Minden bizonnyal sokan emlékeztek még 2005 májusára, arra a bizonyos Killzone 2 trailerre, amelyről nem sokkal később kiderült, hogy puszta szemfényvesztés volt. Sokat lehetne vitatkozni arról - érvek hosszas felsorakoztatásával mindkét oldalon -, hogy végső soron megérte-e a Sony-nak és a Guerrilla Gamesnek az, hogy az elvárásokat szimbolizáló lécet ők maguk helyezték fel egy akkor mindenképpen elérhetetlennek hitt magasságba, azt azonban nehéz vitatni, hogy ha nincs az a videó, akkor a Killzone 2 körüli rajongás sem ölt ekkora méreteket. A hype-ról azonban tudjuk, hogy igen gonosz teremtmény, amely előszeretettel manipulálja az értékítéletet, na meg sok minden mást is: nem véletlen, hogy a Killzone 2 milyenségét leleplező recenziókat a megszokottnál is nagyobb lélegzetvisszafolytás előzte meg. Ahogy nyilván most is, de inkább azt tanácsolom, hogy nyugodjon meg a kedves olvasó, és fújja ki a levegőt, mert nem lesz itt semmi gond: a Killzone 2 remek lett.
A 2004-es eredetiben az Interplanetary Strategic Alliance erők sikeresen visszaverték a Helghast támadást a Vekta bolygón, ám ahogy minden jóravaló futurisztikus eposzban, itt is csak csatát nyert a győztes fél, nem háborút: utóbbi végére most, két évvel az első rész cselekményét követően szeretne pontot tenni az ISA. A cél egyszerű: be kell venni a Helghast populáció otthonaként szolgáló Helghan bolgyót, és el kell fogni az ellenség karizmatikus vezetőjét, Scolar Visarit. Persze mind tudjuk, hogy az egyszerű dolgok végül mindig rosszabbul alakulnak, hiszen valamiből csak meg kell csinálni azt a fránya videójátékot: a planéta barátságtalan atmoszférája és időjárása - amely a Helghastok mutálódásáért is felelős - nagy falatnak bizonyul, az ellenállás mértéke pedig a vártál sokkal komolyabb méreteket ölt. Az általunk irányított Tomas "Sev" Sevchenkonak, és csapatának, Garzanak, Natkonak és a jó öreg Riconak tehát nehéz dolga lesz - és igen, új főhőst kapunk, Jan Templar ezredes ezúttal csupán az égi főhadiszállásról segít majd bennünket. Indulhat a háború.
Háború, leginkább csupa nagybetűvel, a Killzone 2 ugyanis az elődjéhez hasonlóan szintén a hangulat és a képi világ eredőjéből összeálló elképesztően hihető és impresszív atmoszférára helyezi a hangsúlyt. Menjünk sorban. Hangulat. A pazar intrót és a rövid bevezetőt követően a játék a csata kellős közepébe hajít bennünket: a Killzone 2 két percet követően elkezd kimászni a képernyőből, szűk negyed óra múlva pedig már betölti a komplett nappalit, amikor már azon vesszük észre magunkat, hogy néha ösztönösen is elhúzzuk a fejünket a golyózápor elől. Szó se róla, a jellegzetes vonásokat már az első rész is magán hordozta, ám be kell látni, hogy akkor és ott a technológiai korlátok csupán részben hagyták kibontakozni az elképzelést. Most azonban a generációs ugrásnak köszönhetően a Killzone elnyerte valódi formáját, azt, amilyennek eredetileg is szánták: a stílusos képi világ megkapta a maga jól megérdemelt, első osztályú grafikai háttértámogatását, így nem csak maga a Killzone élmény, de összességében a háború ábrázolása is magasabb fokú hatványkitevővel bővült.
