Life is Strange 2Teszt

Tavaly az első epizód kapcsán született már egy viszonylag részletes, enyhén spoileres, fejlesztői interjúval megspékelt írás az oldalon, az alábbiakban azonban egy spoilermentes áttekintőt olvashattok 2019 egyik meglepően háttérbe szorult játékáról. Szinte törvényszerű volt, hogy az újdonság varázsának elmúlásával a Life is Strange 2 nem fog akkora hullámokat vetni, pedig sok szempontból alaposan túlmutat az elődjén. A roadtrip jellegből adódóan minden epizód az Egyesült Államok más államában játszódik, vagyis teljesen új környezetet és szereplőgárdát vonultat fel, miközben ugyanúgy kisebb, de részletgazdag helyszínekkel operál, és megállja a helyét egy különálló 3-4 órás játékként is. Az epizódok között - akárcsak a valóságban a megjelenés tekintetében - hónapok telnek el, az összekötő kapocs pedig végig a két Diaz fiú, akik maguk is látványosan változnak az őket érő események hatására, ami a Dontnod művészeinek is egy újabb lehetőség a vizuális mesélésre, de erről majd még később. Ezek a nagy szünetek és éles váltások különösen az első rész után sokaknak furcsák lehetnek, mert az embernek az az érzése, mintha folyton újrakezdené a játékot, valójában azonban meglepően működőképes és az utazás-felnövés témához illő a formula.

Az első részben megtudjuk, hogy a fura-faktort ezúttal a szupererővel rendelkező Daniel szolgáltatja, aki ugyanakkor telepatikus képességeivel együtt is egy apját frissen elvesztett és megszokott életéből váratlanul kirángatott 9 éves kisfiú, ráadásul mi nem is őt, hanem a bátyját, Seant irányítjuk. Daniel és az őt védelmező Sean belecsöppennek egy merőben új élethelyzetbe, amikor egy szomszéddal történő szóváltás odáig fajul, hogy apjukat lelövi egy túlbuzgó rendőr, amit egy hatalmas pusztítást okozó megmagyarázhatatlan robbanás követ. A pánikba esett Sean felkapja eszméletlen öccsét és elmenekül, mi pedig később megtudjuk, amit ő már alighanem tudott, hogy a robbanást az erejét kontrollálni képtelen Daniel okozta. Sean az első epizódban kénytelen egyfajta nevelőapa szerepbe lépni és csaknem összeroppan a felelősség súlyától, ez a változás pedig alapvetően megváltoztatja az ő és az őt bálványozó öccse kapcsolatát.

A két fiú elhatározza, hogy a törvény elől menekülve elmennek Mexikóba apjuk szülővárosába, és ezzel kezdetét veszi az utazás, amelynek első két részében Danielt nevelve és mentorálva megalapozunk a későbbi epizódoknak, amelyekben egyre inkább függetleníti magát tőlünk, illetve teljesen önálló döntéseket hoz. Ez utóbbiak nagyban függnek a mi Seanként meghozott döntéseinktől és vele szemben tanúsított viselkedésünktől, a játék ugyanis a testvérek közötti kapcsolat szorossága mellett a moralitást is méri a háttérben. Van néhány elég egyértelmű jó-rossz döntés (pl. lopunk-e Daniel szeme láttára, hagyjuk-e megölni egy erdei vadat), sok azonban meglehetősen árnyalt, és csak akkor csapunk a homlokunkra, amikor némelyiknek a hatása a rövid, de annál erősebb harmadik rész végén visszaüt/értelmet nyer. Rajtunk múlik, Daniel milyen emberré válik és mennyire bízik bennünk, viselkedésünk és valamennyi döntésünk hosszú távú hatása pedig az utolsó két epizódban válik igazán nyilvánvalóvá, amikorra a testvérek a kezdetekhez képest is sokkal mélyebben vannak a slamasztikában, és már tényleg csak egymásra számíthatnak. Itt kiemelendő, hogy bár a fináléban Seanként mindössze két végső döntés között választhatunk, ez négyféle, kisebb eltéréseket is figyelembe véve pedig hét példásan kidolgozott befejezésre futhat ki, és bár minden játék ennyire kielégítő lezárást kapna!

