

Bármilyen keserűen hangzik, a fertőzötteknél és a horrorfilmes kliséknél az elbaltázott mentési rendszer szerintem ezerszer félelmetesebb: az egy dolog, hogy a játék csak magától ment, és nálam a manuális mentés az elérhető opció ellenére sem akart működni (Xbox Series X), de néha akár 15 perc is eltelik checkpoint nélkül, ami hogy, hogy nem, pont egy főellenfél vagy munkapad előtt helyezkedik el – és ezek után semmi sem garantálja, hogy újra menteni fog a játék. Ami a fejlesztéseket illeti, ne nagyon ácsingózzatok utánuk: nagyon drágák, érezhetően New Game+-ra tervezték őket, de ilyen funkció egyelőre nincs a The Callisto Protocolban, valamikor jövőre teszik bele, egy patchben.

Egy héttel a premier után már nem akarok sok szót pazarolni a program megjelenéskori állapotára, de tény, hogy PC-n az első nap szinte játszhatatlan volt a The Callisto Protocol, míg Xbox Series X-en a játék legjobb tulajdonságának számító grafika egyik fontos funkciója, a sugárkövetett tükröződések nem érhetők el – azóta sem. De állítólag erre is jön majd patch, az biztos megold mindent.

Szép, de üres

Eddig szándékosan nem írtam egy sort sem a tálalásról, mert nem szerettem volna dicshimnusszal indítani a cikket, de meg kell hagyni, hogy a The Callisto Protocol az első olyan játék a 2020-ban indult, jelenlegi konzolgeneráció korában, amire zokszó nélkül rá lehet aggatni a „nextgen” jelzőt. Az árnyékok, a fények, a textúrák, a környezet… minden olyan, de olyan kidolgozott, hogy ennek fényében még a kimondottan szegényes játékmenetet is hajlamosak vagyunk megbocsátani – persze csak olykor-olykor. Mindehhez nagyon jó hanghatások és színészi alakítások társulnak: Josh Duhamel, Karen Fukuhara és Sam Witwer valóban kitesznek magukért, amit ezúttal élvezni is lehet, hisz már vannak annyira részletesek a karaktermodellek, hogy az uncanny valley-ből kikászálódva is elhiszi az agyunk: valódi embereket látunk és irányítunk.

Érdemes még kiemelni, hogy a realisztikus látványvilághoz kellően nagy fokú brutalitás és erőszak társul: a halálanimációk, a lények testének undorító részletei, vagy akár a minden irányba fröcsögő vér, ami Jacob egész testét beborítja egy-egy durvább szakasz után, még a Dead Sapce-ben sem voltak ennyire hangsúlyosak vagy hatásosak. Furcsamód az egyébként is emlékezetes bevezetőben látjuk a legsokkolóbb jelenetet, mikor is egy még élő, de már az utolsókat rúgó emberi lény vonja kérdőre Jacobot a cselekedeteiért. Erős jelenet, kár, hogy kevés ilyen van.

Ez pedig mind szép és… ja, nem, csak szép. Minden más marad az „elfogadható” szinten, ami viszont korántsem elég ahhoz, hogy az ember örömmel üljön le a The Callisto Protocol elé. Persze, az interneten olvasható vélemények fényében vannak, akiknek bejön a játék, és ez örömteli; az viszont már kevésbé, hogy megannyi fórumon hallani: csak a hozzá nem értő, csalódott, „mást várt” embereknek nem tetszik Schofield terméke, aki egyébként korábban már tett szemöldökemelő kijelentéseket. Twitteren nemrég fejezte ki szimpátiáját a régi iskola vezetői attitűdje felé, miszerint, ha a beosztottjaid belét is kitaposod a melóban, akkor nem egy ügyetlen menedzser vagy, aki a tetejébe hajcsár is, hanem a munka diadalát ünneplő Főnök. Nos, ez az eleinte félkész PC-s változat, a még mindig nem teljes értékű xboxos kiadás, valamint az utólag beígért funkciók alapján talán mégsem igaz – de sebaj, szezonbérletet már lehet venni.