Igen, ha úgy tetszik, akkor a Killzone 2 egy méretes fricska azok képébe, akik szerint a grafika nem fontos tényező: félreértés ne essék, a franchise már PlayStation 2-n is meglobogtatta a benne rejlő potenciált, ám most, a második rész végleges formáját látva érthetjük csak meg igazán, hogy valójában mekkora is volt a lehetőségek tárháza - a hangulat a grafikával együtt teljesedett ki. Ha esetleg valamilyen balszerencse folytán egyetlen videót sem láttál volna még a játékról: a Killzone 2 elképesztően néz ki, úgy, ahogy konzolon nem sok minden más. Hosszasan lehetne sorolni a dolgokat, a részletes karaktermodellektől kezdve a környezet aprólékos kidolgozásáig, a páratlan összképhez azonban első sorban mégis a remekül megválasztott effektek és a fejlesztői leleményesség szüleményei adják a legtöbbet. A Helghan planéta amúgy sem tiszta levegőjével keveredve kis híján köhögésre késztető felhőt alkot a harc során keletkező törmelékekből felszálló por, a horizont felé tekintve a szél által vadul szaggatott lobogók, a viharban gyorsan szaladó felhők és a Helghastok által gerjesztett villámok növelik a képi dinamizmust, az ellenséget szemlélve pedig a torkolattüzektől elmosódott fedezékek mögött megbúvó, világító vörös szempárokra fókuszál célkeresztünk. A legnagyobb elismerést a fényeffektek érdemlik: a Guerrilla csapata nagy eséllyel kollektíven eladta a lelkét Lucifernek, mert hasonló minőséget ilyen téren nem igen szokás tapasztalni.
Az előző bekezdéshez szorosan kapcsolódnak az animációk is: már az első rész is kőkemény, dinamikus újratöltésekkel és visszaütésekkel növelte az élményt, így nem meglepő, hogy ezek a folytatásból sem hiányoznak - tökéletesen átadja és érezteti a fegyverek súlyát és erejét a játék. Igen komoly előrelépés történt a testek fizikáját illetően: a Helghast katonák reakciói a találatokra egészen valósághűek és látványosak, és csak elvétve találkozni visszatérő halálanimációkkal, ráadásul a tereptárgyakkal történő interakció is alapos kidolgozásban részesült, így akár még az is megeshet, hogy egy gránát lökéshullámától elrepülve a közeli falnak csapódva nyakát töri a balszerencsés ellenfél.
Ha már az előbb szóba kerültek a fegyverek, érdemes visszatérnünk rájuk, meg úgy általánosságban tisztázni, hogyan is működik a Killzone 2 idézőjeles harcrendszere. A Guerrilla Games sem tudott elmenekülni napjaink trendjei elől, ami persze nem is baj, hiszen megszokott, sőt, elvárt dolgokról van szó: konkrétan a regenerálódásról és a fedezékrendszerről van szó. Előbbi nyilván nem szorul magyarázatra: nagyobb adag találat bekapása esetén a vészhelyzet mértékétől függően vöröses-szürkés képi effektek jelzik, ha túl sok ólmot juttattunk be véráramunkba, így ilyen esetekben értelemszerűen érdemes várni néhány másodpercet, és lepihenni egy biztonságos helyre. Persze a biztonságos jelző erősen idézőjeles: a Killzone 2-ben egy gombnyomással behúzódhatunk a fedezékek mögé, és onnan kihajolva szórhatjuk az ellent, ám ilyenkor is nagy figyelem szükséges, hiszen a gellert kapó golyók, és a taktikusan helyezkedő Helhastok kellemetlen meglepetéseket okozhetnak. Igen, a mesterséges intelligencia meglepően jó lett: az ellenfelek folyamatosan mozognak, ha kell, hanyatt fekve bújkálnak, és keresik a tereptárgyak közötti réseket, ahol tűzvonalba kerülhetünk, míg a mindenre elszánt tábornokok kést rántva próbálnak hátba támadni bennünket.
A sikeres akciózást szerencsére széles arzenál segíti: megtalálható az első rész komplett fegyverpalettája, a különféle gépkarabélyoktól kezdve a sörétes puskán át egészen a rakétavetőkig - most is belekóstolhatunk mindkét fél harceszközeibe -, de vannak új dolgok is, mint például a lángszóró, vagy a Helghastok által használt, instabil matéria által hajtott speciális elektromos fegyverek. Egyszerre egyébként továbbra is két dolog lehet nálunk, ám érdekes módon állandó revolverünket nem cserélhetjük le, legfeljebb egy Helghast pisztolyra, így igazából csak egy hellyel gazdálkodhatunk. Ráadásul a másodlagos funkciók is eltűntek, mint például a gránátvető az ISA fegyverről, vagy a szimpla sörét a Helghastokéról, így lesz egy-két olyan szituáció, amikor ezen változtatások nem éppen lesznek az ínyünkre - például amikor egy tankot, és az özönlő Helghastokat is egyaránt el kellene intézni. A dilemmáink konklúziója így általában az lesz, hogy egy gépfegyvert cipelünk magunkkal - az inkább közelharcban hasznos, illetve speciálisabb arzenál sok esetben használhatatlan, és hamar lecserüljük őket másra.
