The Sinking CityTeszt

Rémisztő látomásai egy természetfeletti áradásokat elszenvedő, már-már süllyedő keleti parti városba vezetik el Charles Reed magándetektívet, aki csak saját bajának forrását keresi, Oakmont mocskos vize és számos rejtélye azonban őt is elnyeli. Irreális módon a lovecrafti ihletésű The Sinking City-től vártam, hogy kitöltse a ködben gomolygó űrt, amelyet a Silent Hill sorozat véget érése hagyott bennem. Ez természetesen nem sikerült neki, de a Frogwares húszas években játszódó detektív-horrorja még tökéletlenségében is egy kellemesen borzongató nyári horrorélménnyel gazdagított.

A rettentően cinikus és mindent egykedvű közönnyel fogadó, hallucinációit laudánummal kezelő, háborús veteránból lett magándetektív Reednél nehéz közhelyesebb főszereplőt elképzelni, ezért a Sinking City-t nem miatta, hanem sokkal inkább a félig víz alá került Oakmont miatt érdemes játszani. A hét kerületre osztott fiktív massachusettsi város első ránézésre egy elképesztően mocskos és depresszáló hely, amely ugyanakkor gyanús sikátoraival, furcsa külsejű lakóival és egészen sajátos helyi szokásaival felkelti az ember érdeklődését. Az olykor jellegtelenül ismétlődő, üres díszletnek ható utcaképek vagy belső terek, de még a céltalanul kóválygó, néha beragadó és szinte semmire nem reagáló NPC-k sem tudták kiölni belőlem a vágyat, hogy a végére járjak, miféle nem evilági erők játszóterévé vált ez az elátkozottnak tűnő hely. Csak ne lenne annyi utcája!

A Sinking City detektívmunkája némi túlzással kimerül abban, hogy félpercenként megnyitod a térképet és a noteszből puskázva utcaneveket bogarászol, majd a játék helyett te magad teszed le a markereket az épp folyamatban lévő küldetés következő állomásához. Már a ténykedésünk főhadiszállásául szolgáló hotelben magunkhoz vehetünk egy rahedli naplóbejegyzést korábbi vendégektől, akik szörnyű oakmonti megpróbáltatásaikról beszámolva kínos pontossággal adták meg, melyik két utca kereszteződésénél traumatizálódtak egy életre. Akármit próbálunk kideríteni, a fő kérdés mindig az, hogy honnan hová kell elcaplatnunk, vagy víz alá került utcák esetén átmotorcsónakáznunk, amit hála az égnek legalább megtámogat a telefonfülkék közti gyorsutazás lehetősége. A forgatókönyv szinte mindig ugyanaz: valakivel beszélünk, aki ad egy elsőre roppant könnyűnek tűnő feladatot, amelynek megoldásához fel kell leresnünk és át kell kutatnunk az ügyhöz kapcsolódó néhány helyszínt, olykor akár búvárruhát öltve vizalatti barlangokba merészkedve.

Itt, noha a repertoárt hamar kiismerjük, mutatkozik némi változatosság a játékmenetben, pláne mivel Reednek az ukrán fejlesztőcsapat Sherlock Holmes játékainak címszereplőjével szemben természetfeletti képességei is vannak. Hol felvillanó látomások formájában kap betekintést a múlt eseményeibe, hol a Murdered: Soul Suspect-ből ismerős módon maga is belecsöppen a múlt egy lenyomatába, hogy aztán retrokognició, vagyis a múlt érzékelése nyomán állítsa időrendi sorrendbe az ott lezajlott eseményeket. Ez utóbbi csak akkor válik elérhetővé, ha az adott helyszínt kellő alapossággal átnyálaztuk és a kulcsfontosságú nyomokat mind megvizsgáltuk, ha pedig valamennyi lehetséges nyomra rábukkantunk, ráadás tapasztalati pontot is kapunk, amelyet különböző skillekre költhetünk erőnlét, harc és elme kategórián belül. Kutakodásunk eredményeként gondolatfoszlányaink lesznek, amelyeket a Sherlock Holmes játékokból átemelt Mind Palace menüpont alatt kombinálhatunk, hogy aztán ha a kirakós valamennyi darabkája megvan, levonjuk a végkövetkeztetést (olykor többféle megoldás is van). Más kérdés, hogy ezek egy része egy olyan morális döntésre fut ki, amelynek következményeit a későbbiekben nagyjából semennyire nem érzékeljük.

