Killzone: Shadow FallTeszt

Fel a kezekkel, fiúk-lányok! Vajon hányan vásároltunk PS4-et, az ominózus Killzone: Shadow Fall bemutató miatt? Az a videó volt talán az első olyan tasli, ami felébresztette a bennünk szuszogó, nextgen gépre vágyó geeket. Később láttuk a Guerilla-féle prezentációkat, melyek intim részletekbe menően mutatták be az új technológiát, mi pedig csak csorgattuk és csorgattuk a nyálunkat. „Igen, ez a nextgen!”, és minimum egy ilyen ugrást várunk az után, hogy nyolc évig kell böjtölnünk egy új hardverért.

A Shadow Fall aztán jött, látott, de egyértelműen nem bírt győzni, sőt, jelenleg a leggyengébb nagygépes KZ epizódként van számon tartva a Metacritic rendszerében. Tényleg, mi vártunk sokat, vagy Guerilláéknak nem volt idejük kidolgozni azt a bombasztikus színvonalat (nem feltétlenül a grafikára gondolunk), amit a második-harmadik epizód idejében tapasztaltunk?

Már mindjárt az elején illik leszögeznünk: a Shadow Fall nem klasszikus Killzone játék, valószínű ezért nem kapott sorszámot sem. A játékmenet alapvetően több ponton is hasonlít a korábbi KZ epizódokra, de valahogy mégis minden más. Kicsit bátrabbak voltak a fejlesztők és távolabbra mertek lépni a saját maguk által kialakított konvencióktól, így a kötelező körökre fókuszáló hármas epizód után igencsak frissen hatnak majd bizonyos újdonságok.

Az ISA-Helghan konfliktus történetének újabb állomása talán kevésbé lőporos, és a frontvonalak is átalakultak a korábbiakhoz képest, de a virágszirmos békére most sincs igazi kilátás a két fél között. Ezúttal Lucas Kellen árnyékmarshall szerepében fogunk kommandózni a Helghast szektorokat elválasztó városfalon innen és túl, a központi feladatunk pedig egy politikai túlkapásba fajuló (újabb) népirtás megakadályozása lesz.

Mivel Lucas nem tipikusan frontvonalakra szánt harcos, hanem egy speciális végrehajtó egység, ezért a rendelkezésre álló mozgáskészlete is átalakul a korábbi epizódokhoz képest. Kellan csúszik, lapul, fedezékből lő, beszkenneli a környezetében található embereket, de magával hordja az OWL névre keresztelt drónját is, amellyel újféle megoldások sokasága csatlakozik az eszköztárához. OWL ugyanis előremegy hentelni, ha úgy akarjuk, terminálokat hekkel, páncélos katonákat és EMP érzékeny egységeket sokkol, de akár kötélpályát is függeszt közénk és egy távolabbi platform közé. Mint látható a térben és szituációkban lévő lehetőségeket többféle megközelítésekkel is megoldhatjuk. Emellett a killzón-ízű fegyverjátéknak sem kell szégyenkeznie, mivel a fegyverek jellege jól karakterizálható, mordályonként pedig gyakran több lövési módozat is rendelkezésünkre áll. Egyedül talán a DS4 irányító lehet majd furcsa a korábban PS3-on vagy X360-on nevelkedett FPS-katonáknak, de pár óra után hozzászokik a kezünk az új gamepad érzetére. (Azért valljuk be, a Dual Shock 4 még úgy sem a legerősebb pontja a PS4 konstrukciójának, hogy a DS3-at vígan lepipálja…)

A készítők láthatóan igyekeztek feldobni a szokásos egyjátékos kampányt azzal, hogy minden pályát egyedi hangulattal, a korábbiaknál jóval változatosabb grafikai- és játékmenet stílussal szereltek fel. A Shadow Fall története alatt járunk majd nyitott, erdős-sziklás pályán, lesz Dead Space-es űrséta, Bulletstormos romváros, Crysis 3 jellegű laboratórium és sok más érdekes helyszín. Az E3 demóban mutogatott városi miliő egyébként jó, ha két pályán előjön; a várttal ellentétben nem Vekta City felhőkarcolóin tengetjük majd a közel 10 órás játékidő javát. A pályák ráadásul meglepően szabadon is engedik a játékost - a szkriptelt jelenetek közötti szakaszok (amelyek mind karakteresen elkülönülnek egymástól) általában többféle utat, jobbról-balról-felülről megközelíthető checkpointokat és objektívákat sorakoztatnak fel. Sajnos a fejlesztőknek azonban pont ebbe a lehetőségbe tört bele a bicskájuk, és a Killzone: Shadow Fall ebből fakadóan nem lett az a csúcs-élmény, mint amire eredetileg rendeltetett.