Egyetlen változtatást sajnáltam még az első részhez képest: a kampány ezúttal csak Sev szemszögéből teljesíthető, a többi karaktert nem választhatjuk, mint korábban. Ez önmagában talán nem is lenne akkora baj, miután négy fős csapatunk üvölt a kooperatív játéklehetőségért, ám a Guerrilla sajnos ilyennel sem kedveskedett számunkra, pedig manapság kevés belső nézetű lövöldéből marad ki ez - nagy kár. A multiplayerre vágyóknak azért így sincs oka a panaszra: a Killzone 2 többjátékos szekciója egészen kiváló, és bár az online szerverek még nem üzemelnek, a botos multi (igen, ismét van, nagy piros pont) segítségével könnyen leszűrhető, hogy az első részben is már remekül működő, ámde kissé puritán online mód számtalan feature-rel felturbózva zseniálisra sikeredett. Bővebben lentebb olvashattok róla. A kampányra visszatérve: a sztori rövidebb (nehézségtől függően 6-10 óra), mint az eredetié, és a helyszíneket illetően egy fokkal kevésbé sokrétű, ám cserébe legalább kétszer annyira dinamikus. Túlzás nélkül, nincsenek üresjáratok, nincsenek unalmas, vagy repetitív részek, vannak viszont jófajta járműves szekvenciák, és remekül eltalált, változatos főellenfélharcok is, amelyeket jó érzékkel, és cseppet sem erőltetett módon építettek be a játékba.
A MULTIPLAYER
A Killzone 2 egy igen sajátos multiplayer szisztémát használ. A meccsek teljesen dinamikusak: egymás után több játékmód is lebonyolításra kerül, ugyanazon a pályán, ugyanazzal a felállással. Mindez azt jelenti, hogy a végső győztes az lesz, aki ezek közül többet nyer meg. Összesen öt játéktípus van: a Bodycount a hagyományos Team Deathmatch-t takarja, az Assassination-ben egy kijelölt játékost kell megölni, illetve megvédeni, a Search & Retreave-ben rádiók megszerzése a cél, a Search & Destroy-ban a bázis védelme, illetve megsemmisítése a feladat, a Capture & Hold pedig egy jópofa többfrontos területfoglalósdi. Fontos eleme még a multiplayernek, hogy a harcok során tapasztalati pontokat gyűjtünk: ezek segítségével különféle badge-eket, vagyis jelvényeket nyithatunk meg, melyek mindegyike egy-egy kaszthoz tartozik. Az egyes karakterosztályok (Rifleman, Medic, Engineer, Scout, Assault, Saboteur, Tactician) mindegyike rendelkezik egy elsődleges, és egy másodlagos jelvénnyel: előbbi egy állandó tulajdonságot ad, utóbbit pedig kedvünkre cserélgethetjük, így hibrid kasztokat is létrehozhatunk. A játék online rendszere klánok létrehozását is támogatja, akik aztán úgynevezett Valor pontokért össze is csaphatnak egymással.
A Killzone 2 nem hibátlan játék: van benne pár megkérdőjelezhető változtatás, nincs koop, a pályatervezés viszonylag lineáris maradt, a sztori és a karakterek pedig talán egy picivel komolyabb hangsúlyt is kaphattak volna, ám amiben kell, abban első osztályú teljesítményt nyújt. A háborús hangulat elképesztő reprezentálása és a képi világ önmagában elviszi a hátán az egészet, ám a grafika, az animációk, az audió, a hihetetlenül intenzív harc és a multiplayer mind-mind kiemelkedő elemei a játéknak. Külön öröm, hogy a Guerrilla mesterien építette fel a sztori tíz fejezetét: a következő pálya mindig egy picivel jobb, mint az előző, a játék utolsó negyedét beindító csavart követően pedig a háború olyan méreteket ölt, amely méltó egy ilyen volumenű játék lezárásához. Ha van PlayStation 3-ad, és még nincs programod február huszonötödikére, akkor itt a tuti recept: elmész a boltba, szépen megvásárlod a Killzone 2-t, és végigjátszod a jelenlegi konzolgeneráció egyik legkiválóbb FPS-ét.