The Amazing Spider-Man 2Teszt

Vajon milyen lehet hosszú éveken keresztül Pókember játékokat gyártani? A választ a kérdésre nagy valószínűséggel nem tőlünk fogod megtudni, ám ha a legújabb darabból, a The Amazing Spider-Man 2-ből kellene kiindulni, akkor minden bizonnyal csak azt mondanánk: nem különösebben motiváló élmény. A Beenox csapata ugyanis képes jó, ötletes és stílusos játékot készíteni, ezt 2010-ben már bizonyították a Shattered Dimensions alcímet viselő alkotásukkal, azóta viszont mintha lefelé vezetne az utuk a nagy sorozatgyártás közepette - ennek megfelelően a TASM2 is jó eséllyel pályázik a leggyengébb epizódnak járó serlegre az elmúlt évek felhozatalából.

Egy szuperhősös játék esetében - legyen szó képregényben született, vagy kifejezetten videojáték-karakterről - a fejlesztők legfontosabb feladata, hogy elhitessék a játékossal: valóban óriási erő van a birtokukban, és használni is képesek azt. Manhattan felhőkarcolói között suhanva ezt talán még el is hisszük, hiába igényel ugyanis egy kis gyakorlást az új lengedező-szisztéma (a két ravasz segítségével lövöldözhetjük a pókfonalat), egy idő után játszi könnyedséggel fogunk szágoldozni az autók felett, hangulatos momentumokat átélve, miközben bele-belemerülünk az alattunk araszoló forgalom zajába. Aztán amikor elfogynak körülöttünk az épületek, hirtelen esetlenné válunk. Vagy egyszerűen csak beleakadunk valamibe. Vagy éppen elkezdünk összevissza futkározni egy épület oldalán, pedig nem is akarunk. Az agilis főhősöket felvonultató nyitott világú művekben (inFamous, Prototype) ma már nem okoz problémát a játékos számára, hogy a villámgyors karaktert valóban hatékonyan terelgesse a betondzsungel akadályai között, a TASM2 azonban valahogy nem tud megbirkózni ezzel a problémával - egyszerűen hiányzik a könnyedség és a precizitás az irányításból. Miközben pedig azon szenvedünk, hogy éppen arra az épületre röppenjünk a pókfiúval, ahova ténylegesen szeretnénk, az immerzió is hamar odavész - nem szuperhősök vagyunk, csak valami pókmaskarás szerencsétlen.

Harc közben mindenesetre nem sok méltó ellenfelünk akad: a TASM2 összecsapásai nem kínálnak különösebben nagy kihívást, ami leginkább a harcrendszer primitív mivoltából eredeztethető. A támadáshoz egyetlen gombot kell mindössze nyomogatnunk - még irány sem kell mellé, hiszen pókfiú automatikusan becélozza a legközelebbi ellenfelet -, csupán arra kell ügyelnünk, hogy amikor felvillan a vörös figyelmeztető jel, rá kell nyomni a kikerülés gombra, és máris folytatódhat tovább a püfölés. A pókfonállal odaránthatjuk magunkat a becélzott ellenfélhez, kiragadhatjuk kezéből a fegyverét, vagy éppen mérhetünk rá egy erőteljesebb csapást, de a TASM2 mindezen lehetőségekkel együtt is fájóan egyszerű, ha az ellenfelek püföléséről van szó. Miután a játékórák jelentős részét fogjuk ezzel tölteni, nem kell nagy ész ahhoz, hogy rájöjjünk: ez nem különösebben jó hír. Főleg úgy, hogy a harcok tekintetében - legyen szó az említett mozdulatokról vagy éppen az ellenfelekről - meglehetősen hamar ellövi az összes puskaporát, így összességében joggal mondható, hogy az efféle játékok esetében jóval többhöz szoktunk az évek során. Még úgy is, hogy az itt is visszaköszönő Assassin's Creed / Batman-féle rendszer alapból sem számít japán hack and slash játékokat megszégyenítő szisztémának.

Az összecsapások mellett a küldetések sem tartogatnak emlékezetes momentumokat és különösebb izgalmakat: a sztori 14 fő küldetése alig néhány óra alatt felgöngyölíthető, és semmi olyat nem tartalmaznak, amit ne láttunk volna kismilliószor az elmúlt években megjelent több tucat open world játékban. Egyedül a rövidebb-hosszabb lopakodós szekvenciák azok, melyek viszonylag szórakoztatónak mondhatóak - a pályadizájn általában jól elősegíti azt, hogy veszedelmes pókként cserkésszük be áldozatainkat. A többnyire semmilyen küldetések mellett ráadásul az új film történéseit többé-kevésbé követő cselekmény is totálisan súlytalan a többségében béna színészi teljesítmények, illetve a lyukakkal teli sztorimesélés következtében (hogy lesz gonosz például a játék elején kimenekített egyik karakter?), így igazából azzal sem veszítesz sokat, ha módszeresen továbbnyomod őket. Főleg úgy, hogy a legjobb szövegeket (melyek között valóban akadnak mulatságosak) általában harc közben, vagy a városban lengedezve ereszti el Pókember. Rég találkoztam már ennyire érdektelen központi szállal nyitott világú játékban.

Felcsillan a remény, hogy talán akkor majd a mellékküldetések megmentik az új Pókember játékot, de sajnos ilyen téren sem tud semmi extrát felmutatni a TASM2 - sőt, még az átlagos szintet se. Az idő elleni, fotózós és lopakodós extra missziók mellett folyamatosan felbukkannak bűnüldözős miniküldetések is a városban, ezekből azonban nem elég, hogy mindössze három (!) fajta van (az első Assassin's Creed ehhez képest a változatosság díszes metaforája), igazából teljesen céltalanok. Mert bár javíthatunk velük megítélésünkön (ha ez egy adott szint alá esik, akkor a rendfenntartó erők elkezdenek zaklatni bennünket), a sztori igazából nem egyszer automatikusan a negatív tartományba lövi a reputációnkat, így külön foglalkozni nem nagyon érdemes vele. Maradnak a gyűjthető képregényoldalak, melyeket ugyan nem valami nagy élmény összeszedni Manhattan mára igencsak elcsépelt - jelen esetben ráadásul színtelen-szagtalan, és itt-ott meglehetősen csúnyácska - miliőjében, de az így megnyitható képregények kárpótolhatják a rajongókat, melyek mindenképpen kellemes extrának mondhatók.

Ritka az, amikor egy második rész szinte minden szempontból visszalépés az elsőhöz képest, a The Amazing Spider-Man 2 azonban ezen szomorú kivételek táborát gyarapítja. A nyitott világú zsánerben ma már nem elég az átlagot hozni, hiszen meglehetősen telített műfajról van szó, a TASM2 azonban az esetek többségében még erre sem képes: a látvány meglehetősen gyenge, a küldetések fantáziátlanok és unalmasak, a harc pedig túlságosan primitív ahhoz, hogy hosszú távon is szórakoztató tudjon maradni. Hiába tehát a hatalmas játéktér, ha azt nincs mivel megtölteni - legyen szó ötletekről, vagy egyszerűen csak minőségről. Az új Pókember márpedig tényleg nem képes erre, így valószínűleg a rajongók is jobban járnak, ha inkább valamelyik korábbi epizódhoz térnek vissza egy kis szuperhősködésre.