A Portal formabontó volt – a belső nézetet ügyesen keverte a puzzle játékok agyalós megoldásaival, a túlélés állandó fenyegetésével és a humoros narratívával. A torta hazugság, GladOS pedig kinézett abból a bizonyos dobozból, és harsányan a képünkbe is nevetett… Jöttek a követők, a folytatás überelte az eredetit, és azóta is találhatunk jó néhány olyan indie címet, ami próbál a Portal nyomába érni. A Superliminal tavaly jelent meg az Epic boltjában, és alapvetően megnyerő értékeléseket zsebelt be. Most végre itt a konzolos verzió is, úgyhogy gyorsan fejest is ugrottunk a padlóra festett medencébe. Majd koppantunk egy jó nagyot, az ámulatból pedig most is nehezen ocsúdunk.



Mert a Superliminal szuper játék, ami sokszor a vizuális megtévesztésre alapoz. Bátor, ötletes, harsány, vidám és hihetetlenül szórakoztató darab. A műfaj mesteri példázata, ráadásul egy iszonyatosan hatásos ötlettel operál: minden a nézőponton múlik. Nézzétek csak meg a trailereket: a felvett tárgyak szemszögtől függően változtatják a méretüket. A szobákba elrejtett torz felfestések tárggyá elevenednek a megfelelő nézőpontból. A kontrasztos színek felforgatják az FPS játékokhoz szokott szemed. A készítők pedig lépésről-lépésre azon vannak, hogy bolondodat járassák. A szemtelenül szellemes puzzle feladványok közepes nehézséget, mondjuk inkább úgy, fokozott sikerélményt hoznak. Miután megtanulsz a játék fejével gondolkodni, percről-percre jönnek a sikerélmények. A Superliminallal szimplán jó játszani, a kettő darab elakadós szobát pedig egy ráalvás és friss fejjel való nekiesés után azonnal abszolváltam, szóval ilyen szempontból is kiegyensúlyozott munkát végeztek a fejlesztők.



Sztori is van, nem is rossz, ami eleinte teljesen érdektelen álom-kísérletes marhaságnak tűnik. Aztán menet közben a tudatalatti állapot változásaira fűzve kezdenek a szintek átalakulni, ki-kitekintünk a díszletek közül és a forgatókönyv közepe felé leomlik a negyedik fal, valahogy úgy, ahogy az első Portalban is történt. Új ilyen téren nincs a nap alatt, sőt a prezentáció is a szokásos budget-jelleg medrében csordogál. Mégis, a csapat képes művészetet csinálni az egyszerű formák-színek játékából, egy kezdő 3D modellező első próbálkozásait idéző sakkbábu figurából, vagy egy almából. Az Unreal motor alatt pedig szimplán remekül fest az összhatás. Tényleg, mintha egy álomban járnánk, vagy már-már CG-filmszerű fátyol lenne a szemünk előtt. Az első egy óra után konkrétan a valós érzékelésem is kicsit összezavarodott, annyira hatásosan játszik a program a belső nézetű konvenciókkal, és egy-egy Ames-szoba hatású terem még csak a jéghegy csúcsa. A narráció szintén jópofa, a humort képi és hanghatások is támogatják. Beröhögsz majd, mikor a magasba emelt, menet közben sokszorosára duzzadó fakocka tompa dübbenéssel rázza fel a műterem falait, vagy amikor az álom-szimulációt vezérlő AI GladOS-ra emlékeztető zavarodottsággal kezdi feldolgozni a sztori eszkalálódását. Bár ilyen téren nincs sok újdonság, a játékmenet frissességébe belefér még az is, hogy a játék néhány téren vissza-visszanyúl az origóhoz. Más téren viszont tényleg újat és eredetit fogsz látni, átélni.



Ez pedig maga a lényege a játéknak – megtanulni más, új nézőpontokat keresni. A dobozon kívülre tekinteni és úgy átgondolni a helyzeteket. A narráció kerete is erről szól, és a csodás ív végén elégedetten állsz majd fel a játék elől. Hogy meddig tart ez a történet? Körülbelül 2-3 óra alatt végig lehet menni elsőre a játékon, de ebben a címben jóval több van. Többféle dolgot tudsz gyűjtögetni, majd mikor már könyékig benne vagy a sztoriban, akkor jössz rá, hogy milyen álleejtő titkos szobák, titkos collectible-k vannak a Superliminal világában. Nem is szaporítom tovább a szót, bontsd le magad is a szoba falait – a Superliminal a műfaj legjavát kínálja.