Jean-Luc Cano író-rendező, Michel Koch művészeti rendező, Raoul Barbet játék- és animációs rendezők, és természetesen a Dontnod fejlesztésben részt vett több tagjának összehangolt munkáját dicséri, hogy az epizodikus formátum ellenére sikerült egy hihetetlenül erőteljes történetet alkotniuk a tanítás és nevelés fontosságáról. A három nevesített úriember úgy gondolja, a játékoknak ma már nem feltételenül a szórakoztatás a célja, és olyan emberekkel és valós problémákkel akartak foglalkozni, akikről egyébként nem beszélünk, mert kellemetlen. A LiS2 a rasszizmustól kezdve a külsőd, nézeteid, szexuális beállítottságod vagy társadalmi helyzeted miatti kirekesztésen át a vallásig egy sor mindennapjainkban is jelen lévő témához nyúl az íróktól telhető legnagyobb tisztelettel. Mindezt két társadalom peremére sodródott és szülőhazájában kisebbséginek számító fiú szemszögéből teszi, akik pár hónap alatt együtt és külön is megjárják a poklok poklát, fizikai és mentális sebeket egyaránt okozó utazásukkal pedig tükröt tartanak az amerikai társadalom felé is.

A Diaz fivérek helyzetét nehezíti, hogy miközben egymást kellene támogatniuk, Damoklész kardjaként lebeg a fejük felett a kérdés, hogy Daniel veszélyes-e, akit irányítani kell? A bátyjával rivalizáló, autoritását egyre gyakrabban megkérdőjelező és az általa felállított szabályokat egyre gyakrabban megszegő, határokat feszegető kisöccs folyamatosan lázad ezellen, és az már valóban az írók zsenialitását dicséri, hogy ennek ellenére is sokkal inkább hiteles, semmint idegesítő. Akinek van fiatalabb testvére, talán még inkább át fogja érezni Sean nyomasztó helyzetét és azt a késztetését, hogy az öccsét bármi áron megvédje, miközben nem csak Daniel ereje, de a körülmények, és az őket körülvevő többi ember viselkedése is kívül esik az irányításán. Ebben a tekintetben a LiS2 felfogható egy átlagos család életénél jóval extrémebb fordulatokat felvonultató szülő-szimulátornak is, amely néha talán kicsit túllő a célon és szájbarágósabb a kelleténél, de a Dontnod többi játékához hasonlóan valóságos érzelmi hullámvasút komoly mondanivalóval.

Nem esett még szó a továbbra is agyonfilterezett Instagram-posztokat idéző szépségű helyszínekről: Washington erdeiből eljutunk a Captain Spiritből már ismerős hófödte oregoni Beaver Creeks városkába, egy Californiai erdők mélyén megbúvó kannabisz-ültetvényre, majd megjárjuk a nevadai sivatagot és láthatunk a napfelkeltét Arizóna kanyonjaiból. Ezek a csodás zenei aláfestést kapott helyszínek sokszor ugyanúgy szavak nélkül mesélnek, mint a Sean hátizsákjában lévő holmik, vagy a két fiú állandóan változó külseje. A történetorientált és faék egyszerűségű játékmenet okán rajtunk is múlik, mennyire adjuk át magunkat az alapvetően lassú sodrású cselekménynek, hiszen nem kötelező se mindent szemügyre venni, se például Sean naplójába rajzolni, vagy az epizódok közt eltelt időszak eseményeit elolvasni. Sok apróság talán csak egy második végigjátszás során fog feltűnni, az pedig külön öröm, hogy a két főszereplő mellett a LiS1-hez képest jóval több nagyobb szerephez jutó mellékszereplő sem sikkad el, illetve ők is igényes animációt és szinkront kaptak.

Nem volt könnyű dolga a Dontnodnak, hiszen a kultjátékká vált Life is Strange folytatását kellett elkészíteniük, de nem csak ahhoz voltak elég bátrak, hogy a közös univerzumot leszámítva szakítsanak annak szereplőivel és egy teljesen új történetet meséljenek el, hanem a természetfelettivel szemben a sokszor kellemetlen kérdéseket feszegető való életet helyezték fókuszba. Objektíven nézve a Life is Strange 2 szebb, nagyobb, ambíciózusabb elődjénél és annak valamennyi erősségével bír, időugrásokkal teli és mindig új helyszínen játszó epizódjai azonban sokak számára megnehezíthetik a befogadását. Szerencsére e sorok írásakor már elérhető a teljes évad, így aki belevág, nem mindennapi virtuális, illetve lelki utazással gazdagodhat, amelynek végére remélhetőleg hozzám hasonlóan legalább annyira a szívébe zárja a hányattatott sorsú farkas fivéreket, mint Max Caulfieldet.