TeardownTeszt

Tim Sweeney egy 1999-es interjúja során 2007-re datálta a voxelgrafika teljes térnyerését az akkor már tradicionálisnak számító 3D rendering megoldásokkal szemben. Nos, a jóslata nem vált valóra, de a világ így is színes és változatos lett a 2010-es évek után, már ami a renderelési technikákat illeti. Például itt a Teardown, amely egy Minecraft vagy egy Touryst után tényleg szép és szokatlanul részletes voxelgrafikát, mellé pedig brutális rombolhatóságot és mókás effekteket, valamint ray-tracinget kínál. Cue Symphony_of_Destruction.mp3!

Nem is a látvány, hanem a voxelekből fakadó pusztítás a Teardown esszenciája. Az épületek, tereptárgyak átrendezésének a lehetősége eszméletlen jó játékmechanikai pozíciókat rejt, amit a Teardown rendre ki is használ. A különböző anyagok, fizikai reakciók már önmagukban tálcán kínálják a feladványok sokaságát, ezekhez pedig jópofa sandbox-térképeket kapunk a fejlesztőktől. A játéknak amúgy a sandbox része pont az, ahol igazán kiélhetjük magunkat. A kampány ugyanis szűkebbre veszi a fókuszt, és bekeveri a pusztítást a "heist" játékok megoldásaival. Magyarul lopakodós feladványok, rablások, behatolások és (nem árulok el nagy titkot) egyfajta fizikán alapuló harc alkotja a játék gerincét.

A Teardown itt kezd el egyébként bika keménységű ötvözetanyagából porladozó voxeleket veszteni - a heist missziók ugyanis túlságosan is nagy hangsúlyt kapnak és idővel a mellékküldik is eköré lesznek felfűzve. Ha ez nem lenne elég, akkor az időkritikus riasztások, a terjedő tűz és más hasonló, nyomasztó faktorok nyomják rá a játékmenetre a fajsúlyos bélyegüket. A chill pusztítás, vagy inkább úgy mondom, okos megoldásokat igénylő, fizikai és statikai alapokra építő destruktív mókák visszaszorulnak, a játék pedig egyre inkább a Hitman környezeti megfigyelésekre alapuló feladatmegoldási stílusát kezdi felvenni, fokozódó nehézséggel, újrahasznosított pályákon - szerencsére azonban mindig van pár ötlet, ami megtekeri az addig bejáratott lehetőségek választékát. Ráadásul a világon belül rengeteg a rejtett poén, kikacsintás és paródiaelem. A készítők tudatában voltak annak, hogy egy ilyen játékot nem lehet vérkomolyan venni.

Erős gép is kell a programnak - én 2060-as Geforce kártyával 40-60 FPS között tudtam full HD felbontáson, maximumra tekert látvány mellett tartani a tempót. De ahol robbanás, vagy nagy esemény történik, ott alaposan megdöcög a folytonosság. Ez nem csoda, hiszen a Teardown olyan modern megoldásokat használ, ami ritkaságszámba megy - emellett a készítők folyamatosan optimalizálták már eddig is a játék mögött álló motort. A Teardown felhasználói felülete inkább funkcionális, mint fancy, de ezt ellenpontozzák a játék világában elhelyezett poénos megoldások és intuitív elemek, amitől áramvonalasnak és ergonomikusnak tűnik majd az élmény.

A Teardown mellett nem lehet elmenni PC játékosként, mivel innovatív alapötletével, a készítők állandó figyelmével, gondoskodó hozzáállásával, valamint a modok fogadásának lehetőségével nagy jövő állhat a játék mögött, akár mint egy különálló platform is. Nem véletlen tehát a hype. A Teardown mind a streamerek stílusához, mind egy monitor elé összeülő házibulihoz, vagy akár elmélyült feszültséglevezetéshez is illeszkedhet. Akár egy téglafalak közé ékelt dömper.