Van, amikor nem győzhetsz. A hercegnő nem menekül meg a kastélyból, a királyság elbukik, az emberiséget pedig leigázza egy idegen faj. Ez most egy ilyen pillanat: bármit is teszel, a Reach el fog esni. Az érzés egyedi, és semmihez sem hasonlítható: a Reach egy keserédes küzdelem, melyben minden egyes apró győzelem csak egy újabb lépés az elkerülhetetlen bukás felé. A Reach egy zseniális játék.



Az alapötlet borzasztóan izgalmas, és már az első másodperctől fogva magas frekvencián birizgálja az ember fantáziáját. Miután a bolygó sorsa már ismert, a Reach sokkal inkább az útról szól, mintsem a végcélról, éppen ezért a befogadó a szokásosnál is jobban hajlamos egyetlen komplett élményként tekinteni a játékra, és nem úgy, mint objektívák hosszas láncolata. Szerencsére ebben maga a Reach is kiváló partner: nagy szavak, de azt hiszem nem túlzás kijelenteni, hogy az új Halo a franchise eddigi csúcsa a hangulat szempontjából, ami a felvázolt alaphelyzeten túl annak köszönhető, hogy kicsit másmilyen megközelítést használ, mint elődei. Az újdonságnak annak a bizonyos varázsáról pedig nagy eséllyel mindenki hallott már.



Hogy mi új? Leginkább az atmoszféra. Mint az ismeretes, a Bungie utolsó Halo játékáról van szó, a Reachnek pedig minden egyes porcikáján érződik, hogy az amerikai srácok ehhez méltóan próbálták azt elkészíteni. Nem csak próbálták, hanem sikerült is nekik: a légkör bivalyerős. A távolból monumentális látképek gyönyörködtetnek, kicsit közelebb sebesen forgó erőművek őrlik a szelet a hegyoldalon, a nagy bámészkodás közepette pedig hirtelen struccszerű lények suhannak el melletted: a Reach világa mozgalmasabb, hihetőbb, "élőbb", mint bármelyik elődjéé. A hab a tortán az új, kissé borongósabb színeket használó, realisztikusabb képi világ, amely tökéletes párost alkot játék baljós hangulatával.



A Reach iránti alázat nem csak a vizuális dizájnon, hanem a kampányon is erőteljesen érződik, legyen szó a pályadizájnról, a helyszínekről, vagy éppen magáról a tempóról. Utólag visszatekintve a játék tíz fejezetére tényleg olyan érzése van az embernek, hogy a Bungie a megszokott fejlesztői kütyük helyett körzővel és vonalzóval rakta össze a játékot: minden ott van, ahol lennie kell. Napszakváltás, új környezet, járműves szekvencia, epikus jelenet, nosztalgiával dúsított pályarész - bármelyikről is legyen szó, a Reach egyes szeletei olyan ritmusban és összetételben váltogatják egymást, hogy túlzás nélkül fel lehetne adni kötelező olvasmányként minden FPS-fejlesztésben gondolkodó stúdió számára. Változatosság a felsőfokon.



Képtelen vagyok elmenni szó nélkül kedvenc fejezetem, a hatos számú chapter (Long Night of Solace) mellett, ami nemes egyszerűséggel a franchise egyik legfantasztikusabb felvonása - nekem konkrétan azonnal a kedvencemmé vált, átvéve ezt a címet a harmadik rész The Stormjától. Itt kerül sor az ominózus űrhajós szekvenciára, ami totális újdonság létére is kellően csiszolt, és hihetetlenül élvezetes lett, akárcsak az ezt követő űrbéli lövöldözés a megbirizgált gravitációval, és ehhez illő audióval. Ja igen, a szokás szerint zseniális, és gyakran sejtetős fejezet-alcímek közül is itt van az egyik legjobb - őt már nem nevezném nevén.