Az Apokalipszis elkerülhetetlen - legalábbis ezt tudhattuk meg a Darksiders első epizódjából, amely saját képére formálta a négy lovas történetét, és megházasított gyakorlatilag minden játékmechanikai elemet, amit a kortárs videojátékokból arra érdemesnek talált. Vigilék bemutatkozó darabja kifejezetten ügyes alkotás volt, akik pedig annak idején végigjátszották, azoknak hosszú várakozással kellett szembenézniük. Ennek most nyilván vége, 2012 augusztusában ugyanis megérkezik a második lovas, aki haláli eleganciával és zord kegyetlenséggel próbálja tisztára mosni testvérének, War-nak a nevét.



Az angyali konspiráció részleteibe persze most sem szeretnénk túlságosan belefolyni - a Darksiders 2 megteszi ezt helyettünk, mi pedig a sztoriban lubickolva új oldaláról ismerhetjük meg a félig démon-félig angyal kvartett történetét, és a testvérgyilkos (Kinslayer) Halál múltját. Death kalandjai egyébként alapvetően hasonlítanak War kálváriájához: a Darksiders 2 továbbra is a The Legend of Zelda és a God of War szerelemgyereke, amelyet ezúttal érezhetően markánsabb egyéniség jellemez, mint a plágiumkirály elődöt. Magyarul: a sorozat jól halad afelé, hogy a kikacsintásai és hivatkozásai közepette kialakítsa a saját karakterét. Természetesen azért az újdonságok egy részét most is ismerősként köszöntjük majd. Death agilis karakter, így nem meglepő, hogy Perzsia hercegétől lesett el néhány trükköt. A világ nagy, tipikusan MMO-khoz közelítő hangulattal, építészeti szemlélettel és méretekkel. A kincsek csillogva és csábító ívben pottyannak az ölünkbe - akárcsak egy jó Diablo parti során.

És ha már a Loot rendszerről beszélünk: a Darksiders 2 egy határozott lépést tett az RPG-k irányába a frissen debütált kincskereséssel. A szörnyekből kipotyogó javak és XP pontok friss lendületet adnak az egyébként is dinamikus darálásnak. A harc a kétféle közelharci fegyver, a skill-fákon bezsebelhető varázslatok és a továbbjutást (is) segítő tárgyak váltogatásával pattogósabb ritmust ad Darksiders-sorozatnak, amelyet ügyesen támogatnak a készítők egyszerű, ám rajzfilmszerűen kúl és brutális animációkkal. Blokkolás ezúttal nincs, a védekezésünket a Lords of Shadow-ból ismerős gyors vetődés (dodge) mozdulat segíti.



Vigilék nem hazudtak, amikor azt ígérték, hogy a Darksiders második epizódja számottevően nagyobb méretű lesz, mint az előd. Ha azt mondjuk, hogy a bejárható terület mérete háromszorosa lett a korábbi térképnek, abban nem lesz sok ferdítés. Más játék bőven megelégedne a DS2 első világával is, a készítők azonban nem érték be ennyivel, a Forge csak a jéghegy csúcsa. Ez annak tükrében is meglepő, hogy a Forge helyszín hamar, már az első pár órában szinte teljesen megnyílik előttünk és szinte elveszünk az óriási, kelta-északi hangulatú fantáziaföldön. Despair (alias Kétségbeesés - így hívják a hátasunkat) már mindjárt a játék elején a rendelkezésünkre áll, és hát szükségünk is lesz a démoni négylábúra, hiszen nem két perc, amíg a tényleges pályák (ha úgy tetszik dungeonök) között megtesszük az utat. Ezek a labirintusok aztán átadják a helyet a Zelda-jellegű játékmenetnek, ahol a harc és a felfedezés adják át egymásnak a stafétát, jól megkoreografált tempóban.



Természetesen most sem hiányoznak azok az eszközök, melyek segítségével az addig elérhetetlen helyek megnyílnak. Vannak aztán explicit fejtörők, a környezet leküzdését központba helyező rejtvények és az arénaharcok váltakozását megtörő mini-bossok is. Az új loot rendszer szoros részét képző ládák tovább bonyolítják és rétegelik a mezőket-labirintusokat, amelyekben a szokásosnál is több kincs lett belepasszírozva. A sokféle ruha és fegyver egyébként hozzájárul a saját játékstílusunk kialakításához is - hogy nagyobb sebzésre, gyógyító varázserőre vagy defenzív statisztikákra gyúrunk, az pusztán rajtunk múlik. Csak győzzük majd szortírozni a sok feleslegessé vált tárgyat...

Nincs vége, lapozz a folytatásért!