Bámészkodásunkat sokan nem nézik jó szemmel, így nem csak a várost az áradások óta elárasztó bizarr lényekkel, de titokzatos szektákkal, vagy a Ku Klux Klan tagjaival (?!) is összetűzésbe keveredhetünk. Sajnos ezek a csörték adják a játék legkiábrándítóbb pillanatait, mert a külső nézetből lövöldözést annak minden primitívsége ellenére rég éreztem ennyire fájdalmasan körülményesnek, ráadásul a műfajra jellemzően a muníció is nagyon ki van számolva, ezért nem ajánlott sokat bénázni. „Szerencsére” ellenfeleink is egyszerűek, mint a faék, és sokszor lecövekelve várják, hogy véget vessünk szenvedéseiknek, kivéve az idegbeteg módjára ugráló kis dögöket, akiket legszívesebben lapáttal (mi mással??) vertem agyon. Az agyvérzés elkerülése érdekében a kraftoláshoz szükséges kacatokat rejtő fertőzött városrészek kipucolásával érdemes megvárni, amíg a főküldetések során be nem gyűjtünk pár komolyabb lőfegyvert, de némelyik miniboss likvidálása még ezekkel is fájdalmas lesz. Ha túl sok borzalmat látunk, a lovecrafti horrorokban kötelező épelméjűség-csík egyre csökken, és először csak a képernyő hullámzik, később egyre agitáltabb főhősünk szörnyekről vagy a saját öngyilkosságáról hallucinál, teljes megőrülés esetén pedig jön a game over.

A ládákból összeszedett vagy általunk előállított lőszer nem csak a puffogtatáshoz kell, hanem általános valutaként is szolgál, de ez csak egy a külvilágtól elzárt város számos furcsaságából a sajátos dialektus, vagy a házszám helyett hobó jelekkel megjelölt épületek mellett. Oakmontot többek közt néhány egymással rivalizáló előkelő család irányítja, amelyek közül az egyik tagjai majomra emlékeztetnek, mert egy ősük egy majommal közösült, de a társadalomban feszültségeket okoznak a szomszédos Innsmouthból bevándorolt lakosok is, akiket halszerű vonásaikról ismerhetünk meg. A készítők így próbálták a felfoghatatlan borzalmakat leíró novellái mellett rassizmusáról is híres Lovecraft örökségét megjeleníteni játékukban, amelyet az előitéletekkel teli korszak hű ábrázolásával indokolnak, ám végső soron nem igazán kezdenek a témával semmit. Mi több, az Árnyék Innsmouth fölött c. novella itt kiszolgáltatott bevándorlóként ábrázolt halembereinek többségéről rendre kiderül, hogy a Mélységlakókat szolgálja és a világvége eljövetelén munkálkodik, vagyis... akkor mégse bízzunk a furcsa külsejű idegenekben??

A zavaros vizekről a játékmenethez visszaevezve, a Sinking City ugyan nem rág a szánkba semmit, a menüi azonban olyannyira logikusak, hogy a legtöbb dologra a tanító bejegyzések olvasgatása nélkül is rá fogunk jönni, legyen szó a bármikor megnyitható körmenü használatáról, vagy a városi könyvtár archívumában kutakodásról. Ez az egyértelműség a kezelhetőség esetében üdvös, az agytorna esetében azonban már kevésbé. A legtöbb esetben a nyomozómunka javát a mászkálás és az almenükben pepecselés tölti ki, hogy folyamatos ténykedésünkkel úgy érezzük, valamiféle szellemi munkát végzünk, holott csak követjük a viszonylag egyértelműen elhullatott kenyérmorzsákat. A kraftolás és a karakterfejlesztés is olyan tevékenységek, amelyeknek a hiánya sem lenne túl feltűnő, ahogy a város is nyugodtan lehetett volna kisebb területű, mert annyira nem jellegzetes egyik része sem, hogy ne felesleges időhúzásnak érződjön az A-ból B-be eljutás. A szűkös büdzséről árulkodó hullámzó színvonalú grafika még hagyján, mert a sok korhű látványelemnek és a változó napszakoknak hála így is el lehet ámuldozni Oakmont lepusztultságán, a PS4-en tapasztalt beszaggatások azonban némiképp ezt is megzavarják.

Vérzik a szívem a Sinking Cityért, mert a témának és a világának köszönhetően egyfelől elképesztően játszatja magát és eddig az idei kedvenc bűnös élvezetem, másfelől csaknem minden aspektusa olyan közepes, hogy az összhatás is nagyon vegyes, de leginkább jellegtelen. Kár érte, mert izgalmas a története, nagyszerű a hangulata, és igazán kritikus hibája nincs, csak a sok kicsi sokra megy, ezért kellő türelmet igényel a frusztráló játékmenettel megszenvedve kivárni a jobb pillanatait. A nagy számok törvénye alapján most már igazán jöhetne egy nem középszerű lovecrafti horror, addig is a The Sinking Cityt elsősorban a témára hozzám hasonlóan kiéhezett sorstársaimnak ajánlom.