A nagy szabadságnak ugyanis az az ára, hogy közel sem olyan gördülékenyek a pályák, mint amilyen sodrást megszoktunk mostanában. A térképeken caplatva óhatatlanul is felderengenek bennünk akár tíz-tizenöt évvel ezelőtti FPS-ek megoldásai, az irányok, célpontok és továbbhaladáshoz vezető járatok-útvonalak gyakran elvesznek a grafikai részletparádéban és nem egyszer botlunk majd szkript-bugba is, ami a pálya feladatainak sorrendiségét bonthatja meg. Iránytű-jellegű objetkíva-jelölők persze vannak, de gyakran a saját funkciójukat is alig töltik be - amikor pedig működnek, akkor is csak ráirányítják figyelmünket a tér rossz kihasználtságára. Durva hasonlat, de sokszor úgy tűnik a kampány során, mintha a Half Life 2, vagy épp a Halo (Hűűűha, mit kapok majd ezért - a szerk.) meg sem történtek volna az évek során. A "signposting" (azaz a környezetbe olvasztott útmutatás, a játékos betanítása) sokszor hiányzik, vagy totál amatőr módon valósul meg (ugye, azok a bizonyos Petrusite kondenzátorok...), az ellenfelek buták, a modern hivatkozások pedig gyakran erőtlenek. Folytassuk a sort?

A Killzone: Shadow Fallban együtt él a múlt és a jövő, minden szájtátós helyszínre jut 1-1 archaikus, vagy épp amatőrebb megoldás, ami visszapofoz minket a makulátlan látvány illúziókeltéséből a valóságba. És ez nagy baj, mert az egyjátékos kampány így csúszik le a hullámzó minőségi színvonalat képviselő középkategóriába. Egy Killzone játéktól talán nem ezt vártuk, még akkor sem, ha nyitócímként a problémát racionálisan is meg lehet magyarázni... A következő epizódhoz a HR-es kollégáknak egy olyan rendezőt is el kellene csípniük, aki a játékélményt képes lesz erős kézzel, egy épkézláb koncepció medrében tartani.

Na de vissza a makulátlan látványhoz, ami szinte tényleg hibátlan. Óriási látótávolság, frenetikus effektusok és eddig ritkán látott részletességű textúrák, valamint bevilágítási hókuszpókuszok tarkítják a vizuális élményt. Recék itt-ott azért beficcennek, és a térbeli füsteffektek/valós idejű árnyékok is eléggé bekockázzák a látványt, de ezt maximum azok fogják észrevenni, akik ultrán pörgetik a Battlefield 4 pécés változatát. Ha valakit nem győz meg a városi tájkép részletessége, vagy az űrállomások belső tereinek már-már CG szerű fényeffekusai, azok magukra vessenek. Ettől többet nem is várhatunk egy launch játék technikai felkészültségétől.

Technikai oldalról a hangok is eléggé rendben vannak - a PS4 DTS kimenetét beröffentve csak úgy cseng-bong a szoba a futurisztikus ambienciában. Amikor pedig eldörrennek a fegyverek, azok is pontosan, feszesen szólalnak meg a hangtérben. A zene is kellemes sci-fi hangulatot hoz, bár egy dallam sincs, ami úgy igazán beköltözne a belső lejátszónkba...

Érdekes technológiai apróság, hogy a játék betöltésekor nincs splash képernyő, nincsenek elnyomhatatlan logók - gyakorlatilag azonnal a menüben vagyunk, és már indíthatjuk is a játékot. A PS4 sitty-sutty módon működő menürendszere után ez csak hab a tortán - valahogy így képzeljük el a következő generáció interfészét.

Ha a Shadow Fall legerősebb pontját kéne megjelölnünk, valószínűleg a multiplayer felé mutatna az ujjunk. A többjátékos szekció mind pályakínálatában, mind szerkezetében, mind változatosságában stabil alapokon nyugszik, és kellően más ahhoz, hogy a népszerű konkurenciához (Call of Duty és Battlefield, leginkább) szokott játékos ne a manapság populáris FPS-multik klónját lássa benne.

A Shadow Fall több, egymást váltogató objektívát egy helyszínre sűrítő, ezúttal teljesen egyénire szabható Warzone-rendszere remekül működik, az összecsapások feszesek, a csapatmunka kötelező A három kaszthoz csatolt képességek (kasztonként kettő) ügyes (vagy ügyetlen) használatával összecsapások nyerhetők (vagy veszthetők) el. Példa: az általunk preferált support-kasztot körültekintően játszó játékos a lepakolható spwan-pontok segítségével okosan tudja irányítani a csapat mozgását, egy-egy objektíva-elfoglalós feladatnál a taktikusan elhelyezett spawn-pont az ellenfél (például lövegtornyokkal - szintén képesség) megerősített „frontvonalát” kikerülve, az ellenséges csapat háta mögé ugorva nagyban hozzájárulhat a győzelemhez. Apropó, frontvonal: egymást támogató csapatokat feltételezve a Shadow Fall egészen remek közelharc-hangulatot produkál, gyakran minden egyes méterért, minden pluszpontért kegyetlen küzdelem zajlik.

Mindent egybevetve: ha Playstation 4-et vásároltál, kár kihagynod a Shadow Fall-t. De nem azért, mert egy jó játékkal leszel majd így gazdagabb, hanem azért, mert jelenleg ez az a program, ami technikailag igazolja az új generáció hardveres létjogosultságát és így az új hardverek által nyújtott látvány elsodró erejét. Szigorúan a "játék"-komponenseket tekintve azonban az új Killzone epizód elmarad a mai élmezőny által felállított standardtól. Egyedül a multiplayer része az, ami ilyen téren kicsit is a jövőbe (vagy legalábbis a jelenbe) bír mutatni, ez pedig - valljuk meg - még egy nyitócímnél sem bocsánatos bűn.